A szinházigazgató nem csinált titkot belőle, hogy „A hazáért“ cimü
ujdonság egy szoknyavadász minisztert pellengérez ki, akire minden
gyermek ráismerhet.
Néhány hétig annyit beszéltek erről, hogy a hirnek el kellett jutnia a
miniszter fülébe.
A minisztert hatalmába ejtette az a gyöngéd gondolat, hogy a feleségét
ez egyszer meg kell óvnia minden kellemetlenségtől, s aggodalmában azt a
hibát követte el, hogy megkisérlette egy kis diplomatizálással háritani
el a váratlan veszedelmet.
Magához hivatta a szinházigazgatót s megkérdezte tőle, mit lehetne
tenni, hogy a sokat emlegetett darab ne adjon alkalmat holmi bosszantó
félreértésekre.
A szinházigazgató azt felelte, hogy Légváry a meggyőződések embere, vad
ember, intranzigens ember, s ragaszkodik minden betüjéhez; őt, az
igazgatót pedig köti a szerződés. Hiszen ha sejtette volna!…
Az ellenzéki ujságok ezt az esetet ugy irták meg, hogy a miniszter előbb
furfanggal szerette volna s most erőszakkal akarja megakadályozni az
érdekes ujdonság előadását. Fölszólitották a pártatlan közvéleményt,
hogy védelmezze meg a művészi szabadságot a hatalom önkényével szemben,
s cikkeikben Légváry, aki egyszerre kitünő iróvá lépett elő, olyan
dicséreteket kapott, amilyenekre sohase tudott szert tenni.
Már szerzett barátokat.
Első reklámnak ennyi is elég volt, de mihelyt a próbák megkezdődtek, a
kitünő Govrik még lelkesebben karolta föl Légváry ügyét, s gondoskodott
róla, hogy az érdeklődés ne aludjék el, hanem fokozódjék.
S kitudódott, hogy a nagy érdekességü ujdonság csak mellékesen
pellengérezi ki a szoknyavadász minisztert; tulajdonképpen a
szociálisták vezetőit támadja.
Aztán hire terjedt, hogy most már a szociálisták is meg akarják
akadályozni a darab előadását. Hogy megfenyegették a szinházigazgatót, s
rá akarták birni, mondjon le a darab előadásáról, mert különben
bojkottálni fogják a szinházát. Hogy a munkások tüntetni fognak s
botrányos közbelépésre készülődnek; hogy az első előadást eddig
példátlan macskamuzsikába akarják belefullasztani.
Erre a konzervativ elemek hirlapjai fölszólitották a pártatlan
közvéleményt, hogy védelmezze meg a művészi szabadságot a terrorral
szemben. Cikkeikben Légváry már mint irodalmunk egyik büszkesége
szerepelt, kiderülvén róla, hogy uj munkájában a nemzeti érzés,
legszentebb hagyományaink és az ép erkölcsi érzék bátor szószólója.
Már nemcsak barátokat szerzett; már egész pártja volt. Az ugynevezett
erkölcsi siker szégyene többé nem fenyegette – beszéljenek a szinészek
akármit.
A véletlen megint melléje szegődött. Más, nagyobb szenzáció hijján
óriási ujságháboruság támadt a művészi szabadság kérdése körül;
kormánypárti és ellenzéki, konzervativ és radikális hirlapok két hétig
csak a Légváry darabján veszekedtek: és Légváry, akit e két hét alatt
többet emlegettek, mint eddig egész életében, szép lassan, észrevétlenül
belépett a hires emberek közé.
Végül a sok lárma csakugyan beugrasztotta a munkásokat. Elhatározták,
hogy a kihivásra megfelelő fogadj istennel fognak felelni, s az első
előadás estéjére lefoglalták az egész karzatot.
A főpróbán Légváry ámulattal nézte a saját alkotását. Egy cseppet se
értette ugyan, hogy a házasság elavult intézményeért a kitünő Govrik
mért éppen a szociálistákat teszi felelőssé, – de minthogy az izgalmak
közepett ez nem tünt föl senkinek, hát ő se csinált kázust a dologból.
Ha egy kissé álmadozóvá tette, hogy a tulajdon eszmemenetére sehogyse
tud ráismerni, viszont bizonyos kárörömmel vette észre, hogy az is
meglehetősen kárba veszett, amit a kitünő Govrik kötött bele a darabba.
Pedig a kitünő Govrik olyan meglepő fordulatokat eszelt ki, hogy Légváry
a logikának ezeket a halálugrásait nem győzte csodálattal kisérni.
De a főpróba nézői közül Légváry volt az egyetlen, akit a mű egésze is
érdekelt, s aki kiváncsian leste, hogy mi történik tovább a darabban. A
mű egészéről már régen megvolt a közvélemény; természetesen kétféle, a
néző pártállása szerint. Azért senki se figyelt arra, hogy a szinmű
alakjai mit akarnak és mit cselekesznek; mindenki a művészi szabadság
ágasbogas kérdését vitatta s csak éppen türte a szereplők
járását-kelését. Ellenben az egyes mondások annál inkább hatottak. A
kitünő Govrik áthidaló mondatait is ugy fogadták, mint megannyi
csatakiáltást vagy trombitaharsogást, a szinészek beszélhettek akármit,
elmondhatták volna akár a „Miatyánkot“: minden tendenciának tünt föl s a
főpróba közönsége a „Miatyánk“-ban is megtalálta volna az éles
irányzatosságot.
Az előadás délelőttjén Légváry egy kicsit szepegni kezdett. Föl is tette
magában, hogy ha baj lesz, nem fogja elmulasztani Govrik urra háritani a
felelősséget, s előre megfogalmazta magában, hogy milyen szavakkal fogja
a nyilvánosság elé ráncigálni ezt a kitünő embert, akinek a
tevékenységénél csak a szerénysége nagyobb.
De az aggodalom alaptalannak bizonyult. Az első előadáson olyan csinos
botrány kerekedett, amely hosszu időre biztositotta „A hazáért“ vonzó
erejét.
A munkások eleinte beérték azzal, hogy nevetgéltek, zajongtak és
pisszegtek. De már ez is fölháboritotta a másik tábort, az erősebbet, s
a konzervativ elemek a karzat okvetlenkedésére hatalmas
ellen-tüntetéssel feleltek. Minden kinálkozó alkalmat fölhasználtak,
hogy kifejezhessék a tetszésüket s hosszas tapsviharral jutalmazták
azokat a mérges mondásokat is, amelyek eredetileg a szerelmes érseket
sujtották volna. Az első felvonás végén a munkások füttyeit, lármáját,
pisszegését elnyomta a konzervativ tábor tüntető tetszés-zaja s a boldog
Légvárynak vagy tizszer kellett a tapsokat megköszönnie.
A második felvonás még szerencsésebben végződött. Mikor ugyanis a
függöny legördült, s Légvárynak most már vagy huszszor kellett magát
megmutatnia, a munkások és a jogászok hangos vitatkozása olyan
pofozkodássá és verekedéssé fajult, amilyet ez a nézőtér még nem látott.
A sugárzó arcu igazgató a szinpadon odaszólt Légvárynak:
– Tudja-e, hogy nagyszerü reklám volna, belekapaszkodni ebbe a
verekedésbe és nem folytatni az előadást? Egy szindarab, amelyet nem
lehetett végig előadni!… Ilyen még nem volt!
– Csak nem őrült meg?! – ijedezett Légváry.
– Ne féljen, – felelt az igazgató. – Egy kicsit drága reklám volna…
vissza kellene fizetni valamennyi jegy árát.
Azzal, hogy a rendőrök a második felvonás után egy egész csapat munkást
és jogászt vittek ki a karzatról, a darab sorsa hosszu időre eldőlt. A
minden áron tapsolók nagy felsőbbségben maradtak a csatamezőn, s
ugyancsak kiélvezték a győzelmüket A sok részletében emlékezetes est a
győztesek örömujjongásával és éljenlármájával végződött.
Másnap az ujságok ünnepi hosszadalmassággal irták le a történteket; ez a
nevezetes szinházi előadás volt a nap főeseménye. Találkozott egypár
hirlap, amelyik kisütötte, hogy a miniszter titokban összejátszott a
munkások vezetőivel, de fölsült… és ez a fölfedezés uj érdekességet
adott a művészi szabadság ügyének. Légváryval és darabjával ugyan annál
kevesebbet foglalkoztak az ujságok, minél több tér kellett az események
letárgyalására, de nem számitva azt a törpe kisebbséget, amely szerint
Légváry kevéssel ezelőtt a hülyék intézetéből szökött meg, a legtöbben
nem fukarkodtak annak rövid kijelentésével, hogy a hirneves szerző
klasszikus munkával ajándékozta meg a magyar irodalmat.
Légváry egy kicsit sokallta a botrányt. Aggódott, hogy: hátha mégis
leveszik a darabot a műsorról?… Ha a miniszter titokban megalkuszik az
igazgatóval: azon a cimen, hogy elejét kell venni a további izgalmaknak,
a szerzőt könnyü kitenni a szinházból.
De az igazgató megnyugtatta:
– Nézze, hogyan ostromolják a pénztárt! Azt remélik: megint pofozkodás
lesz!…
És homlokon csókolta Légváryt, hogy pótolja a muzsa mulasztását.