Egy zord januári napon Légváry megindult Rác-Berzencére, a podgyászában
egy frakköltözettel meg annyi irásművel, amennyit tavaszig se tudott
volna fölolvasni. Volt nála minden, mint a jó boltban: hosszabb,
rövidebb, komoly, vidám és sirva vigadó… Rábizza a kolléga urra,
válogasson belőle.
A gyorsvonat a gyümölcs- és gabonatermő Alföldön röpitette keresztül.
Légváry, aki a gázgyárban és a dolgozószobájának nevezett vacokban már
rég elfelejtette, hogy természet is van a világon, kibámult a zuzmarás
fákra meg a hólepte vagy csatakos földekre és igy mélázott:
– Milyen furcsa is a természet! Elvetik a magot és nemsokára sok, sok
gabona lesz belőle. Ez a szilvafa egyetlenegy szilvamagból lett és most
miriádnyi szilva terem rajta. A szellemi világban meg éppen forditva
van. Mennyi magot kell elvetni, mig valami kevés kikel belőle! És
mennyit kell elvetni egészen hiába!… Aztán emitt, alig hogy vetettek,
máris aratnak; a szellemi magvető pedig egész életén át várhat: aratni
mások fognak! A kertész megérheti, hogy gyümölcsöt szed arról a fáról,
amelyet maga ültetett el, de te, szegény Légváry!… sic vos, non vobis
mellificatis apes!
Egypár óra multán a fák elmaradoznak. Itt már csak gabonát termesztenek;
mindenféle, jófajta gabonát; hálás, jól fizető gabonát. Még egy pár óra…
s már a buza birodalmán száguldanak keresztül. A merre a szem lát, csak
havas, sáros földet látni. Ezen a zsiros földön terem a világ
legacélosabb, legkövérebb buzája. Ez már itt a tejjel és mézzel folyó
Kánaán.
Légváry ujra kibámul az ablakon. Arra gondol, hogy már egy óra óta, ami
földet lát, az mind a Tapolcsányi hercegé. És még órákig gyönyörködhetik
ugyanebben a látványban, ha nem unja el: utja egyre beljebb viszi a
herceg uradalmába.
Időközben beesteledett s egy nagy állomáson a gyorsvonatról át kell
szállnia a vicinálisra.
Elsőosztályu jegyet vált; ha véletlenül várni találják a berzencei
állomáson, ne mondhassák róla, hogy mindent meg akar takaritani a
pénzükből, amit csak lehet. Nem magáért teszi; de ügyelnie kell a
dekorumra, mert akármilyen kis pont a világban ő, Légváry Artur, mégis
az irodalmat képviseli itt… az irodalmat, a Berzsenyi Dánielek, a
Kisfaludy Károlyok, a Kölcsey Ferencek irodalmát, amelyhez való
hozzáfüződését ő nagyratartja… megbecsüli azt a tisztességet, hogy néha
ezeknek a nagyoknak a nyomdokain járhat, és ezt alkalom adtán, amilyen
ez a mai, kifejezi külsőségekben is.
A vicinális vonaton most csak egyetlen kocsi áll az első és második
osztályon utazók rendelkezésére. A kocsi egyik fele, az elsőosztályu
rész, nincs fülkékre osztva; egyetlen szalónból áll, amely még üres. A
szalonban rémes hideg van; a fütőkészülék nem a legjobban működik.
Légváry „meleg“-re igazitja a szabályozót; fölveszi a télikabátját,
lefekszik egy divánra s betakarózik pléddel.
A kalauz már előbb látta a jegyét; alig hogy a vonat elindul, Légváry
már alszik.
Álmában a berzencei állomás perronján áll s az üdvözlő küldöttség
szónokát hallgatja. A szónok háta mögött nagy néptömeg szorong, s
mialatt ő azokat nézegeti, akik a messzeségből kalapot vagy zsebkendőt
lobogtatnak feléje, ezt az üdvözlő beszédet hallja:
– Hazánk jeles fia, vitéz Légváry Artur! Eljöttél közénk, hogy megtudd,
végre-valahára, miért is irsz te voltaképpen?!… mi célja annak, hogy
immár husz év óta sok csunya, fekete betüt vetsz a szép, tiszta, fehér
papirosra?… és kinek, mire jó az, ha te egy ökör csöndes kitartásával
képzelt mezőket szántogatsz, ahelyett, hogy az áldott, zsiros, barna
földet munkálnád, ekével s boronával?! Mert dolgozószobád
magánosságában, jeles Légváry Artur, gyakorta el szokott fogni a
magadban való kételkedés… a reménytelenség nem egyszer kegyetlen
szavakat suttog a füledbe… s olykor elhiteti veled, hogy csupán azért
végzesz semmire nem jó, senkinek se kellő munkát… hogy hosszu idő óta
csupán azért fáradozol hiába, mert élhetetlen ember vagy s annak idején
nem volt elég eszed valami okosabbat kezdeni!… Hát mi megnyugtatunk
téged, jeles Légváry Artur, és megmondjuk neked: nem, nemcsak azért
fáradozol, mert élhetetlen ember vagy és nem tudsz okosabbat, hanem
mindenekelőtt abból a célból, hogy azok az igazságok, amelyeket te
igazságoknak érzesz, megujhodva, nagyobb erőben keljenek ki a földből,
hogy gondolataid okulásunkra szolgáljanak és végül hasznára legyenek az
egész emberiségnek! Légy üdvöz, álmodozó Artur, itt, a hasznos
bizonyosságok hazájában!… erősödjél meg körünkben abban a gyermeki
hitedben, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem igével is!… a Kenyér
birodalma meghajtja előtted zászlaját, vitéz Légváry Artur!… mert bizony
mondom neked, hogy azoknál, akik tudták, hogy miért halnak meg, vitézebb
az, aki nem tudja, hogy miért él, de azért küzd, fárad, dolgozik
tovább!…
Arra ébred föl, hogy a takarója alatt is rettenetesen fázik. Szétnéz és
három embert pillant meg a szalonban. Három, tökéletesen egyforma arcu,
egyforma alaku és egyforma öltözetü embert. Három simára beretvált arcu,
vöröshaju, feketeruhás óriást. Egypár pillanatig azt hiszi, hogy még
most is álmodik. Három, ennyire egyforma ember nem lehet a világon. És
még hozzá: együtt! Milyen furcsa álomkép!
Aztán látja, hogy: de bizony nem álomkép ez, hanem valóság. A három
egyforma óriás közül az egyik a szemközt levő divánon ül; a másik balra,
egy karosszéken; a harmadik áll, az elsőtől jobbra, a szalon asztalkája
mellett. Az ülő óriások németül beszélgetnek.
Légváry azt gondolja:
– Derék asszony lehetett, aki ezt a három ikret a világra hozta!…
De annyira fázik, hogy nem tud másra gondolni. Ekkor észreveszi, hogy a
szalonnak minden ablaka nyitva van; még a szellőztető ablakok is.
Fölkel, német nyelven bocsánatot kér, s beteszi az ablakokat. Senki se
felel s Légváry visszafekszik.
Csak most pillant rá a meleg-szabályozóra. Látja, hogy az is „hideg“-re
van igazitva. Megint fölkel, másodszor is bocsánatot kér, s
visszaigazitja a „meleg“-re. Aztán a plédje alá buvik s reménykedik,
hogy most már egy kicsit föl fog melegedni.
Szeretne, de nem tud ujra elaludni, s kénytelen meghallgatni az óriások
társalgását. Jóformán csak a karosszéken ülő óriás beszél: azt mondja
el, mi ujság a megyében, – mintha jelentést tenne a divánon ülő
óriásnak, aki néha egypár szót kérdez, de többnyire csak bólintgat.
Végre a divánon ülő is nézetet nyilvánit és azt mondja németül, hogy:
– Pfü, be meleg van!
Az álló óriás odaront a szabályozóhoz és szó nélkül „hideg“-re igazitja.
Légváry belenyugszik sorsába. Fölteszi magában, hogy akármilyen álmos,
most már ébren marad. Igy, ha egy kicsit fázódik is, legalább nem fog
meghülni.
A karosszékben ülő folytatja az előadását. Hiresztelésekről számol be,
pletykákat és anekdotákat mond el, végül arra tér át, hogy mi történt az
utolsó megyegyülésen.
Ez, ugylátszik, a divánon ülőt nem érdekli annyira, mint az anekdoták.
Mert egyszerre csak megszólal:
– A könyvemet!…
Az álló óriás szolgálatra készen ugrik egyet, de a karosszéken ülő
gyorsabb s közelebb is van ahhoz a táskához, amelyből a könyvet ki kell
venni.
A könyv: Hendschel nagy vasuti utmutatója.
– Albert, – szól a divánon ülő – keresd ki, hogy ha az Orient
Express-szel megyek vissza, mikor kell indulnom Berzencéről?
Albert beledől az utmutatóba, de a másik óriás, aki előbb a karosszéken
ült, fölöslegessé akarja tenni Albert fáradozását. Kikapja Albert
kezéből a könyvet s szinte belepirul a boldogságba, mikor azonnal
megtalálja a keresett vonatot.
– Pfü, be meleg van! – szólal meg ujra a divánon ülő.
Albert nekiesik az ablakoknak meg a szellőztetőknek; a másik szintén. A
másik annyira igyekszik, hogy két ablakot nyit ki addig, mig Albert
egygyel végez.
Mikor aztán kinyitottak mindent, ami csak kinyitható, Albert visszaáll a
helyére, a másik pedig leül a karosszékbe s ujra mulattatni kezdi a
divánon ülőt.
Ez nem igen füszerezi egyébbel a társalgást, mint hogy még egypárszor
elmondja:
– Pfü, de meleg van!…
De a karosszéken ülő annál közlékenyebb. És Légvárynak, néhány percnyi
önkéntelen figyelem után, meg kell tudnia, hogy kikkel utazik. A divánon
ülő: ő kegyelmessége, Tapolcsányi herceg. A karosszéken ülő: a berzencei
plébános. S Albert, az álló óriás? Az talán a főkomornyik, talán csak
egyszerü lakáj.
– Érdekes társaság! – szól magában Légváry.
De már nem tudja állni a hideget, s minthogy ilyen nagyurnak lehetetlen
megmondania, hogy ő bizony fázik: átköltözködik a szalonból a kocsi
tulsó oldalára, a második osztályba.
Miközben elhelyezgeti a podgyászát, még folyvást arra gondol, amit az
imént hallott.
– Szép, szép, – tünődik – ha valakinek a gondolatai a halála után még
századokig foglalkoztatják az emberiséget… de Tapolcsányi hercegnek
lenni szintén nem utolsó dolog.
A vonat állomáshoz ér és megáll. Légváry kitekint az ablakon. Kivül
feketeség; időközben öreg este lett. Csak egy sötét épületet lát, amely
nem lehet maga az állomás, csak szertár vagy rakodóház. Megnézi az
óráját. Mindjárt tizenegy. Már régen Berzencén kellene lennie. De a
vicinális mindig késik. Vajjon hol járnak?
A vonat ujra megindul, s Légvárynak, aki most már a tulsó oldalon
kémlelődik, végre sikerül fölfedeznie az állomás főépületét. Amint
elhaladnak mellette, a két lámpás gyér világánál is ki tudja betüzni az
állomás nevét. Ez volt az utolsó megálló; most már Berzence következik.
Légváry megint kibámészkodik a sötétbe. A hó valamennyire világit; ennél
a gyönge világitásnál is kivehet annyit, hogy itt ugyan délben sem látna
semmit, mert roppant sikságon haladnak keresztül. De Légváry áhitattal
nézi ezt a semmit. Ez a havas sikság: Magyarország legjobb
szántóföldjei. Itt vannak azok a buzatermő földek, amelyekből egy-egy
hold egész kis vagyon. Itt laknak az ország leggazdagabb parasztjai. Ez
a birodalma azoknak az uraknak, akiknek még megvan a módjuk hozzá, hogy
a régi virtusaiknak élhessenek. Itt nincs szegény; itt a nagybirtokos
kiskirály, de még a kisbirtokos se küzd gonddal. Ez a gazdagok világa.
Kánaán kellős közepén járnak…
Még egy negyedórai várakozás… füttyszó amely már Berzencét jelenti…
valami fényesség csapja meg a szemét… megérkezett.
A vonat szépen kivilágitott pályaház előtt áll meg.
– Nini! – csodálkozik Légváry, – mekkora tömeg tolong a perronon! csak
nem engem várnak?!…
Nem, a herceget várták. Két ur beugrik az első osztályba, nyilván, hogy
minél korábban üdvözölhessék ő kegyelmességét. Az állomás szolgái is
mind oda sietnek. Légváry hiába integet akármelyiknek; nem kap embert,
aki kivigye a podgyászát.
Összeszedi a holmiját s kicihelődik a második osztály ajtaján. Jobbra
pillantva, látja, hogy egy kövér, kopasz ur, bizonnyal a mögötte
szorongó tisztelgők legelőkelőbbje, német üdvözlő beszéddel köszönti a
herceget, aki időközben leszállott, s intve a szónoknak, hogy hagyja
abba, csak annyit felel az üdvözlésre:
– Pfü, be meleg van!
Légváry a podgyászát lerakja a perronra és körülnéz. Hát ő érte nem jött
senki?
Végre a nevét hallja s fölfedezi Plojestit. A báró valahol elül
szaladgál; ott, ahol a harmadik osztályu kocsik állnak. Bekukkan minden
ajtón, ahonnan utasok szállnak ki, s torkaszakadtából orditozik:
– Légváry! Légváry!
– Itt vagyok! – felelne Légváry, de hang nem, csak valami suttogás-féle
szabadul ki a száján. Most érzi csak, hogy a torka össze van dagadva.
Megindul a báró felé s ekközben az is megpillantja őt. Lelkendezve siet
a vendég elé s messziről kiabálja:
– Már azt hittem, nem jött el!
– S az alispán? – hápog Légváry.
– Ezerszer kér bocsánatot, de rendkivül fontos hivatalos ügyben hirtelen
el kellett utaznia. Különben reggel már itthon lesz és ki fogja menteni
magát. Engem bizott meg, hogy vigyem el önt a szállására. Az alispán
tudniillik nem a megyeházán lakik, hanem a saját házában. Ami a
kényelmet illeti, abban nem lesz semmi hiányossága; de a házigazdát ma
este nekem kell helyettesitenem… egyelőre be kell érnie az én
társaságommal…
– Ó, kérem…
– Igyekszem majd ugy képviselni a házigazdát, hogy ne legyen oka
panaszra… rajta leszek, hogy szórakoztassam önt… Mert a grófnőt is ki
kell mentenem. Nagyon szerette volna önt megvárni, de a vicinális mindig
egy-két órai késéssel érkezik, s a grófnő ilyen sokáig nem tud
fönnmaradni.
– A grófnő?
– Igen, az alispán felesége. Nagyon kedves, szép asszony; majd meglátja.
A multkor olvasta önnek egy cikkét… tudja, a sziuindiánokról!… A
könnyezésig kacagott rajta s azóta valósággal rajong önért…
– A sziuindiánokról?… Nem emlékszem.
– Az nem tesz semmit. Ő emlékszik s ez a fő. De mi baja önnek? Olyan
rekedt, hogy alig érteni a szavát!
– Ugy látszik, hogy meghültem az uton. És ez egy kicsit aggaszt. Mert ha
holnap estére még jobban berekedek, mi lesz a fölolvasással?
Végigkrákogni és köhögni ötnegyed-másfél órát… borzasztó volna.
– Az nem baj. Köztünk szólva: ki figyel oda a fölolvasásra?!… A
legrosszabb esetben a közönség sajnálni fogja a szegény fölolvasót s ön
megiszik nyolc vagy tiz pohár vizet, aztán valahogy tul lesz rajta. Ez a
legkevesebb. A baj az, hogy a herceg megérkezett.
– Mért?
– Mert a herceg csak két-három napot tölt itt s holnap nagy vacsorát ad.
Már most azt kérdem öntől, hogy ha holnap este az egész intelligencia
esze nélkül rohan a herceghez: ki jön el a kulturestére?!
– Mit tudom én?! Én nem tehetek róla.
– Persze, hogy ön ártatlan benne, ha a hercegnek éppen most kellett
megérkeznie.