Este nyolc órakor kiderült, hogy a herceg vacsorája mégis csak nagy kárt
okozott a Közművelődési Egyesületnek: a kultúra nem állotta a versenyt
azokkal a jókkal, amelyeket a herceg meghivása igért. Berzence előkelői
az égi és földi javak közül az utóbbiakat választották s a kultúr-estére
a „vezető elemek“ közül csakis azok az uri családok állitottak be,
amelyeknek a fejét valami tiszteletbeli hivatal kötötte az egyesülethez,
vagy amelyeknek a kisasszonyai még a legfényesebb társaság kedvéért se
akartak lemondani a táncról. A törpe kisebbség.
Ilyen mostoha körülmények már gyakran hátráltatták Magyarország szellemi
előhaladását s a berzencei kultúra, csekélyebb vonzóerejének tudatában,
eleve is szivesen kitért volna a verseny elől, ha ez módjában van. De ki
tudhatta előre, hogy a herceg mikor fog megérkezni s mikor fog vacsorát
adni az előkelőknek? És amikor a herceg, aki egy cseppet se törődött
Berzence kulturális érdekeivel, szétküldte a meghivóit, akkor már a
kultúr-estét nem lehetett elhalasztani. Másnap estére sem. Mert a
fölolvasót talán még ott lehetett volna tartani, de mit csináljanak az
énekesnővel, meg a szinésznővel? Azok már uton vannak. Nem lehet
sürgönyözni nekik, hogy ne jöjjenek és másnapra se lehet félretenni
őket; mert holnap már dolguk van otthon.
A rendezőség, ilyen sanyaru viszonyok közepett, belenyugodott a meg nem
változtathatóba, és hogy mentse, ami még menthető, ha már le kellett
mondani az est fényéről, diszességéről, az erkölcsi sikerről, legalább
az anyagi sikert akarta biztositani. Azért hamarosan elhatározták, hogy
a sok maradék-jegyet féláron fogják fölkinálni a „polgári elemek“-nek.
Azok örülni fognak, hogy egyszer alkalmuk nyilik együtt táncolni az
előkelőkkel, és még hozzá: olcsóbban, mint maguk közt szoktak.
A „polgári elemek“ meg is feleltek ennek a várakozásnak és az egyesület
futárjait, akik a féláru-jegyekkel házról-házra jártak, a legtöbb
helyütt szivesen fogadták. Hanem, minthogy a polgári hölgyek kissé későn
értesültek a rájok várakozó szerencséről és igy kevés idejük maradt a
készülődésre meg az öltözködésre, a mentő ötletnek az volt a
következése, hogy a közönség nagyobbik része csak akkor kezdett a
terembe gyülekezni, amikor a kultúra ünnepének a programm szerint már el
kellett volna kezdődnie: nyolc óra tájban.
(És azt is észre lehetett venni – a terembe tolongókon, – hogy a polgári
hölgyek, férfikiséretül, meglehetősen vidám elemet hoztak magukkal!)
Már egynegyed kilenc felé járt az idő, amikor a nagyterembe még egyre
sereglett a közönség s amikor, természetesen, még szó se volt a mulatság
kezdetéről.
Légváry kissé tanácstalanul álldogált a nagyterem nyitott ajtajában,
mialatt körülötte lelkendezve tolongtak azok, akik attól féltek, hogy
már elkésetten érkeznek. Nem tudta elhatározni, tovább lökdöstesse-e
magát, és azt se találta ki, hová vonulhatna meg addig, amig rákerül a
sor.
Amikor beállitottak az előszobába, két ismeretlen rendező röppent
eléjök. Karjukat nyujtották a grófnőnek és Bubának, a helyeikre vezették
őket – természetesen a legelső sor két középső üléséhez, ahonnan a
legközelebbről lehet látni az előadókat – és mindjárt ott is maradtak
körülöttük.
Más rendezőt Légváry nem tudott fölfedezni; az alispán és Plojesti nem
mutatkoztak.
Megkérdezett egy szolgát: van-e itt valahol „művész-szoba?“ A szolga
hirét se hallotta effélének.
Az előszobában, mely egyszersmind ruhatárul is szolgált, nem
maradhatott; ott éppen akkor volt legnagyobb a tülekedés. Bekukkantott
tehát a nagyterembe, azzal a szándékkal, hogy a grófnő körül fog
udvariaskodni; és ha ez azzal jár, hogy be fogják mutatni idősebb
hölgyeknek, akik kiváncsiak rá, milyen a fölolvasó pofája, hát azt se
bánja.
Hanem a grófnőt és Bubát ekkorára már a gavallérok egész falanxa vette
körül. És azt is láthatta, hogy itt már senki se kiváncsi az ő pofájára.
Ott maradt tehát, abban a szük közben, amely a széksorokat a faltól
elválasztotta, egypár lépésnyire a bejárattól, hogy Plojesti hamar
rátaláljon, ha majd szükség lesz rá. Innen legalább szemügyre veheti az
egész közönséget; s ez is szórakozás, amikor nem akad egyéb.
Bizonyára nem a legjobb helyet választotta ki s a sebbel-lobbal érkezők
uj meg uj csapatai közepett ugy imbolygott jobbra-balra, mint egy
lélekvesztő a hullámok közepett. Mindenkinek utjában állott s minden
ujonnan érkező elől ki kellett térnie, hol erre, hol amarra.
– Ugy festhetek itt, – gondolta, – mint az „ártatlanság képe s bánaté“.
Vagy mint a határozatlanság szobra, amely megelevenült…
Letelepedhetett volna a még üres székek valamelyikére, de azok a nagy
számjelek, amelyek a székek támlájára aggatott kartonlapokról meredeztek
eléje, arra figyelmeztették, hogy ezek gazdája is bármely percben
megérkezhetik… s hogy, ha helyet foglal, cseberből vederbe kerül… mert
akkor meg minduntalan föl kell állania, hogy átengedje a széket annak,
aki jogot váltott erre az ülőhelyre.
A nagyteremnek az az egyetlen pontja pedig, amely menedéket kinált neki,
egy cseppet se csábitotta. Észrevette ugyanis, hogy a „dobogó“ néven
emlegetett emelvény közelében három üres szék van a falnál. Ez a három
számozatlan szék gyanusnak tünt föl előtte. Ezeket alighanem a
közreműködők számára „tartották fenn“, – ha ugyan gyönyörködni akarnak
egymás művészetében, vagy ha a numeró 1. művész élvezni akarja a numeró
2. művésznőnek a társaságát, amig a numeró 3. művésznő, valamivel odább,
kitartóan működik, fenn, a pódiumon.
– Oda se menekülhetek, – szólt magában. – Olyan volnék ott, igy,
egyedül, mint a szerecsen a füszerkereskedés boltablakában.
Hát csak tovább lökdöstette magát.
Egyszerre valahonnan előkerült a képviselő.
– Jöjjön, jöjjön! – szólt. – Majd odavezetem a helyére…
Megfogta Légvárynak a karját s azzal az eltitkolhatatlan derültséggel
nézett rá, amely mindannyiszor elhatalmasodott rajta, ahányszor a
gázgyári tisztviselőnek erre a legujabb szereplésére kellett gondolnia.
Légváry megadta magát sorsának, de nem kényre-kegyre.
– Köszönöm, – felelt a gázgyár igazgatósági tagjának, mialatt ez
keresztülvonszolta a tömegen s a három üres szék felé vezette, – de ha a
kirakatba tesz, remélem, hogy ott marad velem.
– Hogyne! – biztatta a képviselő. – Majd megmutatom a legcsinosabb
hölgyeket és a legjobb partikat… Onnan jobban látja a közönséget és a
közönség is jobban látja önt… Már pedig ezt itt nem engedik el önnek…
Berzencén nem mindennap látnak hires irót, kivált olyat, amelyiknek még
megvan a haja!…
Látnivaló volt rajta, hogy részvétből, udvariasságból és jólneveltségből
minden áron mérsékelni akarja a vidámságát, de ez sehogy se sikerül
neki.
Légváry csak azt nem tudta kitalálni, vajjon azon mulat-e, hogy mi köze
az irodalomhoz egy kis gázgyári tisztviselőnek, akinek olyan kevés a
lakáspénze?… hogy egy ilyen szegény ember akar másokat tanitani s
másokat mulattatni?… vagy pedig azon, hogy: milyen furcsa dolog is
tulajdonképpen az egész, ugynevezett irodalom!?…
– Ugy-e, szép terem? – kérdezte a képviselő, miközben a három üres szék
közül kettőt elfoglaltak s ezzel egypár percre magukra vonták a legelül
ülők, kivált a bejárathoz közelebb eső sarokülések közönségének a
figyelmét. – Nagyon jó akusztikája van; majd meglátja!… A legmesszebb
ülők is meg fogják érteni… De hiszen már nem is olyan rekedt!… Délben
igazán azt hittem, hogy ma este egy szavát se fogjuk hallani… Hátul, az
utolsó széksor mögött, az a nagy, betett ajtó a táncterembe vezet… Aki
most kinyitotta és benézett rajta, az egy törvényszéki biró, aki ebben a
percben már alighanem nagyon részeg. A legtöbbször már délután háromkor
részeg s ilyenkor másnap reggelig iszik… ha egyszer elkezdi, nem tudja
abbahagyni az ivást, amig csak el nem alszik a székén… Képzelheti,
milyen részeg lesz ez éjjeli háromkor!… De, nézze!… ez jobban fogja
érdekelni… látja azt a kis, gömbölyü, csinos asszonykát, ott, baloldalt,
a kilencedik vagy tizedik sor szélén?!… aki magánosan ül egy sarokülésen
és körülötte még senki… Ez a kis gömböc a legjobb partik egyike
Berzencén. Fiatal özvegy; se kutyája, se macskája, és egy virágzó
nyomdát örökölt az urától… kiadótulajdonosa két helybeli lapnak és
korlátlan urnője nem tudom hány százezer koronát kitevő vagyonnak. A
fejébe vehetné, hogy kinyomtat száz könyvet, amelyet az ördög se vásárol
meg – meg se kottyanna neki. Ha ön nem házas ember, ajánlom a
figyelmébe. Nagyon érzékeny lélek, mindamellett kifogástalan hirü…
A képviselő, ugy látszik, a fejébe vette, hogy pártját fogja a gázgyár
szegény alkalmazottjának, aki a lehető legrosszabbkor érkezett
Berzencére, az irodalmat képviselni, a nem kevésbbé sajnálatra méltó,
szegény magyar irodalmat.
Mialatt nyájasan köszöngetett jobbra-balra s bizalmasan nevetgélt össze
azokkal az ismerős hölgyekkel, akik egy-egy kis üzenetet küldtek hozzá a
szemökkel, szünetet nem tartva beszélgetett a védettjével. Légváry
keveset felelgetett neki és még kevesebbet kérdezgetett tőle, de ez nem
csökkentette a képviselő figyelmességét. Olyan jól tartotta szóval a
szegény gázgyári firkászt, úgy rajta volt, hogy szórakoztassa, ahogyan
máskor a hölgyeket szokta mulattatni, – mintha meg akarta volna mutatni,
hogy egy magyar úr a nagylelküségig lovagias tud lenni az irodalommal
szemben még akkor is, amikor ezt egy szegény ördög képviseli, – mert
hiszen a magyar urnak a magyar irodalom a kedves, a szép babonái közé
tartozik…
Légváry hálásan hallgatta a kitünő ciceronét, aki megmentette attól,
hogy ugy üljön a számára kijelölt helyen, mintha a pellengéren ülne.
Pár perccel félkilenc előtt megérkezett Plojesti. Ahogy belépett a
terembe, körülnézett s megpillantotta őket, egyenesen feléjük tartott.
Aztán lerogyott, a képviselő és Légváry mellé, a harmadik székre.
– Pfü! – fujta ki a fáradtságát, – csakhogy végre megszabadulhattam
ezektől a rettenetes pesti nénikéktől!…
– Hogy-hogy? – érdeklődött a képviselő.
– Az alispán nyakába sóztam őket, – folytatta Plojesti, a homlokát
törölgetve, – aki, szegény, most ott les rájok, a szálló folyosóján!…
Páratlan ember ez az alispán!… Kész ez minden önfeláldozásra!…
– Hát nagyon szép házunk van! – szólt a képviselő. – A körülményekhez
képest egészen jól érezzük magunkat!…
A báró egy szakértő pillantást futtatott végig a közönségen.
– Na, rosszabbul is állhatnánk! – felelt. De ha a hosszas előkészületet,
a nagyarányu erőfeszitést, meg a jelentékeny áldozatot tekintjük,
megvallhatjuk, hogy ezért bizony kár volt annyit fáradozni!
– Én azt hiszem, minden meg fog térülni. Talán még marad is az
egyesületnek valami, – vélte a képviselő.
– Ezt mindjárt kiszámithatjuk, – szólt a báró. – Tudom, ki jött egész és
ki féláru jegygyel; azt is, hogy ki fizetett rá a jegyére és mennyit;
megmondhatom pontosan, hogy mennyi a bevétel…
Egy hites becsüs tekintetével vette szemügyre egyik széksort a másik
után és hangosan számlált:
– Harminchárom… harminchat… harminckilenc… hatvanhat… hatvannyolc…
hetven…
(Légváry azt gondolta:
– Ej, milyen aggodalmasan számlálják a garast ebben a Kánaánban!… Pedig,
hogy ne menjek messzebbre, a képviselő ur egyetlen napi jövedelméből
kifizethetné azt, amit ilyen „nagyarányu erőfeszitéssel“ akartak
összeszedni az egyesületnek!… De hát az erők egyesitése éppen azt
jelenti, hogy a szép célok érdekében ne kellessen tulságosan
megerőltetniök magukat azoknak, akiknek sok fölöslegük van!…)
Plojesti befejezte a szakértő-szemlével egybekötött számolást és arra az
eredményre jutott, hogy:
– No, ami itt megmarad, azt én egymagam meg tudom inni! Persze: francia
pezsgőben és nem szilvóriumban.
– Meglássa, nagyobb lesz a jövedelem! – vigasztalta a képviselő. –
Nézze, még egyre jön a közönség!
És mind a ketten örvendezve számlálgatták tovább az elkésetten érkező
egy, két és három koronákat.
A közönség még egyre gyülekezett, de azok, akik egy félóra óta ültek a
helyükön, türelmetlenkedni kezdtek. Itt-ott ritmikus lábdobogás
hallatszott, annak jeléül, hogy az idegesebbek már unják a hosszu
várakozást, s a beszélgetés zsivaján átharsant egy-egy intő „Halljuk!“
is.
– Nagyszerü volna, – szólt Plojesti, – ha a fölolvasással lehetne
kezdeni. Nem is szólva arról, hogy igy hamarább tulesnénk az egész
komédián, a fölolvasás betömné ezeknek a lármás frátereknek a száját.
– De hát miért ne kezdhetném el? – kérdezte Légváry, aki maga is
szeretett volna tulesni a komédiának rá nézve legkeservesebb
egyharmadrészén. – A többiek még nincsenek itt, de én itt vagyok s a
közönség már türelmetlen. No és ha azt hiszi, hogy engem zavarna a későn
érkezők járás-kelése, akkor megnyugtathatom…
– E miatt nekem nem fájt a fejem, – felelt a báró. – Tudom, hogy ön
örül, ha a lármában nem kell törődnie az összefüggéssel és minél több
passzuson átugorhatik. Azért én még egy félórával ezelőtt is azt
ajánlottam, hogy essünk tul legelőször a fölolvasáson. De beszéljen
ezekkel a pesti fehércselédekkel!… Igazán kár, hogy nem beszélt velök;
önnek talán átengedték volna az elsőséget, különösen, ha ön egypár
szóval megvillogtatja előttük, hogy mit fog irni róluk a pesti lapokba.
Nekem azonban kijelentették, hogy nem lehet a fölolvasással kezdeni,
mert ők nem várnak, ők minél hamarább tul akarnak esni a komédián, ők
sietnek, ők korán reggel akarnak elutazni.
– De hát hol vannak? – kérdezte a képviselő.
– Hol vannak? Öltözködnek! Még talán egy óra mulva is öltözködni fognak!
– indignálódott Plojesti. – Azt mondják magukban: „Csak hadd várjon,
türelmetlenkedjék, pukkadozzék a berzencei közönség!… nekünk ez a
közönség egészen fiatal!…“ És mindez azért a gőgicsélésért, azért a
pötyögésért, azért a gügyögésért!…
– A műsoron is a fölolvasás van legelül, – jegyezte meg a képviselő.
– A régi műsoron igen, – szólt a báró. – Csakhogy a frajlák kedvéért egy
órával ezelőtt uj műsort kellett nyomatni és nézze!… itt már a
felolvasás a legutolsó szám. De ez még nem volna baj. A műsor arra való,
hogy ne tartsák meg. Egyszerüen kiosztatnám a régi műsort s ez volna a
legujabb. Hanem attól tartok, hogy ha ezek a donnák önt már a
felolvasó-asztalnál találják, mérgükben sarkon fordulnak s aztán
szaladhatunk utánuk. Pedig képesek rá.
– Azóta már tul volnék a felolvasáson, – forgatta a tőrt a báró szivében
Légváry.
– Hiszen ha tudtam volna, hogy még háromnegyed kilenckor se kerülnek
elő!… – nyögött Plojesti.
A táncterem ajtaja fölpattant és egy hatalmas basszus-hang bődült be
rajta:
– Mi lesz?
Mindenki oda nézett. Voltak, akik elől a helyére igyekező közönség vagy
a mögöttük álldogáló alakok elzárták a kilátást. De ezek is fölismerték
a hangot:
– A biró! – járt szájról-szájra.
És csakugyan a biró alakja jelent meg az ajtóban.
Már nagyon felönthetett a garatra, mert ugy forgott a szeme, mint
Alfionak, amikor Turiddut keresi.
Szétnézett a teremben, még egyszer elorditotta magát: „Mi lesz?!“ –
aztán megfordult és ugy csapta be maga után az ajtót, hogy csak ugy
porzott köröskörül.
A nyomában fölfakadó hangos derültség nagyon megenyhitette a
türelmetlenkedők rosszkedvét, de Légváryt balsejtelmek fogták el.