Az elnök urhoz siethetett, számot adni róla, hogy tapintatosan végezte
el a feladatát, mert Légváry még nem itta meg a fekete kávéját s már
sebbel-lobbal előkerült az alispán is.
– Mindenütt keresem és sehol se találom. Csak most hallom, hogy elbujt
az emberek elől.
– Eszem ágában sincs, csak…
– Nem csodálnám, ha haragudnék. És kérem, engedje meg, hogy ünnepiesen
bocsánatot kérjek a kellemetlenségért. Képzelheti, hogy engem érintett a
legkinosabban…
– De, szót se érdemel…
– Parasztok, hát parasztok. És hogy egészen őszinte legyek: ez itt
majdnem mindig igy van. Megvaditja őket a papirosnak a látása, mint a
bikát a vörös posztó. Még hozzá: ma este a közönség jobban nevelt részét
elvonta tőlünk a herceg vacsorája és hogy ne kedvetlenitsük el önöket
üres széksorokkal, azt a balfogást követtük el, hogy beeresztettük azt a
népséget is, a melyet csak ma ismertünk meg jobban…
– Igazán sajnálom, hogy még ezzel is fárasztom… Hiszen nem történt semmi
különös!… az efféle kaland vele jár a nyilvános szerepléssel. Az én
hibám volt, hogy nem választottam olyan témát, amely érdekelte volna
őket.
– Senki se számithatott erre a véletlenre. Különben, azt hiszem, ennek a
közönségnek beszélhetett volna akármiről… kivéve talán, ha szabad
előadást tart és humorizál.
– Most már megtanultam. De felolvasásról volt szó.
– Persze, persze… Remélem, azért nem neheztel rám és szerencsénk lesz az
asztalunknál… vagy inkább a művész-asztalhoz vonzza az érdeklődése?…
Csak tessék zsén nélkül választani!… Hogyan, már megvacsorált?
– Hozzászoktam a korai vacsorához… aztán meg olyan száraz volt a torkom…
– Képzelem, a fárasztó felolvasás és a sok boszankodás, izgalom után!…
Tovább beszélgettek. A délvidék erkölcseiről általában és Berzencéről
különösen. Olyankor, a mikor Légváry vette át a szót, az alispánt mintha
mélázóvá tette volna valami. Végre nem állhatta meg és előállott vele:
– Nem veszi rossz néven, ha megvallom, hogy egy kissé megváltozottnak
találom? Őszintén szólva, folytonosan azt vártam, hogy egy snájdig
szóval, amely az ön pártjára hóditja a nevetőket, le fogja torkolni az
illetlen zajongást. Még ma is emlékszem, hogy tizennyolc évvel ezelőtt
milyen öntudatos, szinte parancsoló volt a föllépése!… és hogy milyen
metsző szavakat talált azon a március tizenötödikei lakomán!…
– Nagyon igaza lehet. Tizennyolc évvel ezelőtt tizennyolc évvel
fiatalabb voltam és olyan ostoba, hogy azt képzeltem: ha másokat
leszólok, ezzel én magam különb leszek… Különben, azt hiszem, az imént
semmiféle snájdigság nem segített volna rajtam; végre is, tekintettel a
hölgyekre, a kézirat-csomómat nem vághattam a leglármásabb „hallgatóm“
fejéhez!… Amerikában már megtörtént ilyesmi is, de Európában ez még nem
szokás.
– De hiszen nem vagyunk Európában! – nevetett az alispán.