A _Nemzeti Hiradó_ szerkesztőségében vagyunk, Kovács I. szerkesztő
dolgozószobájában. A lap tulajdonosa, szilasi Szinger úr, eredetileg
„modern kényelemmel“ (a párisi _Figaro_ palotájának mintájára) akarta
berendezni a szerkesztőséget, de mivel időközben kitünt, hogy az épület
még igen nedves, bizonytalan időre hazaküldte a mesterembereket. A
berendezés tehát csak félig készült el. A gipszes falakra fantasztikus
térképeket rajzolnak a vizes foltok. A szobák penészszagúak.
Kovács szerkesztő táviratokat olvas. Nagyon rövidlátó ember, de ő nem
tud róla, mivel még senki sem figyelmeztette rá és azért nem is visel
pápaszemet, hanem kétujjnyira az orra elé tartja az írást.
Gombos Andor kopogtatás nélkül belép. Leselkedve körüljárja az
íróasztalt.
Kovács. Éljen! Megvan!
Andor. Mi az?
Kovács. Szilasi Szinger urat Oláh-Berényben ötven szavazattöbbséggel
képviselővé választották.
Andor. A választás kétszázezer forintjába került. Az ötven oláh
egyenkint négyezer forint – ez nem nevezhető gúnyárnak. Mit gondol
szerkesztő úr, miért lett képviselő Szinger?
Kovács. Ő tudja, hogy mit csinál. Teheti!
Andor. Biztos benne, hogy Szinger tudja, mit csinál? Amikor megvette a
lapunkat, azt hittem, hogy valami nagy üzletbe vág. Azt mondtam
magamban: ha Szinger és Kemény, a mi kiadóhivatali főnökünk, ketten
összeülnek, akkor nem kártyáznak babra, hanem vagy ismétlő ágyut
szögeznek az Osztrák-Magyar Bank mellének, vagy pedig Máramarostól
Fiuméig terjedő vicinális vasuti koncessziót szereznek. Ujabban azonban
meggyőződtem róla, hogy csalódtam a föltevésemben. Szinger nem akar
üzletet csinálni. Kemény ugyan szivattyúzza a bankokat, de igen lanyhán,
jóformán a tisztesség kedveért, hogy föntartsa a tekintélyét. Ez azonban
nem komoly dolog, csak olyan, mint amikor a medve epret szed. Tudja mit
mondok? Szinger csak azért szerzett lapot, meg képviselőséget, mivel
társadalmilag érvényesülni akar. Fáj neki, hogy nem vették be az
Ügető-klubba és most elhatározta, hogy szerepet fog vinni a közéletben.
Szóval: Budapest legokosabb embere megint elkezd egyszer kukorékolni.
Mert ha el is költ még egypár százezer forintot, ha be is veszik az
Ügető-klubba, mégse lesz belőle szereplő ember, csak alak. A nagy
sznobok másutt gőzjachtot vagy ballerinát tartanak, hogy beszéljenek
róluk, nálunk mandátumot tartanak.
Kovács _(szeliden)_. Édes Andor, én tudom, hogy mit akar ön. Maga hét
esztendő óta ujságíró, de hat hónapnál tovább még sohasem bírta ki egy
lapnál. Ha rájön az órája, akkor addig kellemetlenkedik, amíg ki nem
teszik a szűrét. Most megint ki akarja magát dobatni. Én azonban nem
fogom magának megtenni ezt a szivességet. Távozzék, Gombos úr, nekem
dolgom van!
Andor. Távozom, mivel Kemény úrhoz kell mennem. Az egész kiadóhivatal
most bizonyára örömmámorban úszik az oláh-berényi választás miatt; azt
hiszem, a pillanat alkalmas arra, hogy húsz forint előleget kérjek.
_(El.)_
Kovács _(kinyitja a riport-terem ajtaját s bekiált)_. Szinger meglett
ötven szavazattöbbséggel!
Egy hang. Éljen! _(Ez a hang egy nagyon alázatos és nagyon perfid képü,
ökölnyi gyereké, aki buzgón dolgozik a nagy asztal mellett. Kovács még
sohasem látta ezt a gyereket.)_
Andor _(negyven perc mulva visszajön, kopogtatás nélkül belép, nesztelen
léptekkel körüljárja az asztalt, majd hirtelen odaugrik és belemarkol
egy félig nyitott fiókba. Kovács ijedten nekifeszül a fióknak, hogy
beszorítsa Gombos kezét. Rövid, de heves küzdelem után Andor lesz a
győztes és kihúz a fiókból egy szivart)_.
Kovács. Hallatlan, hogy nem akarnak nekem kulcsot csináltatni a
fiókomra!
Andor _(leharapja a szivar végét)_. A szerkesztő úr szivarjai
gyalázatosan rosszak. Én csak azért szívom őket, mivel lealáz, hogy
minden stréber képviselőnek ad belőlük, de a kollégáinak sohasem ad.
_(Rágyujt.)_ Tudja, hogy mit mondtak a kiadóhivatalban?
Kovács. Hagyjon engem dolgozni!
Andor. Húsz forint előleget kértem és a szemembe röhögtek. Az írógépes
kisasszony is nevetett, sőt a szolga is. Én ezért Kemény urat, a
hivatali főnököt, arcul fogom ütni. Becsületemre mondom, megteszem.
Kovács. Mért nem tette meg mindjárt?
Andor. Mert az tulajdonképpen a maga kötelessége volna, Izor bácsi.
Kovács. Én magának nem vagyok Izor bácsi, hanem szerkesztő úr.
Megértett?
Andor. Nem értettem meg, Izor bácsi és nem is fogom megérteni soha. Maga
csak olyan szerkesztő, amilyen grófné a Kozsperda Zsezse. Mindenki
grófnénak szólítja, pedig csak kóristanő a Nép-ben. A szerkesztőt
magyarul lapvezérnek hívják. Micsodát vagy kicsodát vezet maga ennél a
lapnál? Maga meghúzza a kőnyomatost, leadja a táviratokat és értekezik a
főszedővel, hogy fér-e még szöveg? Az az ember, aki kitalálta a
szedőgépet, hamarosan össze tudna tákolni olyan masinát is, amely
elvégzi az ön dolgát. Tudtommal van is ilyen masina Amerikában, de a
kiadóhivatalunk nem akar hozatni, mert drágább volna, mint maga Izor
bácsi. Nem maga a lapvezér, hanem a könyvelő odalenn a kiadóban. Ő a
tüzérségi parancsnok, ő tölteti srapnelre, gránátra, vagy
melinit-bombára az ágyúkat. Maga azt se tudja, hogy kire lőnek. Maga
csak amolyan felöltöztetett szalmakatona, amelyet az ellenség
félrevezetése céljából felállítanak az üteg mellé.
Kovács _(dörgő hangon)_. Azonnal távozzék!
Andor _(leül)_. Hogy kicsoda és micsoda maga a lapnál, Izor bácsi, azt
abból is megitélheti, hogy én hogyan bánok magával. Én egy obskurus kis
riporter vagyok s ha maga igazi szerkesztő volna, akkor bizony nem
mernék magával így okvetetlenkedni. Nem akarom azonban megharagítani, én
csak azért jöttem, hogy egy szivességet kérjek öntől, szerkesztő úr.
Tessék engem ma fölmenteni a munka alól, mivel nagyon fáj a fejem.
[Illustration: ANDOR… Én egy obskurus kis riporter vagyok s ha maga
igazi szerkesztő volna, akkor bizony nem mernék magával így
okvetetlenkedni…]
Kovács. Hát a kolomp-utcai rablógyilkosságot ki fogja megcsinálni?
Andor. Azt majd szépen elvégzi a Kis Sakál.
Kovács. Miféle Kis Sakál?
Andor. Az én önkéntes titkárom. Én ugyanis magántitkárt tartok magam
mellett. Egy kis kereskedelmi akadémikust, akit én tanítottam meg
tüntetni a hazáért és akit kicsaptak az iskolából, mivel be akarta verni
a miniszterelnök ablakait. Szende fiucska, afféle szopós sakál, de máris
olyan ügyes, hogy olykor magam is megrémülök tőle. Engem mesternek
szólít és az egész világot gazembernek tartja. Szini kritikusnak készül
és meglássa, szerkesztő úr, ő nem fog megelégedni azzal, hogy lecsepülje
az élő írókat, hanem Shakespeareig visszamenőleg még a holtakat is ki
fogja ásni a sírjukból, hogy diszkvalifikálhassa őket. Csak attól
féltem, hogy az Isten idő előtt magához veszi, mert az ilyen
csudagyerekek nem szoktak hosszuéletüek lenni.
Kapuváry András _(kopogtatás után belép)_. Jó napot szerkesztő úr!
Szervusz, Andor! Megkaptam a leveledet…
Andor. Ha úgy tetszik, mehetünk is. A szerkesztő úr kegyes volt nekem
mára szabadságot engedélyezni. Szolgája, Izor bácsi! _(Andrással el.)_
Kovács _(magában elmélkedik)_. Ki fogom dobni. Igenis, ki fogom dobni!
_(Kinyitja a riport-terem ajtaját. A teremben csak egy ember körmöl; a
lap önkéntes munkatársa, a Kis Sakál.)_ Urak! Ki csinálja a kolomp-utcai
rablógyilkosságot?
A kis sakál _(izgatottan felugrik a helyéről, felrugja a székét,
alázattal megáll a szerkesztő előtt)_. Már meg is csináltam, nagyságos
szerkesztő úr!
Kovács _(végignézi)_. Maga –?!
A kis sakál _(nem mer válaszolni, csak toporzékol izgatott zavarában)_.
Kovács _(zordul)_. Mutassa, no!
A kis sakál. Itt van, nagyságos szerkesztő úr! _(Remegő kézzel átadja a
kéziratot.)_
Kovács _(átfutja a tudosítást. A rablógyilkosságról szóló tudósításból
kitünik, hogy mindenki gyanus ember, aki az ügybe bele van keverve, de
főleg a vizsgálóbíró, az ügyész és a rendőrtiszt. A leggyanusabb ember a
gyilkosság áldozata. Az egész ügyben csak egy valaki szerepel, akinek a
becsületéhez a gyanu árnyéka sem férhet: maga a gyilkos. Lehetetlen,
hogy az ember meleg rokonszenvet ne érezzen iránta, ha elolvasta a Kis
Sakál tudósítását.)_
A kis sakál _(miután Kovács átfutotta a kéziratot)_. Tudom, hogy sok
hiba van benne, hiszen én még egészen kezdő vagyok… De nagyon szívesen
írom meg újra! Én úgy szeretnék tanulni!
Kovács _(kék plajbásszal odaírja a nyomdai jelzést a cikkre)_. Mehet ez
így!
A kis sakál _(nem mer szólni, de toporzékolni kezd a boldogságtól)_.