Nem kellett soká várnia a magyarázatot. Alig hogy elsuttogta az előtte
párolgó borjupörköltnek: „Végre egyedül!…“ – egy frakkos és fehér
mellényes szőke óriás jött be a folyosó felől, messziről villogó
lakkcipőben, kimért léptekkel, s látnivaló volt, hogy egyenesen feléje
tart. Amig közeledett, Légváry azt számítgatta magában, hogy ebből a
vakító fehér mellényből éppen két lepedőt lehetett volna készíteni a
Nagy Frigyes gránátosainak.
– Jó estét, Légváry úr! – köszönt a szőke óriás. – Nem emlékszik rám?
Dehogy nem emlékezett! Régóta ismerte ezt az arcot és ezt az alakot, egy
pesti sörcsarnoknak a faláról, ahol a szőke óriás egy festményen, mint
Gambrinus, pazar díszruhában volt látható. De ezzel nem akart
előhozakodni; hát csak a kezét nyujtotta.
– Látom, hogy nem emlékszik. Nevem…
Természetesen, a nevét már nem lehetett hallani. De ez elvégre nem volt
fontos, mert a barátságos óriás leült Légváryval szembe és a társalgás
megkezdődött.
– Én is ujságíró voltam egyszer és talán még ma is az volnék, ha nem
hagyom ott Budapestet és vesztemre nem kerülök éppen Berzencére. De hát
az ajánlat csábító volt, mindjárt szerkesztőnek hívtak, és mit tudtam én
még akkor, hogy ezzel az asszonynyal itt nem lehet konkurrálni?! Tudja,
az özvegy nyomdatulajdonossal… hiszen látta azt a gömböcöt!… Hogyan
éljen egy szegény ujságíró a hivatásának, ha egy olyan asszonynyal
találja magát szemben, aki gazdag is, tetszik is a férfiaknak és az
összeköttetéseinél fogva azt viszi ki, amit éppen akar?! Ott nem lehet
igazi ujságírás, ahol minden valamirevaló nyomda egy asszonyé, egy ilyen
kövér asszonyé!
Légváry előtt egy kicsit furcsának tünt fel, hogy a gömbölyű özvegynek
éppen ez a Gambrinus veti szemére a kövérséget, de csak ennyit jegyzett
meg:
– Ugy veszem észre, Berzencén annyira kedvelik a helybeli lapokat, hogy
itt nagyon jól élhet mindenki, akinek valami köze van a nyomtatott
betűhöz.
– Mily tévedés! Higyje el, tíz évig küzdöttem itt az éhenhalással és ha
az utolsó percben nem fogadom el a Közművelődési Kör ajánlatát, akkor
most nem tudom mit csinálnék. De elfogadtam… mit tehettem volna
egyebet?… hiszen már csak hálni járt belém a lélek… elfogadtam s mi
több, feleségül vettem egy pékmester özvegyét, aki kedves, derék, jó
asszony, öt gyermekünk van együtt, előbb is volt neki négy, de inkább
legyen az embernek kilenc gyermeke és mit apritani a tejbe, mint hogy
egyedül éhen haljon, a pályájával a szivében, nem igaz?
– Persze.
– Hanem el kellett hagynom a pályámat. Ne itéljen el ezért; majdnem
belehaltam. A feleségem kedves, derék, jó asszony, pénze is van elég,
csak egy hibája van, hogy nagyon szeret táncolni, pedig az orvosok
megtiltották neki, de pénze, az van, és ha kilenc helyett tizenkilenc
gyerekünk lesz, akkor is megélünk a kamatokból, a tőkéhez nem kell
nyulni. Hanem a pályáját, azt nem felejti el az ember, és én csak akkor
érzem jól magam, ha a régi küzdelmeimre emlékezhetem, a fiúk ujságírói
bravurjaira, a vidám riporter-stiklikre, a fiatalság szép napjaira!… Nem
hinné el és mégis igaz, hogy a feleségem el tudja sorolni önnek, kik
dolgoztak velem a lapnál, egészen a sakkrovatvezetőig, annyit beszéltem
neki erről… minden közleményről tud, ami a „Nemzeti Ujság“-ban
megjelent, hiszen ön még bizonyosan emlékszik a „Nemzeti Ujság“-ra!… A
„Nemzeti Ujság“-ra!…
A régi, elfelejtett ujság címét a kegyeletes tisztelet és a
felejthetetlen szerelem hangján ejtette ki. Légváry megilletődött.
– Ön nagyon derék ember lehet.
– Az is vagyok. És azért kérem, engedje meg, hogy elbeszéljem önnek az
életem történetét, mert nagyon tanulságos… Ne haragudjék, hogy
felhasználom ezt az ünnepi alkalmat, amikor valakivel ujságírásról
beszélhetek!…
– De kérem!…
– Tehát, ha megengedi…
(És Plojesti családjának a története még hátra van! – sóhajtott fel
magában Légváry.)
– Kemény Zsigmonddal kell kezdenem – fogott hozzá elbeszéléséhez a
nyájas Gambrinus. Kemény Zsigmondot magát én már nem ismertem, de…
Légváry megadással kezdte hallgatni a mesét, melynek tartalma, rövidre
fogva, az volt, hogy: „én is voltam király lánya… s mostan vagyok
jávorfácska, jávorfából furulyácska…“ – de aztán elszórakozott. Mint
mindazok, akiknek sok bizalmaskodást kell végighallgatniok, értett
hozzá, hogyan kell: érdeklődő arccal figyelni, néha közbe is szólni és
amellett egészen más dolgokra gondolni. Éppen az az öt szekunda járt a
fejében, amelyet az ifjabb Légváry Artur karácsonyi ajándékul hozott
haza, amikor egyszerre csak azt vette észre, hogy a nyájas Gambrinus az
asztal alatt valamit dugdos feléje és meghalkítva a hangját, hogy a
pincérek ne hallják, azt mondja:
– Vegye el!… Most senki sem látja!
– Mi az, kérem?
– A honorárium! – suttogott a Gambrinus.
– De kérem, hiszen én azt nem szégyenlem!… Ha nem is érdemelhettem ki,
mindenesetre megfáradtam érte.
– Különben is boritékban van. Senki se gondolhatja, hogy pénz.
És végre rászánta magát, hogy az asztal felett adja át.
– Az igazat megvallva – mentegetőzött a derék ember – az elnök úr a
lelkemre kötötte, hogy tapintatos formában nyujtsam át… De az imént a
könyvtáros úr fölkeresett s közölte velem, hogy az ügy sürgőssé vált.
– A könyvtáros úr képzelődött.
– Sietni is akartam és hogy ne feszélyezzem, azt gondoltam, legjobb
lesz, ha úgy adom kézhez, hogy senki se vegye észre. Egyébként igaza
van, az egy cseppet sem sértő önre nézve, ha a felolvasásáért pénzt
fogad el. Mit tehet ön róla, ha önt itt nem tudják méltatni?! Ő, kérem,
az írói honoráriumot senki se tartja nagyobb tiszteletben, mint én!
Persze, Berzencén sok olyan szamár van, aki holmi borravalónak vagy
alamizsnának tekinti, de én lélekben ma is pesti ember vagyok.
Kiderült, hogy az emberséges Gambrinus csak azért állott elő az
önéletrajzával, hogy kiméletesen csempészhesse át a pénzt, mert – bár az
intermezzo előtt még csak az első gyermeke születésénél tartott – alig
hogy megszabadult terhétől, máris ajánlotta magát.