– Amig a Valkányi Buba kitáncolja magát – szólt magában Légváry Artur,
az után a balsikerű felolvasás után, a melyet a népakarat a „Táncoljunk!
Táncoljunk!“-követelés zajába fullasztott bele – addig én itt meg fogok
őszülni. Meg fogok őszülni, mint a chilloni fogoly: „de nem az időtől“…
Hanem az unalomtól. Most még csak tizenegy óra… és szerencse gyermekének
mondhatom magam, ha a Buba már három óra tájban megelégli a táncot,
hiszen szegénykének egy egész hónapra ki kell mulatnia magát!… Hogyan is
követhettem el ekkora ostobaságot!… De már hiába a bánat. Amikor
elfogadtam az alispánék meghívását, sorsomat hozzá kötöttem a Buba
lábacskájához, nem is gyanitva, hogy mit cselekszem. Hát most már: „Csak
contenance és patience!…“ – ahogy a német operettben éneklik. De hová
legyek addig?!
Még ott lézengett a hangversenyteremben, az emelvény tájékán, szemben a
kétszáz megüresedett székkel. Mintha még ezek is gúnyolták volna, a
maguk mozdulatlanságában… Csak éppen ezek nem tudtak megszökni előle!…
Alig mult el egy rövid perc azóta, hogy felállott a szomoruan
emlékezetes felolvasó-asztal mellől, és már egészen magára maradt. A
közönség a takarodó elhangzása után siető, megkésett katonák
gyorsaságával vonult át a táncterembe és Légváry, mire egy kissé
félrehuzódhatott a tolongók utjából, azon vette észre magát, hogy többé
nincs kinek helyet engednie, mert máris egyedül van a teremben. A
legrémesebb panique nem tisztithatta volna ki hamarább a teret.
Azon nem csodálkozott, hogy az alispán, aki kínos zavarban lehetett,
elpárolgott, mint a kámfor. De a többi jóakarója is eltünt, a képviselő
csak úgy, mint Plojesti, nyilván gyöngédségből. Végre is tisztára
lehetetlenség volt, hogy gratuláljanak neki; vannak helyzetek, amikor a
kimélet parancsolóvá teszi a legteljesebb tartózkodást és a
legtökéletesebb felejtést…
– Hopp, hiszen még nem vacsoráltam! – villant fel előtte a mentő
gondolat. – És ha a művésznők már a felolvasásom előtt elvonulhattak
étkezni… alighanem azon a cimen, hogy nekik korán kell fölkelniök… akkor
talán nekem se kell megvárnom a szünórát és a közös vacsorát. Az étkező
helyiségnek valahol a táncterem mögött kell lennie, de ezen nem kell
keresztül szégyenkeznem, mert ha a részeg bíró, miután sokáig döngette a
táncterem ajtaját, olyan hamarosan bebődülhetett a nagy bejáraton,
bizonyos, hogy a folyosóról is bejuthatok az étterembe. Étvágyat ugyan
nem érzek… nagyon is jóllaktam bosszusággal… de itt nem maradhatok,
menjünk.
Mialatt áthaladt a ruhatárrá változtatott előszobán, az járt a fejében,
hogy:
– Ha volna bennem egy kevés humor, akkor most átsétálnék a táncterembe
és rendre megforgatnám a hölgyeket, ahogy Plojesti tanácsolta. Igy, bár
minden egyéb elveszett, megmenteném legalább a becsületet. De nem vagyok
humornál… s különben is, itt annyi a humorista, hogy lehetetlen volna
vetekednem velök…
A folyosón egy kis vörös ember toppant eléje.
– Kolléga úr – szólalt meg az ismeretlen vörös – én Vadászlaky Szvetozár
vagyok, a Közművelődési Kör könyvtárosa és a „Berzencei Ujság“
szerkesztője. Eddig nem juthattam önhöz, át kellett engednem a
szerencsét az előkelőségeknek, de most már, azt hiszem, jobban fogja
érezni magát a mi kis körünkben…
Légváry megkockáztatta, hogy egy tál lencséért örökre eljátszsza a
„Berzencei Ujság“ jóindulatát.
– No, ha kollégák vagyunk – szólt – úgy könyörüljön meg rajtam és
magyarázza el: merre van az a barátságos vidék, ahol vacsorát kaphatnék?
A kis vörösnek az arca elsavanyodott.
– Elvezetem – felelt a méltatlanul megbántott ember hangján – de nem jól
teszi, ha nem várja meg a közös vacsorát. A közös vacsora sokkal jobb
lesz, mint amit most kaphat, és figyelmeztetem, hogy a közös vacsorán a
művészek teritékét a kör fizeti. Arról nem is beszélek – fejezte be
bizonyos tartózkodó önérzetnek a felsőbbséges mosolygásával – hogy
sokkal jobban érezné magát a mi kis körünkben, a mi asztalunknál, csupa
kolléga közt, mint így, egyedül.
De Légváryt, ha már úgyis „minden elveszett“, nem csábította a
„Berzencei Ujság“ jóakaratu pártfogása és a kiméletes kritikák reménye.
– Már nekem mégis csak jobb lesz, amit hamar kapok. Sajnálom, ha így le
kell mondanom a kellemes társaságról, de nem tudom a szünórát megvárni…
én ilyenkor már aludni szoktam.
– Ugy látszik, egy kissé boszus – aprehendált a kis vörös, miközben a
letárgyalt felolvasót bekalauzolta az étterembe. – Higyje el, kár úgy a
szivére vennie az esetet!… ez itt mindennapi dolog. Holvay Péter, az
országosan ismert költő, még sokkal jobban megbukott itt, mint ön. Igaz,
Holvaytól már azt is rossz néven vették, hogy egyáltalán miért jött ide,
mikor mindenki tudja, hogy öt forintért azt ír, amit akarunk?!… de
biztosíthatom, hogy Holvayt le is hurrogták, ki is fütyülték és végül.
„Eláll!“ és „Abcug!“-kiáltásokkal hallgattatták el.
– Ugy látszik, ide azért hívják az embereket, hogy lehurrogják őket. Nem
sport ez itt önöknél? – kérdezte Légváry.
– Nem. Hanem az igaz, hogy Berzencén sokkal nehezebb érvényesülni, mint
Budapesten – kellemeskedett a kis vörös, ártatlanul meresztve szomoru
hal-szemét a kissé meglepett Légváryra. – A fővárosban megbecsülnek
minden írót, mert csak a nevét ismerik, a műveit nem olvassák el; de itt
nagy szellemi élet van. Berzence egymaga hét ujságot tart fenn, s az
emberek itt egy kissé válogatósak, mert igen sokat olvasnak…
– No, ezt nem venni észre rajtuk – jegyezte meg Légváry és letelepedett
ahhoz az asztalhoz, a mely a legmesszebb volt a táncteremtől.
A többi terített asztalnál senki sem ült. Egy nagy kerek asztal mellől
éppen akkor kerekedett fel és vonult át a táncterembe egy három hölgyből
és sok úrból álló nagy társaság, amikor ők a folyosóról beléptek. Az
elvonuló csoportban Légváry még felismerhette a három szinházi hölgyet
és Plojestit, akinek az ábrázata sugárzott, alighanem a pezsgőtől is, de
bizonynyal még inkább a hölgyek napsütéses mosolygásától.
– Az ott a művész-asztal! – magyarázta a másodosztályú cicerone. – Nem
akar oda ülni?
– Köszönöm, de mára már eleget szerepeltem – felelt Légváry és
belemélyedt az előtte heverő étlapba.
– No, hogy a szomoru esetet egy kicsit megédesítsük – szólt mosolyogva a
kis vörös – azonnal küldöm a pénztárost.
– Tessék? – riadt fel Légváry.
De a kis vörös már megindult visszafelé és nem állt meg a Légváry hívó
szavára, csak éppen hátrafordult s mialatt tovább ment, rejtelmesen
mosolygott Légváryra. Aztán, a folyosó nyitott ajtajához érve, még
egyszer hátra kukkant és egyet kacsintva eltünt.
– Mit jelent ez a sokat igérő mosoly és pislogás? – álmélkodott Légváry.