De vannak helyzetek, amelyekben már nem lehet gondolkozni, hanem
egyszerüen meg kell halni. A Leonidás és a Dugovics Titusz helyzetéhez
hasonlók. Légváry se vonulhatott vissza.
A Buba figyelmetlensége csakugyan felbátoritotta a gavallérok beszélgető
kedvét és mind jobban felszabaditotta a növekedő türelmetlenség
megnyilatkozását. Az első sorokban unatkozó előkelőség társalgása egyre
általánosabbá vált s hátul, az utolsó széksorok mögött nagy mozgolódás
támadt. Hol csak egy-egy pár, hol egész csapatok vonultak ki a
táncterembe; a táncterem ajtaját folyton csapkodták. Egyszerre valaki
kivülről felrántotta ezt a szerencsétlen ajtót, olyan erővel, mintha ki
akarná fesziteni a sarkaiból. A biró volt, aki bebődült:
– Mi lesz?
Viharos derültség jutalmazta a mulatságos közbeszólást és egy percig nem
lehetett egyebet hallani, csak kacagást meg nevetgélést.
Légváry már nem törődött semmivel. Rendületlenül olvasott tovább; egyre
hangosabban és egyre gyorsabban.
Az alispán rögtön intézkedett, hogy a táncterem ajtaját belülről be kell
zárni. De ez nem segitett a bajon. A kiszoritott biró a maga pártjára
hóditotta a nevetőket; s végre is a biró a közhangulatot fejezte ki,
spártai rövidséggel.
A hátulsó sorok egyikében valaki, aki megirigyelte a biró babérait,
ujságot vett elő s azon a hangon, amelyen a pap a mise szavait mormolja,
a helyi hireket kezdte recitálni. Egy másik műkedvelő humorista a borját
kereső tehén szomorú bőgését utánozta, a helyzetnek megfelelő
diszkrécióval, de gyakrabban, mint a helyzet kivánta volna. Ami szintén
nagy derültséget keltett.
Légváryt a párhuzamos felolvasó meg a buzgó állatimitátor egy kissé
idegessé tették. Egypárszor, abban a reményben, hogy talán mérsékletre
birhatja őket, oda-odanézett, de ez csak növelte a jókedvet. Uj
humoristák találkoztak, akik nagy leleményt fejtettek ki annak ötletes
kifejezésében, hogy a közönség már unja az állapotot. De a biróval
egyikük se versenyezhetett.
A kinnrekedt biró tudniilik ujra életjelt adott. Előbb csak a kilincset
rázogatta, de miután hasztalan kopogott és hasztalan nyitogatta az
ajtót, dörömbölni kezdett rajta. És amikor ezt is elunta, az öklével
akkorákat ütött az ajtóra, hogy a nagy dübörgéstől többé semmit se
lehetett hallani: se a két felolvasót, se a fájdalmas tehénbőgést.
Az alispán elküldött egy fullajtárt, hogy fogják le a részeget, de már
későn. Légvárynak most már minden szava beleveszett a nagy nevetésbe.
Nyilvánvaló volt, hogy a kultúrestéről Berzence város közönségének éppen
az a része maradt el, amely irodalomtiszteletéről volt hires, s hogy
akik legnagyobb számban maradtak el, azok – sajnos véletlen! – éppen a
felolvasó személyének leglelkesebb tisztelői voltak…
A szerencsétlen ember rettenthetetlenül olvasott tovább. A walkürök nem
lovagoltak úgy, ahogyan ő száguldott, árkon-bokron, megható és víg
passzusokon át, csakhogy hamarább érjen a novellája végére.
De hiába sietett, meg volt irva, hogy soha se olvashassa el a novellája
utolsó mondatát.
A birót nem sikerült lefogni. Amig a táncteremben keresték, ármányosan
elkerülte a megszeliditésére kiküldött rendezőket, s amikor a
legkevésbbé várták, egyszerre csak megjelent a nagy bejáratnál.
– Mi lesz? – orditott be a terembe. – Ha még most se táncolunk, mikor
lesz a füzértánc?!…
– Táncoljunk! Táncoljunk! – kiáltottak föl a terem humoristái és sok
fiatal úr.