Az ebéd pazar, a vendégkoszoru a nagyuriasságig előkelő, a grófnő
elragadóan kedves és Légváry rendkivül ostoba volt.
Rendkivül – attól a pillanattól kezdve, amikor észrevette, hogy
tulajdonképpen most kellene kitennie magáért s nem majd csak este… hogy
az ő föllépése volna a fődolog s az ebéd ehhez csak keret… hogy ez
ünnepi alkalommal ugy kellene sugároznia az elmésséget, amiképpen ezt a
Dumas fils alakjai cselekszik, ellenben a szinpadon kivül állók – irók
vagy nem irók – csak a legritkább esetekben.
Mihelyt szemben találta magát ezzel a várakozással, – amely, ha talán
nem is volt általános, egyik-másik vendégről szinte lekiabált –
tisztában volt vele, hogy az első csatát már akkor elvesztette, amikor
nem jutott eszébe, hogy csatába megy.
Légvárynak a szereplés nem volt eleme; fázott minden tüntetéstől; az
elméskedésben sohase talált semmi gyönyörüséget; nem szeretett
szinészkedni.
A környezet talán besodorta volna a beszédességbe és abba, hogy
akaratlanul is kiállja azt a vizsgálatot, amelyre nyilván többen
várakoztak, s amelynek az ebéden – mint valami zártkörü társaság számára
rendezett főpróbán – azt kellett volna kideritenie: vajjon van-e a
fölolvasó urban nevezetesebb előadóképesség, s ha igen, mekkora? Mert
Légváry hétköznap, rendes körülmények között nem volt se különösen
szófukar, se különösen együgyü, s a társaságban szép asszonyok is
voltak, akiknek egy-egy mosolya a lobbanékony lelkü gázgyári költőt
könnyen beugrathatta volna bármi bolondságba. De annak a látása, hogy
most az első hegedün kellene játszania, hogy voltaképpen ennie se volna
szabad, csak szerepelnie, ragyognia s fáradhatatlanul munkálkodnia a
szóvivő szerepében a személyes sikerért, az erkölcsi diadalért – a
torkára fagyasztott minden olyan szót, amelyről azt hitte, hogy
tetszetős lehet.
Nem érzett kedvet semmi efféle próbálkozáshoz s nem vállalta a neki
szánt szerepet. Sajnálja, – gondolta, – hogy nem felelhet meg a talán
jogos várakozásnak; sajnálja, ha ezzel a lemondással megfosztja az
ebédet a különös érdekességétől s a vendégeket attól a mulatságtól,
amely, meglehet, egyik főcélja az irodalom meginvitálásának; sajnálja
végül, ha igy voltaképpen rászedte a kultur-egyesületet, ha nem válik
dicsőségére a Barta-házban rendezett ünnepeknek, ha bosszuságot okoz a
szives vendéglátóknak, akik talán egy kicsit röstelkednek is amiatt,
hogy véletlenül éppen őt találták meghivni. Nagyon sajnálja – de
fölolvasni jött ide, nem komédiásnak.
Elhatározta, hogy csak a föltünés kerülésével fog föltünni, hogy a
szóvitelt átengedi azoknak, akiknek ehhez kedvök van – például Plojesti
bárónak – hogy nem beszél a köznek, csak a legközelebb ülőkkel, s nem
többet, mint akárki más, hogy igyekszik nem mondani se ostobaságot, se
izléstelenséget, de egyéb dicsőségre nem pályázik.
Ez az elhatározás nagyon ostoba ötletnek bizonyult. Vannak helyzetek,
amelyekben a bölcs tartózkodás az elképzelhető legnagyobb hiba.
Az ebéd félháromkor kezdődött s még nem mult három óra, amikor
Légvárynak már látnia kellett, a legfinomabb udvariasság álarcain is,
hogy ő itt rettenetesen sok csalódás okozója. A vendéglátók változatlan
figyelmességgel gondoskodtak róla, hogy tejben-vajban fürödhessék s a
maga számára foglalhassa le az irodalomnak járó elismerést, az
irodalommal szemben köteles hódolatot, hanem a vendégek érdeklődését
hamarosan elhóditották tőle a kultur-est más érdekességei, a politika,
de leginkább a Tapolcsányi herceg vacsorája.
Csak a képviselő jóakaratát sikerült lekötnie. A képviselő a régi
ismeretség jogán pártfogásába vette a gázgyár szerény munkását, tartós
figyelmességgel tüntette ki és sok jelét adta annak, hogy – a gázgyárra
a jótékony feledés fátyolát boritva – Légváryban most csak az irót
akarja látni és tisztelni. Ez a tisztelet, a titkos részvéttel
egyetemben, folyton ott ragyogott a szemében.
Légváry meg mert volna esküdni, hogy pártfogója olyankor, amikor
hallgat, igy mélázik magában:
– Micsoda különös teremtményei vannak a jó istennek!… Tessék, egy ember,
aki ir, ir, és azt akarná, hogy amit összefirkál, azt mások elolvassák!…
Hiszen, igaz, Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel és Kölcsei Ferenc is
irtak. De azok tehették. Megéltek abból, amit a földjük termett, s ha
éppen ez volt a kedvtelésük, hát megengedhették maguknak még ezt a
fényüzést is. De egy szegény ember, egy ilyen szegény ember!…