Az, hogy a képviselő a Légváry asztalához ült le vacsorálni, a
kultúr-est pesti foglyának egy kis szabadságot jelentett. Fölmentette
attól, hogy a szünóra idején jelentkeznie kelljen az alispánék
asztalánál – ahol csak statisztálnia lehetett volna a grófnő és a Buba
körül tolongó gavallérok között – vagy a művész-asztalhoz telepedjék és
felvegye a versenyt az aranyszáju Plojestivel, a kinek az elmésségét a
pesti szépségek egyre szikrázóbbá tüzelték. De fölmentette attól is,
hogy a Vadászlaky úr kedélyes kis körében keresse a vigasztalódást és
türelmesen várva a szerencsés pillanatot, a mikor majd jókedve az asztal
tetején való táncolásig fokozódik, egyelőre csak azt tegye nyilvánvalóvá
a vacsoráló közönség előtt, hogy hamarjában mekkorát sülyedt a berzencei
közvélemény előtt. Hogy egy kis pünkösdi királyság után, amikor is pesti
nevezetességként szerepelt és a berzencei előkelőknek a tiszteletét
élvezhette, balsikerü felolvasásával egyszerre lezuhant a helybeli
szesz-testvérek közé.
Nem kellett többé azon törnie a fejét, hogy a szünóra idején hová
huzódjék. Mert, amikor a füzértánc után az egész közönség átköltözködött
az étterembe, mindjárt az első fecskék oda repültek a képviselőhöz, aki
még javában vacsorált. És nemcsak egy pár öcsémuram, hanem megfelelő
számú húgocska és keresztleány is, akik a képviselő-bácsikát nem győzték
kényeztetni. Légváryt tehát az éttermet megszálló sokaság már előkelő
társaságban találta, amely csakúgy számot tarthatott az idegen
figyelmességére, mint azok, akik a szomoru sorsra jutott vendéget
menedékhelylyel kinálták meg és ápolni, vigasztalni, sajnálni akarták.
Az alispán csak természetesnek találhatta, ha Légváry szivesen marad
abban a jó társaságban, amelyet a véletlen szerzett meg neki és nem
sorakozik azok közé, akik az ő asztalánál helyért tülekedtek. És nem
vehették rossz néven ezt a tartózkodást – amelyben több volt a figyelem
és a tapintatosság, mint a hanyagság vagy éppen az illetlenség – a
grófnő meg a Buba sem, akik különben örültek, hogy a kultúr-est pesti
sebesültje néma, de még friss fájdalmával nem vet árnyékot arra a vidám
hangulatra, amelyből megszokott környezetüket eddig még semmi se zavarta
ki. A művész-asztalnak olyan ostromot kellett kiállania, hogy ott ugyan
senkinek a hiányát nem vették észre és legkevésbbé a lábbadozó
felolvasóét. Sőt még Vadászlaky urat se sérthette, ha a flastromra
szoruló szerencsétlenül járt az udvarias, elsőosztályu közönség köréből
nem siet az ő kedélyes, de már eleve hangos és tagadhatatlanul csak
másodrangu asztalukhoz.
Légváry ennek a kis szabadságnak is nagyon tudott örülni, de egy kissé
korán örült. Nincs az a csekély kényelem, amelynek ne volna valami
váltságdíja.
Ha nem is kellett vizitelnie sehol, ahol csak mérsékelt lelkesedéssel
várták vagy a hová nem kivánkozott, viszont lehetetlen volt kikerülnie
azokat a látogatókat, akik nem engedhették el maguknak, hogy személyesen
is meg ne ismerkedjenek a kultúr-est egyik szereplőjével, már akármilyen
volt is ez a szereplés… És az „ugyanerre a tisztességre szomjazóknak
olyan hosszu sora“ jelentkezett, annyi érdeklődő jött egyik a másik
után, rendre, hogy órákig nem szabadulhatott meg attól a helytől,
amelynek eleinte annyira örvendett. A szünóra után a közönségnek egy
harmada már vissza se ment a táncterembe, a másik harmada pedig a
táncteremből is minduntalan visszatért a pohárhoz vagy a pihenéshez; s a
táncból kidülők egyre növelték a látogatók számát. Az irodalom-barátok
ugyan – a kiket néha ketten-hárman is képviseltek a húgocskákkal és
keresztleányokkal ékes, látszólag víg asztalnál – hamarosan megelégelték
az irodalmat és elég gyakran felváltották egymást, de ha valamelyik
beérte a mulatsággal és eltávozott örökre, helyét mindjárt elfoglalta
egy másik, aki a szomszéd asztalnál várta, míg rákerül a sor. Ők hamar
kipihenhették az irodalmat, de a drága pénzen hozatott s a
felolvasó-asztalnál hasznavehetetlennek bizonyult pesti ezen a
vigasz-versenyen már nem pihenhetett.
– Kézről-kézre járok, mint a pohár – mondta magában, mialatt rajta volt,
hogy kielégitse a sokféle kiváncsiságot.
Messziről úgy tünhetett fel, mintha kihallgatást adna, de valójában őt
hallgatták ki: többet kellett felelgetnie a legváltozatosabb tárgyu
vallatásokra, mint hajdan, az alapvizsgálaton. És azt a főbenjáró
udvariatlanságot mégse követhette el, hogy megszökjék és elbujjék
valamelyik szép asszony szoknyája mellé; nem volt más választása, mint
hogy beletörődjék a sorsába. Olyanformán érezte magát, mint az a bukott
miniszter, akinek a golyó már ott van a hasában, akiről már mindenki
tudja, hogy: vége, megbukott, és a kinek azért mégis rettenthetetlen
szeretetreméltósággal kell megfelelnie egy sereg ujságíró minden
kérdésére.
Az első látogatóját így mutatta be a képviselő:
– Berzencén senki se olvas annyit, mint ez az úr…
– Annyi igaz – szerénykedett a sokat olvasó úriember – hogy én
gondolkozom is azon, amit olvasok.
– Kár, hogy csak olyankor gondolkozol – évődött vele a képviselő, akit
mulattatott, hogy az írásgyártóra rászabadíthatta az írás-fogyasztót.
– Légváry úr nem is képzeli – kezdte udvarlását a berzencei műveltek
vezére – hogy városunkban milyen nagy a népszerűsége!
– No ezt igazán nem képzeltem.
– Pedig úgy van, és én mindjárt meg is magyarázom, hogy miért népszerűbb
nálunk minden más írónál. Ez a benső kapcsolat Légváry úr művei és
Berzence között legelőször is onnan ered, hogy itt csaknem kizárólag azt
a pesti ujságot olvassuk, amelybe Légváry úr is dolgozik. Nekünk nagyon
tetszik ez az ujság s különösen a Légváry úr mérsékelt, megfontolt
politikája.
– Itt egy kis tévedés van. Politikai kérdésekről soha se irok.
– Mindegy. Már ahhoz is gratulálnunk kell, hogy tevékenysége szinteréül
éppen azt az ujságot választotta, amely ilyen mérsékelt, megfontolt
politikát űz. Továbbá, hogy visszatérjek a benső kapcsolatra, nekünk
rendkívül tetszik a Légváry úr írás-modora, de különösen a témái.
– Nagyon örülök rajta.
– Én pávatollakkal nem szoktam ékeskedni s azért megvallom, hogy Légváry
úrnak a könyveit nem olvastam. Napjainkban, sajnos, éppen a művelt ember
nem ér rá könyveket olvasni, mert ettől visszatartja nagy szellemi
elfoglaltsága. De amint ez minden civilizált embernek kötelessége, nem
mulasztom el figyelemmel kisérni a hirlapokat és Légváry úrnak például
minden sorát elolvasom.
– Ugyan!
– Becsületszavamra. Pedig néha alig jutok hozzá, hogy az ujságot végig
olvashassam, de inkább az alvástól vonom el ezt a negyedórát. Az a
finomság, amelylyel Légváry úr a legkényesebb témákat kezeli, engem
rabjává tett. De kivált ezek a témák szinte az izgatottságig érdekelnek.
Elannyira, hogy az ujságban mindig azt nézem meg először, van-e benne
Cid? Mert, ugyebár, Légváry úr ír „Cid“ álnév alatt?
– Nem. „Cid“ Koltay Balázs kollégám álneve.
– Ugy? Ez végre megmagyarázza, ami már az első percben is sajátságosnak,
mondhatnám gyanusnak tünt fel előttem, hogy tudniillik felolvasásában
sajnálattal nélkülöztem azt az érdekességet, sőt pikantériát, mely oly
magasan kiemeli írótársai közül. És ez a meglepő fölfedezés arra
ösztökél, hogy részben tanácsot kérjek öntől, részben pedig – ne vegye
zokon – tanácsot adjak önnek.
– Kérem.
– Szerény tanácsom arra vonatkozik, hogy – amennyiben a hangja úgyis
gyönge és a mennyiben még jövőre is szándékozik felolvasást tartani
valahol – további felolvasásainak nagy érdekességet kölcsönözne, ha
például a szerelmi élet titkairól méltóztatnék valamit felolvasni.
Cserében ezért az inkább praktikus, mint bíráló figyelmeztetésért
viszont arra kérem, adjon tanácsot nekünk, miképpen lehetne
kieszközölni, hogy a legközelebbi kultúrestén Cid olvasna fel nálunk, az
igazi Cid?
– Legjobb lesz felszólítani.
– Ha pártfogolná a kérésünket…
– Melegen fogom a figyelmébe ajánlani Berzence város közönségét.
– S ha rólam is meg méltóztatnék emlékezni. Nevem Bagossy. Bagossy
Zsolt.
– Nagyon örülök, hogy szerencsém volt.
– Boldog vagyok, hogy megismerkedhettem a híres íróval.
A második és a harmadik látogató testvérei lehettek volna Bagossy úrnak,
annyira hasonlítottak rá. A többieken is meglátszott a rokonság,
atyafiság. Utoljára, de nem utolsóképpen, Otrokocsi úr mutatkozott be.
Már három óra felé járt az idő s a csárdás riadója csak kevés párt
mozgósított. Mindinkább fogyatkoztak a lankadatlanok és egyre
szaporodtak azok, akik a tánc élvezetétől kimerülten szivesen engedték
át magukat a füszeres társalgás vagy a könnyed bölcselkedés szelidebb
örömeinek. Légváry, aki már inkább táncolt volna, mint hogy tovább is
eszmét cserélgessen, éppen azt nézegette, előbb aggodalmasan, aztán
kétségbeesetten, hogy vajjon a Buba nem mutat-e valamelyes hajlandóságot
a pihenésre és a hazamenetelre, amikor egy hölgykoszoru mellől
felpattant az izzadó szőke és oda lépkedett a szomoru költőhöz.
– Nevem Otrokocsi – szólt. – Megbízásból jövök. Odaát nagy vita támadt s
a hölgyekkel közösen elhatároztuk, hogy a vita eldöntését önre bízzuk.
– Nagyon megtisztelnek.
Otrokocsi úr leült és zsebkendőjével a nyakát törölgetve, így folytatta:
– Felolvasásából, már amennyiben egy pár szót hallani lehetett belőle,
azt következtetjük, hogy ön inkább filozóf, mint olyan író, akinek célja
a közönség mulattatása. És én abból, hogy ön, úgy látszik, novellát
olvasott fel és egyetlenegy árva viccel sem iparkodott megnyerni a
hallgatóság kegyét, azt gyanítom, hogy ön voltaképpen tudós, vagy
legalább is világlátott ember, aki már hallott egyet-mást harangozni az
élettanról, sőt, ha talán nem is foglalkozott természettudományos alapon
a szerelmi élet kérdéseivel, szemlélődött a világban s már koránál fogva
is tisztában van azokkal a dolgokkal, amelyekről a hölgyek, és nem
csupán a leányok, hanem az asszonyok közül is többen, sok illuziót
táplálnak. Önt én gondolkozó és tisztán látó embernek tartom, nem
fantaszta költőnek, nem üres szépirodalmárnak.
– Ön nagyon szíves.
– Azért nyugodtan engedem át önnek a döntést. De megjegyzem, nem azt
óhajtjuk, hogy bókoljon a hölgyeknek; nekünk nem kell a szépirodalmi
ábrándozás, nekünk a meztelen igazság kell. Mindig föltéve, mondom, hogy
ön hallott harangozni az élettanról és tisztában van a szerelmi élet
kérdéseivel, sőt talán tudományosan is foglalkozott velük.
– Őszintén szólva, inkább csak amúgy foglalkoztam velök, de már elég
régen felvilágosítottak.
– A kérdést három pontban teszem fel. Egy: az, hogy a szerelemben a nő
is keresi a változatosságot, élettani törvény-e, vagy csak társadalmi
jelenség? Kettő: hihet-e a férfi a nőnek, ha a nő hűnek mondja magát?
Három: felsőbbsége-e az állatnak, vagy olyan tulajdonsága, mely
alsóbbrendűségét állapítja meg, hogy nem ismeri a hűséget? Kérem, mondja
el a nézetét.
– Már a kérdések formulázására is volnának megjegyzéseim, de ezeket
elhagyom. Ehelyett, ha érdekli a nézetem, olyan röviden, ahogy csak
lehet, felelni fogok mind a három pontra.
Azaz hogy: csak akart felelni. Mert alig fogott hozzá s még csak az első
pontnál tartott, amikor Otrokocsi úr, aki a középső ujjával már a
második mondat óta türelmetlenül kopogott az asztalon, hirtelen
közbevágott:
– Ez nem úgy van.
– De, kérem, ön a nézetemet kérdezte és én csak a magam nézetét
mondhatom el!
– Pardon, de én ezt jobban tudom!
– Akkor hát miért kérdi?
– Mert azt hittem, hogy ön tudja jobban.
Fölkelt, szalutált és ellépett.
Négy óra tájban a Buba, alighanem az alispán közbenjárására,
megkegyelmezett a fogolynak, vagy legalább belenyugodott, hogy már haza
fognak menni. Nagy, csukott batárban hajtattak el; együtt, mind a
négyen. A kocsiban Légváryt majdnem elnyomta az álom; alig bírta a
szemét nyitva tartani. Az alispán is szótlan volt; talán észrevette,
hogy a vendége fáradt, s nem akarta zavarni. Csak a hölgyek
beszélgettek, a grófnő egy kicsit álmosan, a Buba élénkebben.
Légváry, elbóbiskolva, nem tudta figyelemmel kisérni a beszélgetést, de
egy-egy szó megütötte a fülét, s kivált minduntalan a Kalivoda név.
Egyre azt hallotta, hogy Kalivoda így, Kalivoda úgy; Kalivoda azt
mondta, Kalivoda akkor ezzel vagy azzal táncolt…
Félálmában úgy tetszett neki, mintha a kocsirobogás altató egyformasága
és még a lovak patáinak ritmikus kopogása is mind azt zenélte volna:
– Kalivoda, Kalivoda, Kalivoda…
– Ahá! – állapította meg magában a Buba lelkesedéséből – a
bálkirályságért való versenyben Kalivoda úgy győzött, ahogy akart!…
És édes kárörömmel talált balzsamot abban a megnyugtató és mindent
kiegyenlítő megoldásban, hogy Kalivoda Albinnak a kultúrest nagy
mérkőzésén sikerült legyűrnie vagy legalább is letáncolnia Otrokocsi
urat, az izzadó berzencei Strindberget.