Légváry másnap csakugyan „meggondolta a dolgot“. Reggel ugyanis a
felesége azzal lepte meg, hogy:
– A füszeres azt üzeni, hogy még két hétig vár; de két hét mulva pöröl.
Ez a kis intermezzo eldöntötte a kérdést. Légváry ismét nyájasan
mosolyogva fogadta a csiszárt, s másfélórai alkudozás után meg is
egyeztek, százhusz koronában.
– No, nem bánom! – parolázott a derék Zsombolyai ur. – Ezzel a husz
koronával tulléptem ugyan a meghatalmazásomat, de szükség esetén a
magaméból pótlom…
Légváryt nem tette tulságosan boldoggá ez a jóakarat, de azon
vigasztalódott:
– Legalább három napig nem kell a fejemet törnöm!…
A következő hét péntek reggelén elutazott Alsó-Cipóra, s vasárnap este,
amikor hazatért, huszonkilenc krajcárt rakott ki az asztalra.
– Ezt hoztad haza? – kérdezte az asszony megdöbbenve.
– Ezt.
– Hát a többit hová tetted?
– Elpezsgőztem.
– Megbolondultál?
– Tudod, – panaszkodott Légváry, – olyan rosszul bántak velem, olyan
furcsán fogadtak, ugy semmibe se vettek, a fölolvasásomat annyira
átzajongták, s azután ugy lenéztek, lesajnáltak, hogy nem győztem
türelemmel. Végre is az irodalmat képviseltem ott… s bár én már megtört,
alázatos ember vagyok… nem tudtam elviselni, hogy az irodalmat is
lenézzék, lesajnálják… még a magam személyében is megbecsülni valónak
tartom – magát az irodalmat. Minthogy pedig Alsó-Cipón csak azokra az
emberekre néznek tisztelettel, akik pezsgőt fizetnek… ezzel tartoztam az
egészségemnek… és különösen tartoztam Kisfaludy Károlynak, Kölcsey
Ferencnek és Vörösmarty Mihálynak, akik nem tehetnek róla, hogy mi
alkalmazkodók, alázatosak és türelmesek vagyunk…
– Micsoda őrültség! – nyögte Légváryné.
– A legszomorubb a dologban az, – mélázott Légváry, – hogy mennyi
megalkuvásra fanyalodtam ezért a huszonkilenc krajcárért! Először is ugy
alkudoztam Zsombolyaival, mint egy cigánykupeccel… aztán megröviditettem
a hivatalomat, amikor két napra szabadságot kértem… majd megcsaltam a
vasutat, mert a szabadjegygyel nem az ujság érdekében utaztam… végül
becsaptam a közönséget, amikor uj munka, érdekes anekdoták helyett egy
régi elbeszélésemet olvastam föl neki… Igaz, hogy mindez valamennyiöknek
mélységesen mindegy volt… igaz, hogy költhettem volna a cipói
magyaroknak akármit, a képzelhető legszebb vagy legérdekesebb dolgot sem
hallgatták volna meg… de mennyi megalkuvás!… mekkora megalkuvás!… És,
tessék, ez a hasznom belőle!…