Mikor Valkányi Buba, esti félnyolc felé, jegyben-gyürüben, vagyis: báli
ruhában, a fölismerhetetlenségig kiékesitve, vizi tündérnek,
hableánynak, avagy tengerszemben fürdő napfénynek öltözötten besugárzott
Barta Lórántné őméltósága szalonjába: Légváry Arturnak valami olyanforma
látomása támadt, aminő olykor-olykor azokat a nagy játékosokat lepi meg,
akik életük legnagyobb részét a roulette-asztal mellett őrlik le. A
gyógyithatatlan roulette-játékos, néha, nagyritkán, olyan erős
sejtelemmel, mely már bizonyosságnak tünik föl, előre megérzi, hogy a
következő percben melyik szám lesz a nyerő, s ha ilyenkor, hirtelen
elhatározással, minden pénzét fölteszi erre az egy számra: nemcsak busás
nyereséget söpör be’ hanem egyszersmind olyan győzelmes nyugalomra tesz
szert, amely jó időre rabjává teszi a szerencsét. A megfeszitett idegek
szolgálnak időnkint, egy-egy jó órában, efféle látomással.
A hóditó jelenés láttára Légvárynak a fejében is ilyes látomás villant
meg. Egyszerre az az érzés fogta el, hogy mai vállalkozásának a sorsa
ettől a tengerzöldszin-ruhás kisasszonytól függ, és ha – aminek
megkisérlését eddig elmulasztotta, – hamarosan meg tudja nyerni a szép
hölgy figyelmét, tetszését és pártfogását: akármilyen rosszra fordult is
a dolga, sok ügyetlensége következtében, és akármilyen kevés a reménye a
legkisebb sikerre is ebben a pillanatban, épp oly bizonyosan hozzá fog
jutni a titkon mégis csak hőn óhajtott „erkölcsi győzelem“-hez, az illő
elismeréshez, mint amilyen bizonyos bukásnak néz elébe most, amikor még
annyit se érhetett el, hogy a szép Buba egy érdeklődő pillantásra
méltassa.
Egy másodpercnyi gondolkodás után ez az érzés meggyőződéssé erősödött
benne.
– Nem is olyan bolondság ez! – tanakodott magában, mialatt Buba és a
grófnő buzgón cserélgették ki egymás megjelenésén érzett
elragadtatásuknak a kifejezéseit. – A Buba ennek a Kánaánnak a
leggazdagabb árvalánya. Ráadásul nagyon csinos is. Tehát jobb parti,
mint a többiek: mint azok a lányok, akiknek a vagyonban vagy a
szépségben való jelentéktelenségét egészséges szülők, sok testvér,
rokonok sulyosbitják. Világos, hogy a Bubának egész udvara van és hogy
az udvarában ott vannak mindazok, akik a környék leggazdagabb és
legszebb leányát óhajtják feleségül. A legjobb házból való és a legszebb
korban lévő urak forognak körülötte; a tehetősebbek, a rangosabbak;
azok, akiknek a fiatalos ereje és fiatalos viselkedése itt törvényt
szab; éppen a hangadók. És ezek a hangadók szeretnek a Buba kedvében
járni; kis dolgokban szivesen alkalmazkodnak az akaratához; a Buba
izlése, jó vagy rossz kedve, még a szeszélye is – Berzencén „tényező“.
Ha tehát a Buba észre se veszi a szegény fölolvasót, ugy jaj a
fölolvasónak! De ha a Buba szeme megakad az idegenen s az idegennek még
a fölolvasását is komolyan veszi: ez Berzencén a sikert jelenti, az
„erkölcsi siker“-t.
Már pedig a Buba figyelmét, tetszését és pártfogását nem lehetetlen
megszereznie. Ami a legfontosabb, csak a tizenkettedik órában jutott
eszébe; de még nem késett el vele.
Eddig – az „öt órai teá“-n – csak asszonyok és leányok társaságában
látta a Bubát, az udvarlói közt nem; mégis észrevette, hogy a Buba azok
közé a sokat igérő ifju hölgyek közé tartozik, akiket semmi se
szórakoztat annyira, mint a szerelmes pillantások… a megigézettség
pillantásai is, de az igéző pillantások még jobban… az a tekintet, amely
a férfit oly érdekessé teszi!… a tüzes tekintet… akár a szemtelen
tekintet is… szóval a szemnek az a játéka, mely százszor többet tud
mondani, mint bármilyen s bármennyi szó… Roppant gazdag fejezet ez, s
mindazt, ami ez alá a fejezet alá tartozik, Légváry igy szokta
kifejezni: a „kigyóbűvölő tekintet“.
Ami ezt a kigyóbűvölő tekintetet illeti: ebben a játékban Légvárynak
egyszer nagy gyakorlata volt. Hiszen még nem sok idő mult el azóta, hogy
egészen fiatal volt, s fiatal korában, csinos hölgyekkel szemben, ő se
vetett meg minden szinészkedést. Valamikor ő is nagy mulatságot talált
ebben a játékban; mint most a Buba.
Az igaz, hogy egy idő óta elszokott minden kigyóbűvöléstől. Légvárynak
hét gyermeket kellett eltartania. És akinek minden második hónapban hét
pár kisebb-nagyobb cipőt kell kifizetnie egyszerre, az nem tartja többé
olyan nagy tiszteletben a természetnek azt a legfenségesebb erejét,
amely élőlényekkel tudja benépesiteni a világot, – mint amilyenben a
gondtalan fiatalság… Meggyűlölte a kigyó-bűvölést, amely végül is oda
juttatja az embert, hogy nem tud elég kenyeret keresni a sok
kisebb-nagyobb szájnak… És ha kigyóbűvölőket látott, nevetett rajtok;
kárörömmel, vagy sajnálkozva nézte őket, a jó vagy rossz kedve szerint.
Hanem aki egyszer szinész volt, abban mindig megmarad valami a
szinészből. Hiszen ha csak arról van szó, hogy egy akármilyen jószemü,
csinos hölgy előtt érdekesnek tünjék föl az ember!… Ez nem olyan nagy
dolog, amig az ember megmaradt fiatalnak!… Ezt, amig nem öregszik meg,
nem felejti el az ember, ahogy a korcsolyázást nem lehet elfelejteni… És
Légváry még nem volt öreg; elég jóképü és elég jóalaku maradt; aztán meg
ő benne is rejtőzött még egy kis betyárság… ha ezt pórázon tartotta is
életének sok szigorusága… az élet komolysága…
Érezte, bizonyos volt benne, előre látta, hogy az a negyedóra, amelyet
még elbeszélgetnek, az az öt perc, amig a grófnő künn jár rendelkezni és
magára hagyja a Bubával, meg az a tiz perc a kocsiban, amig a körbe
hajtattatnak, tökéletesen elég volna rá, hogy fölkeltse a Buba
érdeklődését és meghóditsa nemcsak a jóakaratát, hanem a tetszését is.
Tehát a sikert; Berzence egész közönségének a figyelmességét és
elismerését.
De nem volt elég jókedve ahhoz, hogy hirtelen elhatározással, erre az
egy számra játszva biztositsa az „erkölcsi“ nyereséget.
Nem a lenyelt bosszuságok tették idegessé, hanem az az érzés, hogy itt
bizony egy kissé megalázták, és az irodalmat alázták meg benne. Az
irodalmat, a melyet itt csak a szavaikkal tisztelnek, de valójában
lenéznek; az irodalmat, amely neki kedves.
És most ő is ugyanazt tegye, amit a Buba és – talán az egy alispánt
kivéve – a többiek mindnyájan? Ő is kivegye a részét abból a
komédiázásból, amelylyel itt az irodalmat megalázzák? Mert hiszen, ha ő
itt főképpen szinészkedik s az irodalmat csak eszköznek használja föl a
maga érdekének, kényelemszeretetének és hiuságának a kielégitésére,
akkor valójában ugyanazt teszi, amit ezek, akiknek az irodalom csak
ürügy a mulatozásra. Akkor ő is hozzájárul ahhoz, segit ezeknek abban,
hogy egyesült erővel csúfot üzzenek az irodalomból, s még nagyobbat vét,
mint ezek, akik az irodalmat csak jelszónak használják, de titokban
ősrégi, nevetnivaló bálvány-alaknak tekintik és lesajnálják, lenézik,
mert ő azt árulja el, ami neki kedves, az egyetlent, amit még szentnek
tart.
Nem, Berzsenyi Dániel vagy Kölcsey Ferenc, olyankor, amikor az irót
keresték fel bennök, nem gondoltak egyébbel, csak az irodalommal. Nem,
Berzsenyi Dániel és Kölcsey Ferenc nem szinészkedtek volna egy
elkényeztetett, léha, üresfejü kisasszony előtt, hogy egy kis személyes
sikert biztositsanak maguknak.
Ő pedig az ilyen nagyok munkálkodásának s nem a maga világhirének
köszöni, ha itt kenyérre és gyerekcipőre válthatja föl a mondanivalóit,
amelyek voltaképpen senkit se érdekelnek; és ha itt legalább udvarias
szólamokkal fogadták, ez tulajdonképpen nem neki szól, hanem a
jelszónak, az irodalomnak, a nagy elődök szerezte tekintélynek, amely az
alattomban közömbösekre is rákényszeriti a tiszteletnek legalább a külső
jeleit; azt, hogy Langer Antal itt mint Légváry Artur rövid ideig tartó
komolyságot és egy kevés figyelmet követelve léphet ez elé a mulatozni
vágyó sokaság elé, annak az erkölcsi tőkének köszöni, amelyet amazok, a
nagyok szereztek, nemcsak a műveikkel, hanem az egész, minden álságtól
ment, tiszta életükkel. Bár csak mulatozók közé érkezett, tisztesség
érte őt, amikor, ha ezek közt is, de annak az irodalomnak a nevében
szólalhat meg, amelynek nevében egykor a Berzsenyi Dánielek és a Kölcsey
Ferencek szóltak, s ha tehetségben nem is lehet méltó a nagy elődökhöz,
méltó lehet hozzájuk tisztességben.
– Nem! – szólt magában határozottan.
Galilei kiálthatott ilyen kemény „nem!“-et, amikor, hosszas lelki
tusakodás után, elvégezte magában, hogy fölfedezésének az igazságát nem
fogja lehazudni, semmiféle érdekből, még akkor se, ha ezért el kell
vesznie.
Rögtön eszébe jutott, hogy: ha ő az irodalom szekeréhez hozzá akarja
kötni a maga gyerekkocsiját, ez tulajdonképpen igen kómikus dolog. És
hogy mindig igen kómikus az olyan ember, aki a maga személyének, vagy
éppen a szereplésének, valami nagy komolyságot tulajdonit. De az ember
néha kómikus dolgokban leli örömét – s persze megjárja.
Pedig, ha véletlenül kínpadra viszik a legtitkosabb gondolatáért, végre
is meg kellett volna vallania, hogy ebben a percben semmi se tünt föl
előtte kivánatosabbnak, mint: visszavonulni a Bubával valami rejtett
édenkertbe s fölolvasás helyett Ovidius „Ars amandi“-ját magyarázgatni
neki, a kellő alapossággal. (Ó, Légváryné, bocsásd meg a gondolatnak ezt
a hűtlenségét!)
De nem vitte rá a lelke, hogy csak egy pillantással is elárulja ezt a
legtitkosabb gondolatát. Ráerőszakolta magára annak az embernek az
álarcát, akinek a fáradtságát és a kedvetlenségét legyőzi az
udvariassága és az ügybuzgósága, de akinek az esze másutt jár – a
„művész-szobá“-ban használatos álarcot – és egy egész negyedórán át,
amig a két hölgygyel beszélgetett, meg tudta őrizni azt az ábrázatot,
amelyet a pénztárvizsgáló tisztviselőn látni, amikor az adóhivatalban
hozzáfog a rovancsoláshoz.
Később, amikor a kocsi már sebesen vágtatott velök, a Buba, aki most
gyönyörü modell lett volna a nyugodt közömbösség szobrához, egy
pillanatra rajta felejtette azt a tekintetet, amelylyel a furcsa, ritka
állatot nézi meg az ember s leszámol vele, hogy ezt az állatot egy
örökkévalóságon át nem fogja többé, még egyszer szemügyre venni.
A zárt kocsiban meglehetős volt a sötétség s erre a sajátságos kirkei
tekintetre, amelylyel Kirke csakis a disznait nézhette, a kis ülésen
udvariasan szorongó Légvárynak fölvillant a szeme.
– Még most se késő! – sugta neki a józanság. – Csak egy hosszu, mindent
kifejező tekintet… csak egypár ügyes szó… akármilyen kevés szó, a fő az,
hogy jól kell elmondani!… és még sokat javithatsz a helyzeten! Aztán
miért ne foglalkoznál egy kicsit ezzel a csinos kis pesztonkával?!
Legalább megérteted vele, hogy nem az vagy, akinek néz, hanem még ma is
víg legény, akármilyen kevéssé tüntetsz ezzel… Miért ne mulatnál egy
kissé? Ráérsz!
– Nem! – felelt önmagának Kölcsey utódja.