A szolgáló nyit be.
– Mit mondjak annak az urnak, aki már kétszer volt itt? Most jön fel a
lépcsőn.
– Miféle urnak? – kérdi Légváry.
– A nagyságos asszony látta.
– Fölolvasni hivnak Alsó-Cipóra, – adja meg a kivánt fölvilágositást a
nagyságos asszony. – Azt mondtam neki, hogy ilyenkor találhat itthon.
Azután a szolgálóhoz:
– Ereszd be azt az urat.
S amikor a szolgáló kimegy, a férjéhez:
– El ne szalaszd ezt a kétszáz koronát. Nagy szükségünk van rá.
Két perc multán a vendég megjelenik Légváry dolgozószobájában. A szoba
megtelik a két emberrel.
A vendég simára beretvált arcu, hunyorgó szemü, köpcös öreg ur. Inkább
lókupecnek látszik, mint irodalmi csiszárnak.
Légvárynak ez az első benyomása:
– Ha mindenkit ugy érdekelne az irodalom, mint ezt az urat:
mindnyájunknak éhen kellene halnunk.
De azért csupa mosolygás. Leülteti a vendéget a lakás egyetlen angol
karosszékébe és megkinálja ünnepi szivarral.
A vendég hozzáfog mondanivalójához:
– Alsó-Cipó város közönsége már régóta élénk érdeklődéssel viseltetik
hazánk kitünő irója iránt. Alsó-Cipó tudvalevőleg a vidék
legintelligensebb városa. Ezt azzal is bebizonyitotta, hogy a kitünő
irónak „A hazáért“ cimü drámája a fővároson kivül sehol sem aratott
olyan nagy diadalt, mint Alsó-Cipón. És pedig háromszor is, ami nagy
dolog, mert Alsó-Cipón csak az operetteket és a francia bohózatokat
lehet sokszor adni. Kétségen kivül hasonló nagy diadalt arattak volna
Alsó-Cipón a kitünő iró későbbi darabjai is, de ezeket a szinigazgató
elmulasztotta előadatni, amiért meg is unták a társulatot és az
igazgatónak már utilapot kötött a talpára a szinügyi bizottság. De
különösen nagy érdeklődéssel viseltetik a kitünő iró iránt az alsó-cipói
Petőfi-kör, amelyben a város legintelligensebb elemei csoportosulnak.
Egész Magyarországon nincsen ilyen magas szinvonalu társaskör. Ötszáz
tagot számlál és havi egy koronáért a legválogatottabb szellemi csemegét
nyujtja tagjainak. Természetesen Alsó-Cipó város közönségének már régi
óhaja, hogy a kitünő irót személyében is megismerje. A Petőfi-kör már
évek óta terveli, hogy az első kedvező alkalommal meg fogja közeliteni a
kitünő irót. De különösen a szóló óhajtja már régen, hogy Alsó-Cipó ne
csak a munkáiból ismerje Légváry Arturt. Sokat fáradozott már ebben az
irányban… mint a kitünő iró egyik szerény, de rajongó tisztelője… mert
ez alkalommal nem titkolhatja el, hogy ő a kitünő irót hazánk
legnagyobbjai közé sorozza. Most végre alkalom kinálkozik, hogy
mindnyájuk hő vágya teljesedjék. A Petőfi-kör ugyanis a jövő szombaton
irodalmi estét tart, amelyen Poprády Pannika kisasszony, a Fővárosi
Szinház jeles művésznője fog énekelni és – ugy tervelik – a kitünő iró
fog fölolvasni, ha ugyan nem utasitja vissza alázatos, félénk
meghivásukat.
– Nagyon fogok örülni, ha rendelkezésükre állhatok, – szólal meg Légváry
és hajlong.
A szerény, de rajongó tisztelő folytatja:
Ő is ugy gondolkozott, hogy a kitünő iró örülni fog, ha Alsó-Cipót
megismerheti. Alsó-Cipó nagyon érdekes város. Van gimnáziuma,
katonasága, élénk társasélete; nagyon megérdemel egy rövidke
kirándulást. Azután meg… még a legnagyobb iróra nézve sem lehet
közömbös, hogy terjednek-e a művei és növekszik-e a személye irányában
érzett tisztelet… a legnagyobb iró sem teheti tul magát azon, ha a
periferiákon már nem törődnek vele, mert nem adnak hitelt a fővárosi,
többnyire pajtáskodásból eredő reklámnak… vagy talán még soha a hirét
sem hallották. A kitünő irónál még sokkal kitünőbb irónak is érdekében
áll, hogy a vidéken barátokat és olvasókat szerezzen. A főváros: csak
főváros; de a vidék: az ország… Az olvasó meghóditására pedig semmi sem
alkalmasabb, mint egy fölolvasás. Mert, hiába, az irás csak irás… az
emberek nem szeretnek olvasni… az élőszó sokkal hatásosabb, mint a
nyomtatvány, amely iránt senkisem érdeklődik… egy rosszul elmondott
rossz élccel több barátot szerezhet az ember, mint a legszebben megirt,
hosszu regénynyel… és ha a közönség látja az irót… beszélget, talán
táncol is vele… megismerve a szeretetreméltó embert, hamarább megkedveli
az irót is… kiváncsiságból is elolvassa, hogy mit ir az, akivel olyan
jól mulatott… talán még ahhoz is kedvet kap, hogy megvásárolja a
munkáit. Azért a szóló – őszintén megvallva – azt hiszi, hogy a kitünő
iró hálás lehet a Petőfi-körnek, amely módot nyujt neki arra, hogy
Alsó-Cipón értékes összeköttetéseket, barátokat, olvasókat, szerezzen.
– Hogyne! Hogyne!… – és Légváry elmondja, milyen régóta vágyik rá, hogy
Alsó-Cipót közelebbről is megismerhesse… mert eddig még csak egyszer
volt ott, huszonnégy óráig… de már ekkor meglepte a város… már akkor
föltünt neki, milyen nagy intellektuális életnek kell lennie Alsó-Cipón…
meglátszik ez az első pillantásra. És bizonyára nem lehet eléggé hálás
azért, hogy a Petőfi-kör lehetővé teszi egy régi vágyának a
teljesülését… de különösen köszöni a vendég szives szavait és jóakaratu
fáradozását.
– Csak egy baj van, – böki ki a vendég és folytatja:
Nem tudja… egy kicsit tart tőle… s remegve várja a választ… vajjon a
kitünő iró elfogadhatja-e a kör feltételeit? A kör ugyanis szegény…
sajnos, de igen szegény!… ami elég szégyen egy olyan nagy városra. Sok
tagja van ugyan; de az a havi egy korona, az semmi, s a tagok ezért az
egy koronáért rendkivül sokat követelnek. A kör mindenfélét kénytelen
nyujtani nekik: hangversenyt, táncmulatságot, szinházi előadásokat…
mert, sajnos, de meg kell vallani, hogy a kör tagjai a lármás
mulatságokat jobban kedvelik, mint a szépirodalmat… az irodalom iránt
egyáltalán kevés az érzékük… egypár tanáron kivül senkisem olvas… a
fölolvasásokat jóformán csak becsületből hallgatják meg… az irodalmi
estéknek még igy is nagyon kicsi a közönségük… a tagok magáért az
irodalomért nem hajlandók külön belépődijat is fizetni…
felolvasó-estéket nem is lehetne rendezni énekelőadás és végül
táncmulatság nélkül… az irodalmat csak ugy lehet rájok erőszakolni, hogy
egyuttal egy kis ugrálást is rendeznek, tehát ugyszólván becsempészik a
fölolvasást. Elég az hozzá, a kör a fölolvasást nem tudja megfizetni…
ezt különben akkor sem tudná megfizetni, ha ezreket nyujthatna érte… az
ilyen szellemi élvezetet semmi pénzzel nem lehet megfizetni… De, sajnos,
nemcsak hogy képtelen leróni határtalan háláját, még szerény
tiszteletdijat sem tud fölajánlani a nagyértékü fölolvasásért… csak
annyit tehet, hogy megtériti a kitünő iró utiköltségeit, jegyzőkönyvi
köszönetet szavaz neki azért a nagylelküségért, hogy a magyar kultura
érdekében kész volt erre a megbecsülhetetlen áldozatra, és az elnök
sajátkezü aláirásával ellátott levélben biztositja a kitünő irót a kör
örök hálájáról.
Légváry savanyu arcot vág.
– Ez bizony baj, – szól. – Alsó-Cipó egy kicsit messze van… a gyorsvonat
hat óra, a vicinális öt… egész napig tart, amig odaér az ember… ha nem
akarom föláldozni egy vagy két éjszakámat, ez a fölolvasás három napot
vesz el tőlem. Egy nap oda, a második a fölolvasás napja, a harmadik
vissza…
– Ó, kérem, – vág közbe a vendég, – erre a kirándulásra sokkal rövidebb
idő is elég. Ha a fölolasás napján korán reggel elindul, másnap este már
itthon lehet. Vagy ha este méltóztatik indulni, akkor az egész ut csak
két éjszaka és egy nap. És ezt ajánlanám. Hálókocsi nincs ugyan, de a
vasuton ugyis jobban alszik az ember, mint akárhol.
– Én nem. És nem szeretném agyonfárasztani magam. Miért?
– Persze, persze. No, egynapi szállóköltség vagy kétnapi, az már nem
határoz.
– Csakhogy ez a háromnapi időveszteség rám nézve bizonyos lemondást
jelent. Arról nem is szólok, hogy hivatalom van, ahol háromnapi
szabadságot kell kérnem s ezzel megröviditem a nyári pihenőmet… De ezt a
három napot itthon dologgal tölteném… három napon át a leghálátlanabb
irodalmi munkával is keres az ember valamicskét… és anélkül, hogy a
fölolvasásomnak valami értéket tulajdonitanék, azt hiszem: ez is munka,
bár csak irodalmi munka… Szóval, az igazat megvallva, azt képzeltem,
hogy a kör a szokásos kétszáz korona tiszteletdijat fogja fölajánlani…
Most már a vendég vág savanyu arcot.
– A fölolvasásokat, – mentegetőzik Légváry, – tudtommal, igy szokták
dijazni… már tudniillik a kevésbé divatos iróknak, mert vannak, akik
ezért el sem mozdulnak hazulról… Én nem akarok követelő lenni…
– Ó, tudom! – vág közbe a hunyorgó szemü. – Az ön szerénységének már
hire van. De az igazat megvallva, éppen ezért fordultunk önhöz. Én
nagyon melegen szóltam ebben az irányban a választmány ülésén. Azt
mondtam:- „Ne menjünk mi Ikszhez, Ipszilonhoz, Zéhez, akik talán jobban
mulattatnák a közönséget. Ezek, előre mondhatom, igy fognak beszélni: a
fölolvasás kétszáz korona; ennek szabott ára van, mint a zsemlyének a
két krajcár… Ne menjünk mi ezekhez; ezek nem irók, hanem kalmárok.
Menjünk mi csak Légváryhoz… abban még van ideálizmus… az tudja, hogy a
magyar iró mivel tartozik a magyar kulturának… az nem lesi a garast…“ És
csak az imént mondtam egy Iksz urnak, aki henczgett, hogy ő kétszáz
koronáért sem olvas föl, hogy: „Kell is nekem az ön fölolvasása! A
kitünő Légváry fölolvas nekem ingyen… el se fogadja a tiszteletdijat…
mert az nem olyan ember, hogy már az első kis siker elkényeztette volna…
az örül, ha szolgálatot tehet a kulturának… az nem sajnál egy kis
fáradságot akkor sem, ha nem a zsebéről van szó… annak ez a kirándulás
csak szórakozás, egy kis változatosság… neki minden áldozatot megér az,
hogy a művei ezentul jobban fognak terjedni, mint eddig… amugy is régen
készül már Alsó-Cipóra…“ Becsületszavamra, szóról-szóra ezt mondtam. És
én tudom, bizonyosan tudom, hogy nem fogunk csalódni önben… én munkáiból
jól ismerem az ön önzetlenségét. Higyje el, én volnék a legboldogabb, ha
nem kétszáz, hanem kétezer korona tiszteletdijat ajánlhatnánk föl önnek…
büszkék volnánk rá, hogy mi még egy Légváryt is meg tudunk fizetni… De
ez, sajnos, erkölcsi és anyagi lehetetlenség. Erkölcsi lehetetlenség
azért, mert a választmány kimondta, hogy a fölolvasók költségük
megtéritésén kivül semmire sem számithatnak… de anyagi lehetetlenség is…
mert az irodalmi estére előirányzott költséget már kimeritettük… Poprády
Pannika kisasszony ugyanis a közreműködéséért olyan szertelen nagy
összeget követelt, amely kizár minden további költekezést. Nem képzeli,
milyen követelők ezek a hölgyecskék, akik döngicsélnek! Követelőbbek,
mint az iró-kalmárok.
– Ezek az őszinte szavak, – felel Légváry, – őszinte választ követelnek.
Én tudom, hogy a magyar iró mivel tartozik a magyar kulturának. Kész is
vagyok a magyar kultura érdekében minden olyan áldozatra, amely nem
haladja meg az erőmet. Nem tartozom azok közé, akik csak a garast lesik,
és minden csekély fáradságot sajnálnak, ha nem a zsebükről van szó. És
ha nincs is módomban tüntetni az önzetlenségemmel, igazán örülnék, ha
bármi csekély szolgálatot tehetnék a kulturának. De, engedelmet kérek,
azzal már nem tartozom a magyar kulturának, hogy elmenjek Alsó-Cipóra
fölolvasni akkor is, ha ez áldozatomba kerül. Annál kevésbbé tartozom
ezzel, mert nem szenvedek a nagyzás hóbortjában és nem hiszem, hogy a
fölolvasásommal szolgálatot tudnék tenni a kulturának. Az ilyen
előadások a legjobb esetben bizonyos irodalmi érdeklődést elégitenek ki;
a legtöbbször ezt sem, csak egypár embernek a kiváncsiságát. Már pedig,
megvallom, áldozatomba kerülne, ha elfogadnám az önök föltételeit. Én
szegény ember vagyok, aki a munkájából él, és ha elveszitek három napot…
– Csak két éjszaka és egy nap.
– Igen, de ha két éjjel nem tudok aludni, akkor utóbb kell kipihennem
magam. Szóval minden esetben elveszitek legkevesebb két, talán három
napot… ezalatt nem keresek semmit… s ha a kör csak az utiköltségeimet
tériti meg, akkor már nekem maga ez az időveszteség is olyan áldozatot
jelent, amely nem áll arányban azzal az örömmel, hogy megjelenhettem
Alsó-Cipón s önök szerint szolgálatot tehettem a magyar kulturának.
– De amikor önnek ugyis régi vágya: jobban megismerni a városunkat? –
vigyorog kajánul az irodalmi csiszár. – A legelfoglaltabb ember is
megszerezhet magának két-háromnapi szórakozást… és a városunk érdekes, a
társasélete élénk… biztositom, hogy örülni fog, ha a maga szemével
látja, mennyi tisztelője van nálunk.
– Ej, ha ön ellenem forditja a szavaimat, – felel Légváry, – akkor én
azt mondhatnám, hogy tudom fékezni ezt a vágyamat, kivált azóta, amikor
harmadéve egy éjszakát töltöttem az alsó-cipói „Arany Szarvas“-ban… azt
az ágyat és azt a fürdőszobát sohasem fogom elfelejteni… Azt is
elmondhatnám, hogy már a gimnáziumban megbuktam a földrajzból, mert
amikor azt kérdezték tőlem, hogy: mi van Alsó-Cipón? – semmit sem tudtam
felelni s nem tudtam megmondani, hogy: gimnázium. De ön engem nem fog
kizökkenteni az udvariasságomból s azért erre csak azt felelem, hogy
régi vágyamnak a betöltését későbbre, kedvezőbb alkalomra fogom
halasztani; most, sajnálom, de nem állhatok szolgálatukra.
– Csodálatos, – elégedetlenkedik a vendég, – hogy az irodalmi férfiakkal
több baj van, mint a legkapzsibb művésznőkkel Hát önnek az semmi, hogyha
a művei jobban elterjednek a mi nagy városunkban?!… Az igazat megvallva…
szégyen, de ugy van… nem tartozik a népszerü irók közé… érdemetlenül
történik, de igy van… és különösen Alsó-Cipón, mondhatom, igen sokan
vannak, akik azt sem tudják, hogy ön a világon van… és nem képzeli,
mennyi fáradságomba került, milyen sokáig kellett kapacitálnom még a
választmány tagjait is…
– Eh, kérem, – vág közbe Légváry bosszusan, – fejezzük be ezt a vitát és
érje be vele, hogy: ha személyesen kell elterjesztenem a műveimet, akkor
lemondok az elterjesztésükről.
– Nem, kérem, – szól a kérlelhetetlen csiszár. – Ne fejezzük be a vitát;
ellenkezőleg, folytassuk, az ön érdekében. Nem szeretném, ha azt kellene
jelentenem a választmánynak, hogy csalódtam önben… az irodalmi
férfiaknak ugyis meglehetősen rossz hirük van a vidéken. És én annyit
beszéltem a körben az ön önzetlenségéről…
– Ugyan, kérem, – mérgelődik Légváry, – hagyja már békében az én
önzetlenségemet vagy önzésemet… bizza ezt rám! Önnek nem jutna eszébe,
az önzetlenség cimén azt kérni Poprády Pannika kisasszonytól, hogy csak
ugy Isten nevében kövesse önt, a világ végére, Alsó-Cipóra… és Poprády
Pannika kisasszonynak sem jutna eszébe, hogy a nagyobb népszerüség
kedvéért ingyen énekeljen önöknek.
– Bocsánat, az más. Amit Poprády Pannika döngicsél, az ugynevezett
művészet és nem irodalom. Poprády Pannikával mulatni akar az ifjuság, és
a mulatságért senki sem sajnálja a pénzt. És legyünk őszinték, hogy ha
Poprády Pannika hajnalig fog énekelgetni a tiszteknek, akkor igazán meg
fogja szolgálni a négyszáz koronáját, nem is szólva arról, hogy a cipói
hölgyek is szinésznőkön szeretik tanulmányozni a pesti divatot.
– És ha Poprády Pannika nem fog hajnalig énekelgetni a tiszteknek?
– Hát akkor többet nem is jön Cipóra! Legalább, ha én jól ismerem a
cipói közönséget… pedig jól ismerem… akkor bizony többet nem fogják
hivni… Ó, tudjuk mi azt, hogy vannak ugynevezett művésznők, akik fönn
hordják az orrukat és a hangverseny után visszavonulnak a szobájukba.
Csakhogy ezek egyszerüen becsapják a közönséget. Ezek nagyon jól tudják,
hogy ha vidékre hivják őket, hát mulatni akarnak velök… és hogy az
éneklés vagy a szavalat csak ürügy, arra való, hogy egy kicsit
hizelegjen a hiuságuknak és művészeti cimet szolgáltasson a
kirándulásra… nagyon jól tudják ezt, de ugy tesznek, mintha nem tudnák,
hogy rászedjék a vidéki jámbor közönséget s zsebrevághassák a pénzt.
Ezek erkölcstelen nők… rosszabbak az erkölcstelen nőknél, mert csalnak…
elteszik a pénzt, de nem szállitják a tőlük jóhiszemüen várt
erkölcstelenséget.
Légváryból kezd kitörni az idegesség:
– Annyi bizonyos, kérem, hogy én nem fogok hajnalig énekelgetni a
tiszteknek. És minthogy a fölolvasásokat a kör tagjai ugyis csak
becsületből hallgatják meg, én pedig nem áhitozom erre a szerencsére:
egészen fölösleges, hogy erről a dologról tovább tárgyaljunk.
Egyáltalában nem értem, hogy ha az irodalmat ugyszólván rá kell
erőszakolni az önök közönségére: mért hivnak önök Alsó-Cipóra irókat,
akik otthon okosabbat is tudnak csinálni… az efféle fölolvasásoknál
mindenesetre hasznosabbat.
– Mért? – folytatja a csiszár megzavarhatatlan nyugalommal. – Hát nem is
azért, mintha a közönség epedne az olyan fölolvasás után, amelyet tiz
fillérért vagy ingyen akármikor elolvashat otthon vagy a kávéházban, ha
ugyan van kedve elolvasni!… Hanem a közönséget érdekli, hogy ennek vagy
annak az irónak milyen az orra, a hangja, milyen szabásu a frakkja vagy
a szmokingja, hogyan jár, hogyan mozog a társaságban… és mi, akik a
magyar kultura őrei vagyunk a végvárakon, a közönségnek ezt a gyöngéjét
fölhasználjuk, hogy magát az irodalmat is becsempészhessük a közönség
érdeklődésébe… Mi, uraim, ideálisták vagyunk, akik külön tudják
választani az iróktól az irodalmat… és ha tisztán látjuk is, hogy iróink
közül a legtöbb közönséges kalmár, azért meg tudjuk becsülni magát az
irodalmat.
– Az ön nyiltsága, – felel Légváry, – engem hasonló nyiltságra
kényszerit. És azt felelem önnek: ha az önök közönségét nem a
fölolvasás, hanem maga a fölolvasó érdekli, akkor önök most, amikor
engem Alsó-Cipóra hivnak, tulajdonképpen nem az irót keresik, hanem az
embert, aki nehány hölgy előtt érdekes lehet, mert véletlenül irogatni
szokott. Nem az irót hivják, aki tudja, hogy mi a kötelessége, hanem az
embert, akinek semmi kötelezettsége nincs az önök közönségével szemben.
Magyarán megmondva: azt akarják, hogy föllépjek önök előtt, amint föllép
a komédiás. Ez nekem nem kötelességem. Megteszem, ha kedvem tartja, ha
van miért megtennem; és nem teszem meg, ha nincs hozzá kedvem, hiába
hivatkozik ön a kötelességtudásomra, az önzetlenségemre, vagy akármire.
Már pedig nekem nem mesterségem a komédiázás. És már csak azért is, mert
nem mesterségem: ha mégis komédiásnak lépek föl az önök kedvéért, hát
tessék ezt a föllépést megfizetni, amint megfizetik a komédiásét!
– De uram, – csodálkozik a látogató, – kétszáz koronát fizetni egy
fölolvasásért, amely senkit sem érdekel, amely tulajdonképpen csak ürügy
a megismerkedésre!… Mi tudjuk, mit kell tennünk a magyar kulturáért és
semmi fáradozást nem sajnálunk, ha arról van szó, hogy az irodalomnak
hiveket, barátokat, olvasókat, pártolókat szerezzünk… A közönség is
barátja a művelődésnek… többet mondok: kedveli is, vagy legalább
jóakarattal szemléli az irodalmi törekvéseket… szivesen látja az irót…
készségesen meghallgatja az irodalmat, amig ingyen van… a
legmulatósabbak is elnézően hallgatják, vagy legalább megtürik a
fölolvasásokat… De hogy a közönség kétszáz koronát fizessen – irodalmi
munkáért!
Légváry pattog:
– Kérem, én nem ajánlkoztam!… önöknek jutott eszébe ez a fölolvasás… én
csak őszintén felelek az ajánlatra. Azon sem csodálkozom, hogy önök nem
becsülik meg az irodalmi munkát… de én ebből a munkából élek… Mondja,
kérem, nem gondol ön arra, hogy ugyan miből fizessem én a lakásbért, a
családom élelmezését, meg a sok mindenféle részletet, ha olyan
szeszélyeim támadnak, hogy ingyen irok, ingyen olvasok föl és napokat
pazarlok el anélkül, hogy valamit keresnék?!…
A vendég csöndesen gunyolódik:
– És a magyar kultura, az kutya?
Légváry már dühös:
– Ugyan, hagyjon már békét a magyar kulturának!… nem bizták azt önre!…
És hagyjuk abba az egész vitát!… minél tovább vitatkozunk, annál
kevésbbé érthetjük meg egymást.
De a vendég nem mozdul.
– A magyar kulturát nem mellőzhetem hallgatással, – vitatkozik tovább
rendithetetlen szilárdsággal, – hiszen ennek a nevében kérem öntől azt
az áldozatot, hogy engedjen az igényeiből. Mert arról nincs szó, hogy
semmit se fizessünk a fölolvasásért. Mondtam már, hogy megtéritjük
minden költségét.
Légváry kimereszti a szemét.
– De ha önök csak a költségeimet téritik meg, mi marad nekem abból?
– Egészen csinos összeg marad, – felel nyugodtan a csiszár – Tudtommal
ön belső tagja a „Szabad Sajtó“ szerkesztőségének, tehát van vasuti
szabadjegye. Nos, fölszámit egy elsőosztályu vasuti jegyet, fölszámit
négy fiákerezést, fölszámitja a szállót, a borravalót, busásan számit
föl mindent, amit akar, fölszámit, mondjuk: száz koronát, és nem költ el
többet, csak negyven fillért a villamosra.
– Szóval, önök száz korona borravalót ajánlanak föl nekem, és ezt is
csak egy kis csalással meg egy kis piszkossággal takarithatnám meg
magamnak?!
– Ugyan, kérem, már hogy lehet igy beszélni?! – botránkozik a vendég,
angyali szelidséggel. – Csalás! Már hogy volna ez csalás?! Ez csak ősi
szokás. Magyarországon vagyunk, uram, ne tessék elfelejteni! Nálunk
ősidők óta nem szeretnek fizetést adni a munkálkodó embernek, de
minthogy mindenki átlátja, hogy: élni csak kell! – hát a századok
bölcsessége már régen megtalálta ennek a szükkeblüségnek a
korrektivumát. A legmagyarabb közmondás az, hogy: nyomtató lónak nem
lehet befogni a száját. És ne tessék elfelejteni, hogy nálunk,
századokon át, nemcsak megengedett, hanem szinte intézményes dolog volt
az ugynevezett „szabad lopás“, minden vonalon. Ki mit tud, csináljon
magának! Csalás! Már hogy volna ez csalás?! Mi tudjuk, hogy önnek vasuti
szabadjegye van… mi azért mégis beleegyezünk, hogy ön vasuti jegyet
számitson föl – hát kit csalnak meg itt?! Ez nem csalás, ez szerződés.
– Köszönöm, de nem kérek belőle, – felel Légváry.
– Ha önnek éppen csak a forma nem tetszik, segithetünk a bajon. Hát
mondjuk: nem számit föl semmit, ha ez önnek derogál; egyszerüen: száz
koronát kap költségek cimén… mert nekünk semmi közünk hozzá, hogy önnek
vasuti szabadjegye van, és semmi közünk hozzá, ha villamoson megy ki a
pályaházba, ez az ön haszna. Megjegyzem, hogy az egészet félre teheti,
mert Alsó-Cipón olyan dinom-dánomban lesz része, amilyet még nem látott.
Azonkivül elszállásoljuk és nem maradhat ott olyan sokáig, hogy valahová
vendégül ne hivják. Vagy, ha ez jobban tetszik: a kör vendége lesz. A
kör, ha irodalmi estét rendez, a közremüködők vacsorájára és pezsgőjére
mindig szép összeget szavaz meg; ez alkalommal ötszáz koronát. Az ön
vacsorája és pezsgője tehát nem számit. Elég az hozzá: száz korona
költségben alkuszunk meg; ez nem borravaló, ez nem csalás, ez
megegyezés, szerződés. Ha még ez a forma se tetszik, vegye ugy, mintha
száz korona tiszteletdijat fizetnénk a fölolvasásért; hiszen az mindegy,
hogy minek nevezzük ezt a száz koronát. De nekünk a „költség“ szót kell
beirnunk a kör jegyzőkönyvébe, mert ha kitudódnék, hogy a kör száz
koronát fizetett valami irodalmi dologért, az egész város fölszisszenne.
Légváry elmosolyodik:
– Tisztelik az irodalmat, de egy petákra se becsülik.
A vendéget nem lehet kihozni a sodrából:
– Hja, Magyarországon vagyunk uram! Az már vivmány, hogy – ingyen –
közelebbről is megnézik; azelőtt csak messziről tisztelték. Tehát ön
igent mond.
– Tehát én nemet mondok.
– Ne legyen olyan finnyás, – folytatja a vendég a kapacitálást. – Látom,
hogy önnek sehogy se tetszik ez a szó, hogy: „költség“. De én azonnal
meggyőzöm önt arról, hogy rosszul itéli meg a dolgot. Nézze, én
köztiszteletben álló, vagyonos ember vagyok; hála Istennek, nem
szorultam rá, hogy a munkámból éljek. És mi a körnél mindnyájan nobile
officiumot viselünk; egy krajcárt se kapunk azért, hogy fáradozunk a kör
érdekében. Mindössze azt az elismerést kapjuk, hogy érdemeket szereztünk
a magyar kultura körül. De kinek az ördögnek kell ez az elismerés?! És
ki az ördög fáradoznék ingyen, akár a magyar kultura érdekében is?! Azt
hiszi, mulatságból utazgatok minduntalan Pestre?! Azt hiszi, beteges
kedvem telik benne, a döngicsélő művésznőknél előszobázni, és az
iró-kalmárokkal alkudozni, fárasztó vitatkozásokra vesztegetni el az
időmet?! Dehogy! Nincs olyan bolond ember a világon, aki ezt meg ne
fizettetné magának. Hát most jön a korrektivum. Én ezekért a pesti
utazásokért, a sok alkuért, vitáért és egyéb fáradozásért napidijakat és
költséget számitok föl, s mondhatom önnek, a költségfölszámitással
többre megyek, mintha fizetést szavaztatnék meg magamnak. Pedig én
köztiszteletben álló, vagyonos ember vagyok; nem valami éhenkórász, aki
a munkájából él. Hát ami nekem nem derogál, az nem derogálhat önnek se.
Légváry savanyuan fölkiáltott:
– Nagyon megtisztel, de ha mindjárt tiszteletdijnak nevezi is ki ezt a
száz koronát, a száz koronát mégis keveslem, ennyi időveszteségért.
Arról nem is szólok, hogy a fölolvasás elkészitése is bele kerülne
két-három órába.
– Ne nevettesse ki magát! – mosolyog a csiszár. – Csak nem fog száz
koronáért valami ujat irni?! Száz koronáért ezt senki se kivánja öntől;
és mert nem kivánja, éppen azért pénz ez a száz korona is. Olvassa föl a
munkái közül a legrövidebbet; a fölolvasás annál jobb, minél rövidebb.
Hogy mit választ ki, az mindegy; a közönség ugyse fog oda hallgatni… a
fölolvasás mindig nagyon próbára teszi az emberek türelmét… a fiatalok
ilyenkor alig várják, hogy már táncolhassanak. És ne bajlódjék azzal,
hogy a legrégibb dolgai közül keresgéljen elő valamit. Ha a legutóbb
megjelent novelláját olvassa föl, az is jó lesz… uj, még ismeretlen…
mert köztünk szólva, Cipón nincs ember, aki önnek csak egy sorát is
olvasta volna.
– Tehát nemet mondok.
– Ne siessen a felelettel. Látom, hogy ingadozik… látom, hogy már-már
meggyőztem önt. Gondolja meg a dolgot holnap reggelig; holnap reggel
ujra eljövök. Igy magamnak is csinálok még egy napi dijat.