Egy szolga, akit Plojesti röptében fogott el, kiviszi a podgyászt az
alispán kocsijára. A nyitott kocsi láttára Légváryn egy kis borzongás
fut végig, de mikor a báró tessékeli, szó nélkül nyugszik bele sorsába.
A herceg és kisérete éppen akkor száguldanak el az állomásról; a herceg
meg a plébános automobilon, a többiek kocsin.
Ők is megindulnak.
Légváry egy kissé hallgatag.
– Fáj a torka, mi?… – érdeklődik Plojesti. – Már csak ezért is
kellemesebb lesz önnek, hogy ma este az én társaságommal kell
megelégednie… legalább nem kell előre agyonbeszélnie magát. Hosszu,
kimeritő utazás után… kivált, ha az ember még meg is hült az uton… nincs
rémesebb robot, mint: megpihenés helyett mindenekelőtt átöltözködni és
aztán még másfél vagy két óra hosszat mulattatni egy csupa idegenből
álló társaságot, melynek minden tagja természetesen csak a vendéget
óhajtja hallani. Igy kettesben szépen megvacsorálunk, aztán magára
hagyom, s reggelig alaposan kipiheni magát. Holnapra talán elmulik a
rekedtsége is.