Légváry Artur, a kitünő iró – vagyis, a budapesti cim- és lakásjegyzék
szerint: Langer Antal, gázgyári tisztviselő – reggeli nyolc órakor,
amikor a nap a szemébe sütött, fölébredt, kinyujtózkodott, meglepetten
tekintett a falra, ahol egy sohase látott női arcképet pillantott meg,
dörzsölgetni kezdte a szemét, csodálkozva nézegette a körülötte lévő
angol butorokat és a falat boritó, sárga rózsával telehintett tapétát,
aztán megállapitva, hogy nem ott ébredt föl, ahol szokott, azt kérdezte
magától:
– Hol vagyok?
Nagyon mély állomból ébredhetett föl, mert hirtelen nem találta meg a
feleletet. Mint aki valami nagy betegség s hosszu öntudatlanság után tér
magához, lassan szedte össze az emlékeit, és sok másodpercig eltartott,
amig kideritette:
– Ahá!… Rác-Berzencén vagyok, ahol ma este kultur-estét fognak rendezni…
Barta Lóránt alispán házának egyik vendégszobájában… a magyar Kánaán
egyik kiskirályánál… Azért hát ez a nyugat-európai kényelem, amelyet én
Budapesten sehol se láthatok… Pedig itt még messzebb volnánk
Nyugat-Európától, mint Budapesten… de a legjobb közlekedő eszköz a pénz…
és éppen a kényelem szerszámai azok, amelyeket nyugatról a legmesszebbre
elvisz a kereslet.
Most már kergetőzni kezdtek agyában az utolsó emlékei:
– Amikor megérkeztem, az alispán nem volt itthon… valami hivatalos
ügyben hirtelen el kellett utaznia… de azt mondták, reggelre már itthon
lesz. Talán már egy pár perc mulva be fog nyitni hozzám. Gyönyörüen irt
leveleiből s különösen a rendkivül kedves hangu meghivásból itélve,
nagyon derék és művelt uriembernek kell lennie… Különös, hogy sehogy se
jut eszembe, mikor és hol ismerkedtünk meg… Igaz, valahogy el ne
felejtsem, amit Plojesti báró, a kulturest egyik rendezője, a helybeli
Times főszerkesztője mondott!… Az alispánné született grófnő, tehát
méltóságos asszony… jóvátehetetlen hiba volna, ha nagyságos asszonyomnak
szólitanám, amikor majd bemutatnak neki…
Inas nyitott be a szobába s megkérdezte a nagyságos urat, hol
parancsolja a reggelit: itt-e vagy az ebédlőben?
Légváry a lábbadozni kezdők nagy éhségét és szomjuságát érezte. Nem
akart sakálként mutatkozni be, s az ebédlőben aligha maradna egyedül.
Aztán, ha kérdik, alighanem ugy gondolják, hogy kényelmesebb lesz igy:
neki is, talán nekik is.
Azt felelte, hogy jobb lesz, ha itt fog reggelizni, mert még sokáig
eltarthat, amig tisztelegnie lehet őméltóságánál.
Amig az inassal értekezett, az a kellemetlen meglepetés érte, hogy maga
se hallja a tulajdon hangját. A beszéd nehezére esett, kivált, amikor
hangosabban iparkodott szólni, hogy az inas mégis csak megérthesse.
Érezte, hogy a torka csupa daganat.
Alaposan meghülhetett a vasuton, mialatt aludt s az ablakokat meg a
szellőztetőket valaki kinyitotta. Ezt a torokfájást kétségtelenül a
viziló-testalkotásu Tapolcsányi hercegnek köszönheti, aki a csikorgó
hidegben is folyton azon panaszkodott, hogy nem tudja állani a meleget.
A nagyurakkal nem jó egy tálból cseresnyét enni… de, ugy látszik, a
nagyurakkal találkozni is elég, hogy a szegény ember okvetetlenül valami
kárát lássa ennek a találkozásnak.
– Nyulat látni, papot látni nem jó jel, – dörmögött magában, – de
nagyurat látni kész balszerencse.
Ha estig még jobban bedagad a torka, vagy ha nem is lesz rosszabbul, de
olyan rekedt marad, amilyen most – hogyan fog fölolvasni?
Végig fogja köhögni az egész kultur-estét? Mit fog szólni ehhez a
közönség? Végre is mindenki nem lesz ott a Tapolcsányi herceg
vacsoráján… lesznek, akik beállitanak meghallgatni a pesti fölolvasót s
belépődijat fizetnek ezért a mulatságért… ezek valami egyebet is fognak
kivánni a pénzükért, nemcsak köhögést.
– Eh, – vigasztalta magát, – estig majd csak jobban leszek s délután
szorgalmasan fogom öblögetni a torkomat borvizzel vagy legalább teával!
Mire felöltözött, a reggeli már az asztalon várta. Kánaáni reggeli;
minden, amit szem, száj megkivánhatott; csak éppen az óriási rudakon
cipelt, embernagyságu szőlőfürtök hiányzottak. De nem hiányzott a szőlő
sem, pedig tél közepén voltak.
Mialatt falt, igy mélázott:
– Micsoda kávé!… Ez a tej igazi tehénből, ez a kávé igazi kávébabból
való… Micsoda vaj! Micsoda méz! Igazi vaj és igazi méz! Az ember nem
hinné, hogy még ilyen is van, ha nem enné. Micsoda pecsenye! Ez már
igazi állati életet élő állat volt, ép, egészséges sertés, és nem
agyonhajszolt, munkás, elgyötört, bőrré aszott konflis-ló! Milyen remek
eledelek! Ilyet Budapesten semmi áron se kaphat az ember, még az se, aki
akármennyi pénzt adhat érte!… Boldog Kánaán! Itt még bőven van minden
földi jó, ami az élet anyagi részéhez tartozik!… Milyen más élete is van
annak, aki itt lakhatik, az áldott Kánaánban, és még pénze is van
hozzá!…
Az inas ujra megjelent. Az alispán küldte, azzal a kérdéssel, hogy
bejöhet-e?
Előkelő megjelenésü és nyájas arcu uriember lépett a szobába; még fiatal
ember, harmincöt, legföljebb harminchat éves. Meleg szavakkal üdvözölte
a vendéget, megint hivatkozva a régi ismeretségre s bocsánatot kérve,
hogy csak most jelentkezhetik.
Egy angol gróf üdvözölheti igy Anglia külügyminiszterét, amikor ez
megtiszteli őt a kastélyában.
De Légvárynak ugy tünt föl, mintha az alispánt most látná először.
Nem akarta firtatni az ismeretség kérdését; attól tartott, ki fog
derülni, hogy az alispán téved.
Másról beszéltek. Légváry elmondta utikalandját s közölte aggodalmát. Az
alispán rajta volt, hogy megnyugtassa, s a helyi viszonyokról mondott
egyet-mást, olyasmit, ami a vendégnek csak jól eshetett:
Berzence város közönségének, s különösen intelligenciájának, sok hibája
lehet… tagadhatatlanul van is… az emberek itt általában könnyelmüek,
erejükön fölül költekezők, nagyon is mulatós kedvüek, szeretnek nagyobb
uraknak látszani, mint amilyenek valójában, tulságosan sokat adnak a
látszatra, a külsőségekre, s szivesen tüntetnek a hibáikkal… A berzencei
közönségről sok rosszat lehet mondani, csak éppen azzal az egygyel nem
lehet megvádolni, mintha nem tisztelné eléggé az irodalmat. És kivált
Légváry Arturnak nagyon sok lelkes tisztelője van itt… Berzencén
valamennyi iró közül Légváryt ismerik és becsülik meg a legjobban… mert
itt, politikai okokból, mindenki azt az ujságot olvassa, amelyikbe
Légváry Artur ir.
Ha tehát az a kis rekedtség estig nem mulnék el, csak az áhitatosan
figyelő közönség veszitene… már amennyiben nem értené meg a kitünő iró
mindenik szavát… de ha nem is értené meg a fölolvasást, akkor se
mulasztaná el érdeme szerint ünnepelni azt az irót, akit már régen
szeret és becsül, s akit végre-valahára szinről-szinre láthat.
Légváryt elbájolta a sok kedvesség és udvariasság, de még jobban: maga a
házigazda. Hát ez csakugyan az a derék, eszes, kedves uriember, akit a
levelek igértek, s még hozzá olyan föltünően művelt valaki, olyan széles
látókörü, érdekes ember, aminőt keveset mutathat föl a magyar
közigazgatás. Mert, végre is, sem ebben, sem a birtokos osztályban nem
mindennapi jelenség az olyan nagyműveltségü férfi, akit a finomult izlés
és a tudományszeretet nemcsak külsőségekben, hanem lélekben is előkelővé
tett, az olyan kitünő egyéniség, aki még a pusztán is meg tudja találni
az összeköttetést a siető Európával, a legelől haladók világával. A
vidéken nem minduntalan botlik ilyenekbe az ember.
Ebben az egyben tehát semmiesetre se csalódott. Kezdett bizakodni, hogy
még se fog pórul járni.
Vagy tiz percnyi beszélgetés után ugy tetszett neki, mintha csakugyan
régóta ismerné ezt az urat, akinek az arcára sehogyse tud emlékezni. Nem
tudta tovább türtőztetni a kiváncsiságát, s előállott vele, hogy már
bocsánatot kér, de meg kell vallania, nem jut eszébe, pedig nagyon
szeretné, ha eszébe jutna: mikor volt szerencséje először?
– Természetes, hogy nem emlékszik rám – felelt az alispán. – Tizennyolc
év mult el s bizony egy kicsit megváltoztam azóta. De aligha is ügyelt
rám; akkor még jogász voltam, csupaszarcu legényke, aki mint az egyetemi
ifjuság egyik küldöttje jelent meg egy március tizenötödiki lakomán, az
ujságirók egyesületében. Ön már akkor is az a jeles iró volt, aki ma…
Persze. Tizennyolc év éppen elég rá, hogy egy jó házból való fiatal
jogász alispánná nőjje ki magát. És nem csoda, ha a jeles iró tizennyolc
esztendő multán is ott marad, ahol volt – ha ugyan a megváltozott
korszellem le nem rugta onnan.
Az alispán végül elmondta, milyen türelmetlenül várja a felesége, hogy a
jeles iróval végre megismerkedhessék. A jeles iró természetesen sietett
kimaszkolni magát dzsentlmenné és illő nekikészülődés után átsétált a
grófnő szalónjába.
A grófnő egyenesen a Paul Bourget regényeiből lépett a jeles iró elé.
Gyönyörü, kedves, elmés asszony volt, akinek a megjelenése, mozgása és
egész viselkedése „a párisi nő“-re emlékeztetett.
De elég volt megmutatnia a finom, arisztokratikus kezét, sőt elég volt
az első mosolya, és már elbájolta Légváryt.
Attól lehetett tartani, hogy a jeles iró egyszerüen elolvad. A jeles iró
ugyanis az első perc multán azt képzelte, hogy az „Ezeregyéj“ világába
került.
Csak egyetlenegy, icike-picike, sötét pont jelent meg a látóhatáron.
Az alispánné egyebek közt azt mondta:
– Nem is képzeli, hogy mi, berzencei asszonyok, mennyire rajongunk
magáért! Minden sorát könyv nélkül tudjuk, és mikor egy-egy cikke
megjelenik, kikapkodjuk egymás kezéből az ujságot. A multkor is majd
meghaltunk nevettünkben, annyira mulattunk a sziú-indián-cikken.
– A sziú-indián cikken?
Légváry olyan ostoba arcot vágott, hogy a grófnő kénytelen volt egy kis
magyarázattal állani elő:
– Mert, ugy-e, ön ir „Cid“ álnév alatt?
– Nem, grófnő. „Cid“ Koltay Balázs álneve.
– Nem baj, – felelt a grófnő. – Azért az a cikk mégis egészen jó volt.