A hintó végighalad a városon s egy palotaszerü villa előtt áll meg. A
kapu megnyilik s két liberiás inas jön ki az utcára. Az egyik a
podgyászt szedi le a kocsiról; a másik a kivilágitott előcsarnokon és
folyosón át bevezeti őket a vendégszobába.
A vendégszoba olyan nagy és olyan fényüzéssel butorozott, hogy egy
király is ellakhatnék benne. A villamos csillárnak minden körtéje ég… a
gázkályhában már ott vereslik a tüz… Légváry nagyot lélekzik.
Egy kicsit megmosdik, s aztán átmennek a másik szobába, hogy
megvacsoráljanak.
Három inas szolgál föl. A vacsora pazar. Az italok fejedelmiek. A
szivarok a legjobb fajta havannák.
Amig a vendég elszivja a szivarját, Plojesti is rágyujt egy-két
cigarettára és még néhány anekdotát beszél el azokról az irókról, akik
Rác-Berzencén legutóbb megfordultak.
Az egyik mindenkit megrevolverezett, hogy fizessen elő a lapjára. A
másik beleütközött minden butordarabba.
Aztán visszavezeti Légváryt a vendégszobába és elbucsuzik tőle:
– A viszontlátásra holnap!…
A vendégszobában már olyan meleg van, hogy Légváry, magára maradva,
jónak látja kinyitni az ablakot, legalább egy pár percre.
Megint a nagy feketeséget látja maga előtt. A palota a város végén áll.
Azok a csatakos földek, ott, a távolban… azok már a hires buzaföldek… az
istenáldotta föld!… A nagy tápláló!… Az a föld, amelyik igazán
megérdemli az anyaföld nevet!…
És Légváry fölsóhajt:
– Mit keresek én, szegény ördög, éjjeli egy órakor, itt Kánaánban?!…