Valamivel kilenc előtt az érdeklődés moraja futott végig a termen. A
bejáratnál föltünt az alispán, aki egy sárgaselyem-ruhás és mindenféle
ékszerrel ragyogó hölgyet vonszolt a karján, nyilván: az énekművésznőt.
Utánuk még két hölgyet vezetett a terembe két ifju rendező: a már
mérsékeltebben ragyogó szinművésznőt, meg az énekművésznő szinházi
mamáját, akinek a csillogása természetesen még szerényebb volt. Végül,
magában, egy szemüveges, frakkos ur következett: egész Berzencének
jóismerőse; az az ur, aki itt a legjobban zongorázik, s most
szivességből fogja kisérni az énekesnőt.
Amíg az alispán a primadonnát a pódium felé vezette, zajos taps hangzott
föl és mialatt először a művésznő, aztán az uszálya s végül a kisérője
fölvonultak a dobogóra, a taps egyre zúgott. A lelkes tüntetés még akkor
se akart elhallgatni, amikor a kisérő már elhelyezkedett a zongoránál, a
művésznő pedig, három szép meghajlás után, amelyek megfelelő számu bájos
mosolylyal voltak egybekötve, a torkát köszörülte…
Ekközben a képviselő, Plojesti és Légváry fölpattantak a székeikről,
hogy helyet adjanak az érkező hölgyeknek. A képviselő és a báró
visszavonultak készpénzen megváltott, számozott helyükre; Légvárynak
azonban, akit hevenyében bemutattak, ott kellett maradnia a szinházi
mama mellett.
Az alispán is eltünt a tömegben… a helybeli sajtó képviselői csapatosan
vonultak be az előszobából a terembe… nagy székzörgetéssel foglalták el
helyeiket, a nyomdatulajdonos szép özvegye közelében… a taps lármája, az
érdeklődés moraja, meg a beszélgetők zsivajgása lassankint elhallgatott,
és végre megkezdődött az, amit Plojesti már jóelőre gőgicsélésnek,
gügyögésnek és pötyögésnek bélyegezett.
Mindez valójában igen szép volt, csak egy kicsit sokáig tartott.
Az énekesnő keveselte, hogy csak az ékszerei ragyogásával pótolja, ami a
hangjából hiányzik, és azokat, akiket a művészete nem elégitett ki, az
énekszámok szépségével és gazdagságával akarta kártalanitani. Előszörre
a legdivatosabb és legterjedelmesebb opera-áriát választotta ki, amely
mindig szép marad, akárki énekli, hanem bizony egy kissé hosszu, mint a
szentiváni ének. A nagy tetszés hallatára pedig ráadással is szolgált;
hogy legalább sokat adjon a jóból, „éppen eleget a pénzükért“.
Aztán az „öklömnyi szinésznő“ következett, aki tulajdonképpen igen
nyulánk termetü hölgy volt; a báró kicsinylő jellemzése tehát csak arra
vonatkozhatott, hogy a művésznőnek még kissé zsönge a hirneve… De egy
dologban teljesen igaza volt a bárónak: az az elbeszélő költemény,
amelyet első intrádára lelkiismeretesen lemorzsolt, akármilyen hatásos
szám is máskülönben, terjedelmességre csakugyan vetekedik Klopstock
„Messiás“-ával.
Majd ismét az énekesnő jelent meg a dobogón, s ha rövid volt a hangja,
megtoldotta azzal, hogy megint egy egész litániát adott elő. Persze, a
ráadás se maradt el, sőt „pour la bonne bouche“ most már kettőt vágott
ki.
Végül megint előkerült a szinművésznő s a hangverseny befejezéséül
kabaré-számokat adott elő. Ártatlan és pajkosabb versikéket mondott el;
utolsó édességül pedig a legismertebb primadonnákat utánozta. Ez az
utóbbi mutatvány keltette a legélénkebb érdeklődést; Berzence közönsége
annál inkább értékelte az utánzatot, minél kevésbbé ismerte magát az
eredetit.
Ez fölcsigázta, a végsőkig megfeszitette a már-már lankadó érdeklődést,
de egyszersmind el is csigázta, és végképpen kimeritette.
Ugy hogy, mikor sok ujrázás és még több ráadás után maga az öklömnyi
művésznő is belátta, hogy egyszer minden földi jónak véget kell érnie, s
a „percekig tartó köszönet-nyilvánitás“ (vagyis a hosszu, néma
hajlongás) után visszavonult a rája várakozó általános ünnepeltetésbe, a
terem minden részéből zajos, sőt viharos kiáltások hangzottak föl:
– Táncoljunk! Táncoljunk!
A helybeli ujságok, ha nem olyan udvariasak, másnap bizonynyal azt irták
volna, hogy „a közönség mint egy ember követelte a táncot!…“
Mindenesetre a legegészségesebb és a legjobb hangok harsantak föl… s
olyan kitartással zajongtak, amely méltó volt a tüdejök és torkuk
erejéhez.
Légváry elsápadt. A népakaratnak ilyen spontán s ennyire impozáns
megnyilatkozásával még sohase került szembe.
De nem oda Buda!… Elvégre nem azért hozattak Pestről felolvasót, hogy
ezt szégyenszemre felolvasatlanul küldjék haza!…
Az alispán „a puskából kilőtt golyó“ vehemenciájával rohant elő,
fölsietett a pódiumra, csöndet kért, futárokat küldött szét, hogy
csillapitsák le a közönséget, rendelkezett, hogy vigyék előbbre a
felolvasó-asztalt, maga is segitett a szolgának, lerohant és Légváryt,
aki töprengett, hogy: „Kimenni vagy nem menni ki?… Talán egyáltalán nem
menni ki?“ – megfogta a karjánál és fölpenderitette a dobogóra.
A „Táncoljunk! Táncoljunk!“-kiabálás még akkor is egyre tartott, amikor
Légváry, föltápászkodva az emelvényre, egy kis támolygás után helyet
foglalt a felolvasó-asztalnál. De a rendezők erélyes pisszegésére és az
alispán „Halljuk! Halljuk!“-kiáltására lassankint mégis csak elült a
zaj, vagy jobban mondva: átváltozott szelidebb zsivajgássá.
Légváry előrántotta a legrövidebb novelláját és halálmegvetéssel kezdett
olvasni. Történjék vele akármi; ezen már „túl kell esni“.
Miközben lepörgette az első néhány mondatot, észrevette, hogy maga se
hallja a tulajdon hangját. Hamarjában nem tudta kitalálni, miért nem.
Eleinte azt hitte, hogy még rekedtebb, mint amilyen reggel volt; de
aztán rájött, hogy nem abban a csöndben hallgatják, amelyben a
felolvasásokat szokás, s fakó hangja nem igen tudja áttörni a mindenfelé
meginduló társalgás egyre élénkebb susogását, moraját és lármáját.
A második bekezdést már hangosabban, torka erejének megfeszitésével,
szinte kiabálva olvasta. Az emeltebb hangra a legelül ülők közül
egypáran elhallgattak; sokan, akik a hátulsó sorokból csak most vették
észre, hogy a dobogón valaki minden áron meg akarja értetni magát, ha
nem is figyeltek éppen a felolvasásra, megbámulták a felolvasó arcát és
mozdulatait.
Ez a fél-elcsöndesedés, mely egy pillanatra hiu reményekkel töltötte el
Légváryt, nem tartott két percnél tovább.
Légváry nem is áltatta magát sokáig. A legelső helyen, ahol egy
lélekzetnyi szünetet tarthatott, odapillantott, ahol a Bubát tudta. A
Buba, aki előbb egész érdeklődésével megajándékozta az énekesnőt meg a
szinművésznőt s minduntalan csöndre intette az udvarlóit, most már a
pihenésnek adta át magát és hátra fordulva élénken beszélgetett azokkal
a gavallérokkal, akik a második sorból suttogtak neki kellemességeket.
Az alispánék miatt nem tehette meg, hogy elhagyja a helyét, de több
áldozatra már nem volt hajlandó.