Légváry jól sejtett, amikor elkészült rá, hogy egész nap nem maradhat
magára, és hogy a sok alkalmatlanságot, amelyet az elszállásolása okoz,
sok figyelmességgel kell viszonoznia. Bár azt a szabadságot, amelyet a
szálló kinál, mindennél kedvesebbnek találta volna, nem esett nehezére,
hogy gyakorolnia kell magát a viszont udvariaskodásban és a szinpadiasan
magas szinvonalu „társalgás“-ban, csak azon gyötrődött, hogy mennyire
terhére lehet ezeknek a fölötte szives vendéglátóknak, akik őt minden
áron s folyton szórakoztatni akarják.
Hanem déltájban egy kis meglepetés érte. Az alispán közölte vele, hogy
most látogatásokat kell tenniök, legalább is három helyen: a
főispánéknál, a képviselőnél és a nagy hazafi özvegyénél. De másutt is:
– Ha ugyan nem esik terhére!…
Erre már Légváry nem számitott, s a fölszólitás olyan készületlenül
találta, hogy el kellett árulnia, milyen kevéssé szeret tisztelegni.
Tudva, hogy a házigazdája nem fogja félreérteni – mert ez az európai
ember a kisvárosi szokásokat bizonyosan ugyanolyan szemmel nézi, mint ő,
– egy kis bátorságot meritett abból, hogy a grófnő nincs a szobában, s
még azt a kérdést is megkockáztatta: vajjon nem lehetne-e a programnak
ezt a pontját törölni?
– Megvallom, ez zavarba ejtene, – felelt az alispán. – Annyival inkább,
mert őket is meghivtam ebédre, s azok, akik az ön tiszteletére jönnek
össze nálam, okvetetlenül neheztelnének, ha ön nem tisztelné meg őket
pár percnyi látogatással. Értem, hogy ezt robotnak találja, s kérem,
bocsássa meg, ha mégis megismétlem a kérésemet… higyje el, gőgnek
magyaráznák…
– Inkább talán neveletlenségnek, – szólt Légváry, megadva magát a
végzetnek.
– Milyen ostoba is vagyok! – gondolta, mialatt utnak indultak. –
Kitalálhattam volna, hogy ez a szereplésem fontosabbik része, s nem a
fölolvasás! Engem ezek itt nem hallani akarnak, hanem látni. Látni,
hogyan csetlek-botlok a teremben; milyen a pofám, mekkora az orrom,
tudok-e tizig olvasni, s jól szabott frakkom van-e ha már kinyomtatják,
amit irok. A kulturest csak középpontja, talán csak éppen ürügye a
hozzáfüződő mulatságoknak. Nem a fölolvasás és a hangverseny a fődolog,
hanem a bál, amely a kultur-estét befejezi, meg az ebéd, meg a délutáni
tea, meg mindaz, ami ezzel a bállal, vagy az ugynevezett kulturestével
velejár. Olyan ez, mint a vásár!… És tulajdonképpen igazuk van. Ha már
idehozattak, megkivánhatják tőlem, hogy produkáljam magamat a pénzükért.
Jó emberek ezek, liberálisak, szivesen látják az irodalmat is, mint
bármit és bárkit, de ha már irodalmat rendelnek és nem cigányt,
megkövetelik, hogy az irodalom legalább tisztelegjen náluk.
Útközben, mialatt a főispán lakásáig sétáltak, az alispán néhány
bizalmasabb szót ejtett el a kultur-este előkészitésének nagy
munkájáról, s ezekből a közlésekből kiderült, hogy a kultur-egyesület
ügybuzgó elnökét mégis csak aggasztja egy kissé a Tapolcsányi herceg
vacsorája. A herceg olyan sok előkelőséget invitált meg, hogy nem
lehetett előre tudni, vajjon marad-e elég előkelőség a kultur-est
számára? Világos, hogy – különösen ilyen körülmények közt – nagy hiba
volna megbosszantani éppen azokat az előkelőségeket, akikre a
kultur-egyesület máskor is, most is a leginkább számithat.
A jeles iró különben minden baj nélkül esett tul a sok viziten. Csak egy
helyütt volt egy kis zavarban: a képviselőnél, akit már ismert, mert
Berzence követje Budapesten igazgatósági tagja volt annak a gázgyárnak,
amely minden hónap elsején a száraz kenyeret szállitotta Légvárynak az
éléskamrájába.
Ez a hatalmasság tüntető leereszkedés nélkül, nyájasan s nagy
jóakarattal fogadta a gázgyár alkalmazottját. De éppen ebben a nagy
jóakaratban volt valami megzavaró. Olyan furcsán nézett a jeles iróra,
mintha magában egy kissé mulatott volna azon, hogy Berzence előkelői
ekkora ceremóniával fogadnak valakit, aki a gázgyárban az egyik
legutolsó senki, mert ott bizony borzasztó sokat körmöl, borzasztó kevés
pénzért. Amellett azonban mintha egy kissé szánakozott volna is ezen a
szegény ördögön, aki a gázgyárban, ebben a nagyszerü intézetben, az
élelmesek paradicsomában se tudott boldogulni s olyan kevésre vitte,
hogy kénytelen volt iróvá lenni, csakhogy megélhessen. Valójában most
nézte meg először a rég ismert tisztviselőt, aki iróvá züllött; de
hamarosan leküzdötte a meghökkenését, s tekintetében, amelyben egy pár
pillanatig csak részvét borongott, később egyre gyakrabban csillant föl
a minden földi nyomoruságon felülemelkedő, égi humor derüje.