– Most két hete vettem ezt a cipőt és már rongyos?!… – kiáltott rá
Légváry Artur az ifjabb Légváry Arturra. – Hát mit gondolsz, mi vagyok
én?! Bankár, vagy éppen bankóhamisitó?!
Légváryné pártjára kelt a fiának.
– Mi vagy?!… – szólt a zsörtölődő apához, hideg, gúnyos, minden
indulattól ment hangon, mely annál kegyetlenebb volt, mert egy csepp
harag se reszketett benne, csak megvetés – hát mi volnál más, mint:
kiváló iró, jeles iró, nagy iró?!… A pék meg a füszeres nem esik
kétségbe, ha a gyerekeinek cipő kell; a pék azért dolgozik, a füszeres
azért szaladgál, hogy a gyerekei ne járjanak mezitláb. Csak a jeles iró
esik kétségbe, ha a gyerekeinek cipő kell. És annál jobban kétségbe
esik, minél jelesebb iró, minél nagyobb iró; mert annál inkább nincs
neki semmije, ami kellene.
Légváryné nagyon lenézte az irodalmat. A férjével, akinek legalább az az
egy mentsége megvolt, hogy mindent hazahozott, amit össze tudott
kaparni, még csak megbékült volna valahogy; de az irodalomnak nem tudott
megbocsátani.
Légváry a váratlan oldaltámadásra fölhagyott az orditozással, de még nem
tette le a nádpálcát.
– Egy okkal több, – felelt az asszonynak, – hogy a kölyök a cipőjét ne
használja fürésznek.
De Légváryné nem hagyta a fiát.
– Mintha bizony sok kellene hozzá, hogy az ilyen, készen vásárolt,
olcsó, silány cipő tönkremenjen! Az a csoda, hogy nem szakad el mindjárt
a legelső napon. A pék meg a füszeres nem sajnál becsületes cipőt
csináltatni a gyermekének és kétszer annyit adni a tartós, jó áruért;
mert jut is, marad is neki. Csak a nagy irónak nincsen soha elég pénze a
legszükségesebbre; mert zsemlye is kell, füszer is kell, de kinek az
ördögnek kellene az irodalom?!
Légváry hallgatott. Miért vitatkoznék? Magában igazat adott az
asszonynak.
Ő is minden bajáért az irodalmat okolta.
A gázgyárra egyikük se neheztelt. Pedig ott is mostoha elbánásban volt
része. Ott se tudott előre haladni; ott is mindig egy helyben maradt,
mint valami taposómalomban.
De annak is az irodalom az oka. Amióta kitudódott, hogy irogat, a
gázgyárban nem vették komolyan. Nem tekintették igazi tisztviselőnek;
fontosabb munkát sohase bizták rá.
Aztán meg azonkivül, hogy a gázgyár tekintélye nem türt birálatot, a
gázgyártól már régóta nem vártak, nem reméltek semmit. Örültek rajta,
hogy megtüri a kevés hasznot hajtó munkást, aki inkább a holdvilágnak
él, mint a gáznak és hogy nyolcórai összeadásért-kivonásért legalább egy
kis kenyeret nyujt nekik.
Az irodalom pedig, ha egyebet nem is, reménységet ad bőven, kosárszámra.
De hiába multak évek, évek, ezt a sok reménységet csak nem akarta valóra
váltani. A mindenféle jóval, amelyet álmaikban igért, egyre adós maradt.
Légváry már vagy husz év óta irt verset, szindarabot, regényt, minden
igazi siker nélkül. Voltak, kevesen, akiknek tetszettek a munkái.
Voltak, többen, akiknek nem tetszettek. A legtöbben azt se tudták, hogy
a világon van; hogy van egy ember, Légváry nevü, akit az ujságok egy
része kiváló irónak cimez, s aki husz év óta erőlködik, meg ujra
erőlködik; hogy ez a Légváry nevü ember nem unja meg nap-nap után
folyton borsót hányni a falra.
Ő maga, ha nagyritkán, kivételképpen egypár percig ráért elmélázni a
sorsán: igazat adott az egész világnak. Néha tetszett neki mindaz, amit
összeirt; máskor, gyakrabban nem tetszett neki semmi, ami tőle való; a
legtöbbször egyáltalán nem emlékezett az irásaira, csak arra, hogy
hosszu időt töltött gyötrelmes munkában, és most is ott van, ahol volt,
ahol kezdte.
Egyszer már azt hitte, hogy mégis csak zöldágra fog vergődni. Az egyik
legrosszabb órájában, amikor alighanem az ördög állt a háta mögött,
leült az iróasztalához és egy szindarabot kezdett irni, azzal az
elhatározással, hogy ez egyszer fülön fogja ragadni, meg fogja ejteni,
rá fogja szedni a közönséget. Amit irt, idegen volt a lelkének; csak azt
kereste, amiről föltette, hogy hatni fog a közönségre; folyton a
sokaságot tartotta szem előtt, ennek az izlését, ennek a természetes
érdeklődését, az eszejárását, a rossz ösztöneit; minden szót számitással
irt le. A kenyérkérdéssel való ez a megalkuvás egy másik megalkuváshoz
vezette. A szinháznál, hogy hizelegjenek a bérlő-közönségnek, átgyurták
a darabját, s olyan irányzatosságot erőszakoltak bele, amelyről azt
hitték, hogy lázba fogja ejteni a karzat közönségét, de annál inkább
tetszeni fog az előkelő népnek. Belenyugodott ebbe is és nem bánta meg.
Az irányzatosság csakugyan fölkeltette a pártszenvedelmeket: a
megtámadott tömeg botránnyal akarta kivégezni a darabot; a közönség
nagyobb és hatalmasabb része a zajos tüntetésre még zajosabb
ellentüntetéssel felelt; nagy lárma és háboruság támadt, s ez az
általános hajbakapás, meg a velejáró sürü emlegettetés végre-valahára
meghozta Légvárynak az első komoly szinházi sikert, már tudniillik azt,
amely azért komoly, mert sok előadásból áll és szép jövedelemből.
De a legtöbbet emlegetett szindarabot sem adhatják örökkön… az idő
gyorsan mulik, a pénz még gyorsabban… s a gyerekeknek azután is kell
cipő… öt gyerek sok cipőt pusztit el.
Akármilyen sokáig élt az ember vadházasságban a sikertelenséggel, azért
mégsem tud mindenkorra alázatos maradni. Nincs, akit ki ne forgatna
magából az első siker; és minél tovább kellett erre várni, annál
alaposabban. Légváry is boldogan adta át magát az elbizakodásnak. Azt
hitte, most már elég hires ember arra, hogy rásózhassa a közönségre
lelkének kincseit. Csalódott. Az uj darabjával, amelyet megint a maga
kedve szerint irt, nagyobbat bukott, mint valaha.
Ez egy kicsit kijózanitotta. Eszébe jutott, hogy életének egyetlen
sikerét a megalkuvásnak köszönhette: megszivlelte a tanulságot és
visszatért a megalkuváshoz.
Az utolsó darabját megint a közönség szájaize szerint akarta megirni. De
mily meglepetés! Ez sem tetszett.
Tehát, ha a jóhiszemüség majdnem mindig egyet jelent a bizonyos
sikertelenséggel: a rosszhiszemüség sem biztos szere a boldogulásnak.
Milyen világ! Az erkölcs, kérlelhetetlen bizonyossággal, örökös
szegénységre kárhoztatja az embert… és sokszor még az erkölcstelenségből
sem lehet megélni!
Azóta Légváry tanácstalan.
Koronkint visszasirja a régi erkölcsét, de már tudja, hogy az egyenes ut
sohasem vezet pihenőhöz. Nem bizik benne, hogy visszatérve rá, eljuthat
– nem a boldoguláshoz, nem a kényelemhez, hanem: – ahhoz a nyugalomhoz,
amelyhez hosszu munka után mindenki eljut, ha nem az irásból akart
megélni… amelyhez ő is bizonyosan eljutott volna, ha annak idején több
esze van és valami mást próbál.
A görbe uton pedig csak botorkálva tud haladni. Nem arra született, hogy
görbe utakon járjon; ugy látszik, ehhez is külön tehetség kell.
Hanem aki egyszer már megalkudott a sorssal: az ujra meg ujra alkudozni
fog vele, minduntalan – akármilyen elégedetlen ezzel a házi uzsorással.
És Légváry alkudozik – ha teheti, alkuszik, – ha van kivel.
Igy alkuszik és ilyen haszonnal: