Átnéztek a táncterembe, s Légváry meggyőződhetett róla, hogy ami a
boszton-táncban való művészetet illeti, Berzence kiállja a versenyt
bármely világvárossal.
– Nem táncol? – kérdezte a képviselő. – Ne féljen; már megbocsátottak
önnek. Jó emberek ezek.
– Nincs itt szükség a póttartalékra. Ilyen táncos-bőséget nem láttak
szegény hazánkban azóta, hogy a lengyel emigránsok átmenekültek
Magyarországba, siratni honuk állapotját.
– Nézze, Plojesti már egészen megbékélt a pesti fehérnéppel!
– A hölgyek se látszanak álmosaknak. Ugylátszik, már letettek róla, hogy
korán fognak fölkelni.
Csakugyan, Plojestit nem lehetett másképpen látni, csak az egyik vagy
másik művésznővel a karján. Ha egy-egy kitartó táncosnak vissza kellett
vonulnia az öklömnyi szinésznő vagy a gőgicsélő énekesnő mellől, mindig
Plojesti volt az, aki felváltotta.
Nemsokára a képviselőt is elragadta a boszton vihara. Egy kis fruska
egyszerüen beléje kapaszkodott; mint utóbb kiderült: a keresztleánya.
Légváry tisztelkedni akart a grófnőnél. Ez azonban nem volt olyan könnyü
dolog. A grófnő csak éppen egészségügyi tekintetekből pihent egy-két
percet; ilyenkor is, őt meg a Buba üres székét egész testőrség vette
körül. A Buba soha se ült; folyton lebegett.
Miközben, a fal mellett, arrafelé igyekezett, egyszerre csak azt érezte
Légváry, hogy barátságosan hátba vágják. Megfordult. Plojesti siklott el
mellette, karján a színházi mamával, és táncközben rá kiáltott:
– Önnek még tartozom egy elbeszéléssel!…
Nyilván lelkifurdalás fogta el, hogy epedni hagyta a témára szomjuhozó
pestit.
– Ha egyéb adóssága nincsen, e miatt ne legyenek aggodalmai! – mondta
volna emez, de a báró már messze járt s éppen más virágra szállott.
Légvárynak a grófnővel való udvariaskodása nem tarthatott sokáig. Egy
biborszín arcu, szép szál fiatalember, aki csupa víz-zsebkendőjét
folytonosan a balkezében tartotta, hogy valamennyire mégis csak
eltüntethesse legalább a homlokáról csurgó izzadságot, ha már a nyakát
úgy se volt lehetséges szárazon tartania – mint utóbb kitudódott, valami
Otrokocsi nevü úr – megmentette a grófnőt attól, hogy sokat kellessen
nyájaskodnia a pesti gyászmagyarral. Az a hálás pillantás, amely
Otrokocsit fogadta, megvilágíthatta Légváry előtt, hogy – legalább
momentán – milyen mélyen kompromittálta őt Berzencén balsikerű és
szomoruan emlékezetes felolvasásának nem is annyira az unalmassága, mint
inkább a sok szerencsétlensége.
De a bálanya és bálkirálynő fellegvárában remek megfigyelő állomásra
talált. Hát csak ott maradt s kényelmesen, mint valami őrtoronyból
szemlélte a keringő peripetiáit. Előbb egy kicsit unatkozva, később
érdeklődéssel.
Látta a részeg bírót, aki egy pamlagon aludt – ó, nem fekve, csak ülve,
illedelmesen! – és a kit jókedvű fiatalemberek minduntalan
felköltögettek: „Ébredj, Árpád fia, már kezdődik a fűzértánc“. Elnézte a
nyomdatulajdonos özvegyasszonyt, a kinek gömbölyüségét Berzence hét
szerkesztőségének ifju tagjai éhes kutyákként kisérték. Gyönyörködött a
Bubában, aki átszellemülten lengett, lebegett az étherben, mialatt
szilfidalakjának minden rugalmas porcikája remegett, rengett, reszketett
a kéjtől. És lassankint észrevette, hogy a táncteremben két fiatalember
verseng a bálkirályságért, sőt hogy a jelenben ez a két fiatalember
uralkodik Berzence lakóinak egész szituációján: a bár kissé izzadt, de
fáradhatatlan Otrokocsi Milán, meg egy sebhelyes arcu, de jóval
nyugalmasabb alaku, barna legény, bizonyos Kalivoda Albin. Ámbár minden
táncosnőre éppen három táncos jutott, ez a két úr soha se pihenhetett; a
hölgyek különböző kotériáiban egészen nyíltan folyt a versengés azért,
hogy az egyik vagy másik urat körükbe ragadhassák. És a mélázó gázgyári
költő, noha kissé ködös gázvilágításban, már látta Berzence jövőjét,
Berzencét tíz év mulva: Otrokocsi lesz a képviselő és Kalivoda az
alispán, vagy Otrokocsi az alispán és Kalivoda a képviselő…
Merengéséből Plojesti rázta fel.
– Jöjjön – szólt – megiszom egy limonádét és közben elmondom az igért
történetet.
– Kérem, csak táncoljon kedvére. Tudja, hogy én ráérek.
A báró elnevette magát:
– Ha most nem mondom el, akkor soha. Félek, hogy többet nem lesz
Berzencén szerencsénk.
– Én is félek.
Ez ellen nem volt appelláta. Visszamentek az étterembe, s a báró még
utközben végzett Mária Terézia korával.
– Üljünk ahhoz a sarokasztalhoz – indítványozta Légváry – ott nem fogja
zavarni a zene. Az előbb is ott ültem; mondhatom: akik itt zavartalanul
akarnak beszélgetni, nem találhatnak jobb helyet.
Tulajdonképpen azt gondolta:
– Az elbeszéléseket ott szoktam meghallgatni.
Plojesti már a meséjében járt-kelt; nem bánta, hová ülnek.
Amit elmondott, bonyodalmas volt és alighanem érdekfeszítő; Légvárynak,
amint oda-oda hallgatott, úgy rémlett, hogy mindezt olvasta valahol.
Közben, amint a figyelésben egy kis szünetet tartott, tekintetével a
mesélőn csüngve, azon tünődött, hogy: mi fészkelődhetik az emberi
lélekben olyankor, amikor valaki nem tud ellentállni a kisértésnek és
élményekként adja elő, a mit csak olvasott?
– Vagy talán csak be akar ugratni? – kérdezte magától. – Rá akar venni,
hogy ujra megirjak egy népszerü történetet, amelyet a közönség jól
ismer? Ki akar nevettetni? Azt reméli, hogy Berzencén mulatni fognak a
rovásomra?
Mindjárt kisült, hogy ártatlant gyanusított.
– No, mit szól hozzá? – kérdezte Plojesti, mikor befejezte a történetet
azzal, hogy ő így jött a világra. – Ugy-e, ezt csak egy angol író tudná
feldolgozni?
Légváry határozottan ezen a nézeten volt.
– Akkor hát igérje meg nekem, becsületszóra, hogy sem megírni, sem
másnak elbeszélni nem fogja. Magam is azt hiszem, a téma olyan
elsőrangu, hogy fenn kell tartanom egy angol író számára.
– Ha csak ezt parancsolja!…
De az ünnepies eskü elmaradt, mert mire rá került volna a sor, a
táncterem ajtaján bekukkant a szinházi mama, s Plojestit meglátva, ezzel
az interpellációval vetett véget az irodalmi szeansznak:
– Ervin, a legyezőm nem maradt magánál?
Ervin elrohant s Légváry egy percre egyedül maradt.
Vesztére, a kis vörös éppen ekkor került elő, a folyosó felől.
Légvárynak már nem volt ideje megszöknie; a kis vörös lecsapott rá.
– No, még most is búslakodik? – kérdezte mosolyogva. – Nem kell azt úgy
felvenni!
Légváryt semmi se boszantotta annyira, mint a kis vörös részvéte és
szánalma. Kiesett a sodrából és boszusan felelt:
– Hagyjon engem békében! Megbuktam én már Pesten is! Többször is, ha
akarja tudni. Nekem egy berzencei bukás, az semmi!
– Na, na – felelt a kis vörös szeliden és atyailag – azért nem kell
elkeseredni! Érik az embert az életben nagyobb csalódások, nagyobb
csapások is. Gondoljon arra, hogy: hátha kedves családjával történt
volna valami szerencsétlenség?!… Például, mint a szindarabban, ha itt a
telefonból végig kellene hallgatnia, amint otthon a rablógyilkosok
lemészárolják egész családját.
Légváryt elfogta a düh:
– Hallja, Vadászlaky ur, ne vigasztaljon engem! Nincs nekem semmi bajom,
pompásan érzem magam és a sirató öregasszonyok még sokáig várhatnak rám!
Bánom is én, hogy egy pár fráter neveletlenkedett, amig felolvastam!…
Tudja mit, megsugom magának a titkomat, hogy: fütyülök az egész
Berzencére! És magát egyszer s mindenkorra felkérem, hogy ne
sajnálkozzák rajtam, ha jót akar! Ha jót akar!
De Vadászlaky urat nem lehetett megharagitani.
– Na, na, ismerem én ezt! – folytatta az elnéző atya hangján –
mindnyájan megbuktunk néhányszor, mindnyájan megbuktunk! Éppen azért
kérem, hogy ne búsuljon tovább, hanem tiszteljen meg bennünket és a
szünórában foglaljon helyet a mi kis körünkben, a mi asztalunknál, csupa
kolléga közt!… Majd meglátja, a mi jókedvü, bohém-társaságunkban úgy el
fogja felejteni ezt a felolvasást és minden baját, úgy meg fogjuk
vigasztalni, úgy fel fogjuk villanyozni, hogy reggel felé mindnyájan az
asztal tetején fogunk táncolni! Különben megjegyzem, hogy ha már meg is
vacsorált, az nem baj, mert a közös vacsorából a művészek teritékét a
Kör fizeti.
Ez a mennyei ártatlanság lefegyverezte Légváryt. Hamarjában nem tudta,
mit feleljen; azt se, hogy: megmagyarázza-e neki, milyen kevéssé vonzza
őt a Kör vacsorája? – micsoda szegény emberek szolgálják ezt a Kánaánt!
– vagy, a helyett, hogy boszankodnék, inkább nevessen? Kezdte átlátni,
hogy nem a kis vörösben van a hiba, hanem ő benne magában. Mit keres ő
itt, ezen a gályán?!…
Vadászlaky urtól a képviselő szabadította meg, aki a „hölgyek
választása“ elől visszamenekült az étterembe. A feléjök közeledő
előkelőség láttára a kis vörös eloszlott, mint az árnyék.
– Engem jól megtáncoltattak! – panaszkodott a képviselő. – Nagyon a
nyakamra nőttek a hugocskáim meg a keresztleányaim!… És nem elég, hogy
kirázzák belőlem a szuszt, még hozzá mind „bácsi“-nak szólítgatnak, a
kis szemtelenek!
– Hja, a népszerűség!
– Csak ne legyen olyan büszke rá, hogy önt lekukorékolták! Engem már
vasvillával is megkergettek, amikor a szomszéd vármegyében léptem fel.
Pedig én szabad előadást tartottam a parasztoknak, adóleszállításról meg
egyéb földi jókról és nem akartam felolvasni nekik!…
– Hiszen ha tudtam volna, hogy mit cselekszem!…
– No, ez nem akart szemrehányás lenni! Én barátja vagyok a
felolvasásnak. Sőt azt hiszem, a szépirodalomnak csakis így van értelme…
ha nem a közönségnek kell fáradnia a mű elolvasásával, hanem magának a
tettesnek.
– És nekem nem tudom hány száz kilométert kellett megtennem ezért a
kritikáért!…
– Nem mondja komolyan, mert tudja, hogy tréfálok. Ugy teszek, mint a
többiek. Azok is tiszta szívből övendenek rajta, hogy ön olyan jó magyar
ember és sokat ír össze… másoknak, nem nekik!… a haza javára… a
kultúráért… vagy a hogy akarja. És ünneplik is önt. De mi így szoktunk
ünnepelni. Mulatva. Hanem, tréfán kívül, kitünő gondolata volt, nem az,
hogy felolvasott, hanem hogy már megvacsorált. Félegyig éhezni, csak
azért, hogy az ember egy kicsit kitáncolhassa magát! Erre is csak a nők
képesek!… vagy erre is csak a nő bírja rá a férfit!… Persze, azt hitték,
hogy kilenckor már táncolni és tizenegykor szünórázni fognak! Én bizony
nem várom meg a szünórát; követem az okos ember példáját.
– No, végre megdicsértek!…
A táncteremből nagy lárma hallatszott s nemsokára rá egy fiatalember
jött ki, aki már előbb is ki-kirándult, cigarettázni. A képviselő oda
kiáltott hozzá:
– Mi történik odabenn, Pali?
A fiatalember vállat vont.
– A bíró!… Ki lehetne más?!… Ezzel a részeg disznóval nem lehet birni s
egyszer már igazán ki kellene dobni minden tisztességes helyről. Mikor a
füzértánc megkezdődött, valamelyik izetlen fickó felköltötte s ez a
barom ma azt vette a fejébe, hogy minden figurát meg fog zavarni. Szép
csöndesen el akarták távolítani, emiatt összeszólalkozott Jurisicscsal,
aztán elkezdett ordítozni: „Én rumunyesti és romhányi Gránic László
vagyok!“, s a többi, mintha ezt nem tudná könyv nélkül minden gyerek,
végre kituszkolták és haza vonszolták.
– Az egész vármegyében ez a bíró a legnagyobb krakéler – kommentálta az
eseményt Légvárynak a képviselő.
– És bíró létére holnap párbajozni fog?
– Holnap semmire se fog emlékezni és itélni fog a király nevében.