– Ez már valami, – szólt Légváry Arthur és a már elolvasott levelet
átnyujtotta a feleségének.
A levelet Szilas-Bodrog vármegye alispánja, mint a rác-berzenci
kulturegyesület elnöke irta. Arra kéri a mélyen tisztelt hazafit,
tartana fölolvasást azon a kulturestén, amelyet az egyesület a jövő
hónap első szombatján rendez. Csak röviden vázolhatja, milyen nagy
föladatai vannak a nemzetiségek lakta vidéken törhetetlen kitartással
müködő ifju egyesületnek, milyen nagy erkölcsi hasznára volna ennek a
kitünő iró közremüködése, s milyen rajongó tisztelettel viseltetik
Rác-Berzence egész magyar közönsége az iránt a Légváry Artur iránt,
akinek a magyar drámairodalom „A hazáért“ cimü remekművét köszöni. A
levél irója vakmerő kérésének mentségéül hivatkozik arra, hogy ő már
volt olyan szerencsés és bemutatkozhatott hazánk nagynevü drámairójának,
az ujságirók körének egyik lakomáján; reménykedik benne, hogy nem fog
elutasitó választ kapni; tehát ugy intézkedett, hogy az egyesület egy
megbizottja már legközelebb jelentkezzék a mélyen tisztelt hazafinál,
mindenekelőtt a kegyes feleletért, de kedvező válasz esetén azért is,
hogy megtudja – ha szabad igy mondani – nagynevü vendégünk föltételeit.
A levél hosszu volt és sokkal szebb, mint ez a rövid kivonat sejtetheti.
Még Légvárynét is kielégitette, pedig Légváryné kivétel nélkül mindig
keveselte, amit az irodalom eddig nyujtott a Légváry-családnak.
– Látszik, hogy uriember irta, – jegyezte meg röviden, de a hangjában az
is benne volt, hogy az ajánlatot el kell fogadni.
Légváryt ez egyszer nem kellett biztatni.
– A francia akadémiának a negyven halhatatlanja között nincs egy se, aki
szebben tudna irni, mint ez az alispán, – közölte feleségével a
lelkesedését. – Látszik, hogy ritka nagymüveltségü és igen finomlelkü
ember. De – érdekes! – bár a neve nem ismeretlen előttem, sehogy se jut
eszembe, hogy mikor ismerkedtünk meg?!… Pedig az ilyen embert nem
szoktam elfelejteni.
Még ki se élvezték azt az örömöt, hogy végre találkozik valaki, aki
Légváry Arturt érdeme szerint megbecsüli, s az egyesület megbizottja már
jelentkezett.
A cseléd egy névjegyet hozott be, amelyen ez volt olvasható: Dr. báró
Plojesti Ervin, Szilas-Bodrog vármegye tiszteletbeli főjegyzője, a
Szilas-Bodrog vármegyei Közművelődési Kör ügyvezető igazgatója, a
„Rác-Berzencei Hiradó“ főszerkesztője.“
Légváryné köddé vált, Légváry pedig kisietett az előszobába.
Az előszobában mindenekelőtt egy gyönyörü városi bundát pillantott meg –
azt a városi bundát, amelyet eddig csak álmaiban látott. De nem volt
ideje elmerengeni a tündéri jelenségen, mert a bunda tulajdonosa felé
kellett fordulnia, aki nyomban lefoglalta egész figyelmét.
Egy monoklis fiatalember állott előtte – olyan előkelő jelenség, aminő
még sohase fordult meg ebben a negyedik emeleti lakásban.
– Kedves kolléga ur, – sietett beszélgetni a vendég, mialatt Légváry
betessékelte a szalónnak nevezett sirgödörbe, – remélem, hamar
végezhetünk… Eljön? Igen? Nem? Nos, ha igen, annál jobb. Miért is ne
jönne el?! A mi vidékünk nagyon mulatságos; érdemes egyszer megnézni.
Nagyon örülök, hogy nem kell hosszasan kapacitálnom… Az igazat
megvallva, sietek a kaszinóba… várnak rám és egy kicsit már elkéstem. De
csak egy perc, ugy-e?… Minden egyébről ugyis értesült a fölszólitó
levélből; még csak az anyagi kérdésen kell tulesnünk. De magunk közt
vagyunk… a kolléga előtt, remélem, nem feszélyezi semmi… Nos, mennyi
pénz kell? Csak mondja meg őszintén!
Légváry, aki egészen más szónoklatot várt, kissé zavartan felelt:
– A meghivás olyan kedvesen szólt… aztán a kulturális cél… az egyesület
hazafias müködése… mindez arra késztet, hogy lehetőleg mérsékeljem az
igényeimet… átlátom, hogy a közös célra tőlem is megvárhatnak némi
áldozatot… és ennyi figyelmességgel szemben bizonyára hálásnak kell
lennem… De Rác-Berzence egy kicsit messze van; az ut oda-vissza két nap,
sőt három, ha kényelemben akarom megtenni… tehát a kirándulás nem kevés
időveszteséggel jár… aztán költségeim is lesznek… jókora utat kell tenni
vicinálison… legalább ötórai utat, csak oda… s a vicinálison nincs
szabadjegy… Szóval, azt hiszem, nem leszek nagyon követelő, ha a
szokásos kétszáz koronát kérem.
Angyal repült a szobán keresztül.
Plojesti arcán hirtelen valami árnyék vonult végig. De ekkor is
meglátszott rajta, hogy olyan ember, aki megszokta szemhunyoritás nélkül
nézni, mint uszik tova a bakk-asztalon az ezerkoronás tét; meglátszott
rajta, hogy fegyelmezett lélek, az önuralom embere. És néhány másodperc
után, amelyek talán kicsit hosszuak voltak, mint a párbajban számolt
másodpercek, arcáról elsimultak a redők.
– Hát kérem, – szólalt meg végre, – kétszáz korona sok pénz, nagyon sok
pénz. De legyen. Ezen nem fogunk sokáig vitatkozni… az igazat megvallva,
nagyon sietek a kaszinóba… nem is érnék rá sokáig vitatkozni. A
legrosszabb esetben… ha valami baj lenne a dologból… személyesen
vállalom az anyagi felelősséget… no, de remélem, nem lesz baj… Csakhogy
ezzel szemben kérnem kell valamit. Szeretném, ha a fölolvasás legalább
kiadós volna… ha eltartana másfél, legkevesebb ötnegyed óráig… ha
valamelyik leghosszabb, vagy több rövidebb munkáját olvasná föl.
– Nem fogja a közönség az ilyen sokáig tartó fölolvasást kissé untatónak
találni?
– Az ön munkáit?!… amelyekről annyi szépet beszélnek!… Dehogy!
Ellenkezőleg. A közönség meg fogja követelni, hogy legalább eleget
halljon a pénzéért. Mert a kulturestéken belépődijat szoktunk szedni… az
egyesületnek is élnie kell!… és annyi a tennivalója!… olyan sok
mindenfélére kell a pénz! Megjegyzem, a belépődijért a közönség egy pár
énekszámon és egy-két szavalaton, csupa rövid dolgon kivül nem kap
egyebet, csak az ön fölolvasását. Ennek kell a műsor pecsenyéjének
lennie. Lehet régi… ki ismeri az ön régibb munkáit?!… Lehet komoly vagy
vidám… senki se fogja ellenőrizni, hogy ön mit olvas föl… a messzebb
ülők meg se fogják érteni, sokan nem is fognak oda figyelni… csak hosszu
legyen!… hogy azt ne mondhassa a közönség: „Már vége?!… Ez az egész?!…“
Igazolnia kell, hogy miért csőditettük össze a közönséget… A
közönségnek, ha már irodalom, hát mindegy, hogy mi… de ha egyszer pénzt
adott az irodalomért, akkor legalább jól akar lakni az irodalommal… és
ez érthető.
– Persze. De hogy egészen őszinte legyek, én azt képzeltem, hogy azon a
vidéken sok a gazdag ember… hogy önöknek nagy, előkelő, finom izlésü
közönségük van… hogy ez a közönség érdeklődik az irodalom iránt, de
éppen azért válogatós… hogy nem esik nehezére olykor-olykor valami
irodalmi dolgot is meghallgatni, de a türelmével visszaélni nem volna
helyes…
– A mi közönségünk?… No, majd meglátja! Ha a kaszinóban nem várnának,
sokat beszélhetnék erről… Most csak annyit, hogy: igen, nálunk sok a
gazdag ember… az is igaz, hogy ezek nem szokták a fogukhoz verni a
garast… Csak éppen akkor verik a fogukhoz a garast, ha az irodalomról
van szó. Kétszáz korona – irodalomért!… ez nálunk nem megy az emberek
fejébe. Ne felejtse el, kérem, hogy Magyarországon vagyunk! És ne
sértődjék meg. Kollégák közt el lehet mondani ennyit…
Szólt s elviharzott a kaszinójába.
Plojesti látogatása egy kicsit lehütötte azt a lelkesedést, amelyet
Légváryban az alispán levele keltett. Eddig egy fölolvasása se tartozott
a legkellemesebb emlékei közé, s egyszerre eszébe jutottak mindazok a
szomoru tapasztalatok, amelyeket más városokban szerzett.
De azzal vigasztalta magát:
– Eh, sehol se egyformák az emberek!… Lám, milyen nagy a különbség a
közt, ahogy Plojesti és a közt, ahogy az alispán szól hozzám!… Mért
hivnának, ha senki se akarna meghallgatni?!…
Légváryné az ajkát biggyesztette, mikor megtudta, hogy férje, első
ijedtségében, csak kétszáz koronát kért.
– Kétszáz korona – számitgatott – amelyből talán száznegyven se fog
megmaradni… Ugyan mikor tanulsz már egy kis élelmességet?!…
Légváry, hogy elejét vegye a további vitának, az angol közmondással
sáncolta el magát:
– A bor le van fejtve, hát most már meg kell inni.
Néhány nap multán Légváryné is megbékült a helyzettel. Az alispán
ugyanis ujabb levelet irt, mely kedvesség dolgában még az elsőn is
tultett. Örömmel értesült róla, hogy hazánk kitünő irója igent mondott.
Reméli, a régi ismeretség jogán: Légváry Artur nem fogja megfosztani őt
és a feleségét attól a szerencsétől, hogy vendégül láthassák… Aztán még
sok jó szó és sok magyaros szivesség.
A levél olyan szép volt, hogy sirni lehetett rajta.
– Ha én ugy tudnék irni, mint ez az alispán! – sóhajtott Légváry.
Még Légvárynénak is tetszett a levél. Ez pedig irásmüvel még nem igen
történt meg, ha magától Shakespearetől eredt is.
De maga a meghivás Légváryt nem örvendeztette meg.
– Nem elég, hogy az ember sok alkalmatlanságot okoz… a sok szivességet
sok figyelmességgel kell viszonozni… a szállóban sokkal szabadabb az
ember. Ha ugy tudnék irni, mint ez az alispán, a legokosabb volna:
szépen megköszönni ezt a sok jóságot, de megirni, hogy nem élhetek
vissza a szivességükkel…
Hanem az asszony letorkolta:
– Végre, valahára, találkozik egy ember, aki ugy szól hozzád, ahogy
illik, ahogy megérdemled… és ezt a ritka embert, ezt az egyetlen embert
meg akarod sérteni?!… Csak egy iró lehet ilyen ostoba!