– A dolog egy kicsit merész, – szólt Légváry Artur a szinházigazgatóhoz,
amikor átnyujtotta neki a „Szerelmes érsek“-et, – de ha meg akarjuk irni
az igazságot, akkor nem köntörfalazhatunk.
– Persze, persze, – felelt amaz, olyan hangon, amely nem igen titkolta a
legnagyobb foku bizalmatlanságot.
A szinházigazgatónak akkor véletlenül három darabja bukott meg egymás
után. Szükségben az ördög legyeket fog; az igazgató tehát, uj és jobb
sütetet keresgélve, hamarosan elolvasta még a „Szerelmes érsek“-et is.
Elolvasta és elkábult. Ennyi gyülölködést, ennyi epés mérget és egyéb
keserüséget még nem talált együtt rövid százhusz oldalon.
Magához hivatta Légváryt és közölte vele, hogy elő akarja adatni a
darabját.
– Gyomron fogja rugni a közönséget, mi? – kérdezősködött a boldog
szerző.
– Gyomron fogja rugni, – felelt az igazgató meggyőződéssel. – Erős
dolog, méregerős dolog; mintha csak Strindberg irta volna. Nekem csak
egy nem tetszik benne.
– S mi az?
– Az érsek. Tudja, a papok ma már csinálhatnak akármit, a közönség nem
bánja. Furcsa; de ennyire megváltoztak az idők. Azért az érsek helyébe
minisztert kell tenni. A politika még izgatja a közönséget. S aztán:
liliomtiprás közpénzből, ez már valami.
– De hiszen akkor ujra kellene irnom az egész darabot!
– Dehogy! A főszereplő talár helyett kabátban fog megjelenni s a
szövegben eminenciád helyett kegyelmes urat mondanak: ennyi az egész.
Hozzá se kell nyulnia a darabhoz; Govrik, a titkárom, meg fogja csinálni
a szükséges változtatást, ha ön beleegyezik.
– Igen, de akkor elesnek a személyes vonatkozások.
– Keresünk más, alkalmas személyt, akire tetszése szerint
célozgathatunk. Azt hiszi, a miniszterek közt nem akad akárhány ismert
szoknyavadász? Ha a maiak közt nincs ilyen, kiválasztunk egyet a régiek
közül. A temérdek volt miniszter közül akármire találunk példát. Govrik
majd keres, hogy önnek ne kelljen fáradnia. Megjegyzem, hogy a
liliomtipró miniszter, aki egy részvétreméltó asszonynak az életét teszi
pokollá, diabólikusabb alak, mint az érsek, aki végre is nem csal meg
senkit.
– Megvallom, jobban szerettem volna, ha az érsek megmaradhat. De ha
ragaszkodik ehhez az egy változtatáshoz…
– Természetesen a cim is elesik. A cim amugy se volt diszkrét. Valami
diszkrét cimet keresünk. Például ezt, hogy: „A hazáért.“ A liliomtipró
miniszter ugyanis folyton azt hangoztatja, hogy ő mindent a hazáért
cselekszik. És ebben a cimben annál több a maró gúny, mert a miniszter
előbb szociálista képviselő volt…
– De nekünk még nem igen vannak szociálista képviselőink…
– Hát mondjuk: radikális. Szóval, a miniszter előbb radikális képviselő
volt, aztán cserben hagyta az elvtársait s elvei szegre akasztásával
lett miniszter.
– Bocsánat, de ön egy egészen uj darabot diktál nekem!…
– Mondom, hogy csak jelentéktelen szavak megváltoztatásáról van szó;
Govrik majd megcsinálja.
– Isten neki, hát ne legyen érsek, hanem miniszter! Ezen az egyen ne
muljék…
– Még csak egy csekélységet ajánlanék, de ezt nagyon melegen. Tudja, a
darab hatalmas, de van egy hibája. Minden társadalmi osztályt leteremt;
az egész közönségnek oda mondogat. Nem foglal pártállást, tehát nem
szerez barátokat. Igy mindenesetre művészibb; de praktikusabb volna, ha
pártállást foglalna. Tudja, nekem sok a bérlőm, s különösen a kaszinókat
nem hagyhatom figyelmen kivül. De ön is sokat veszitene vele, ha magára
bőszitené az egész közönséget. A konzervativeket a maga részére kell
hóditania. A darabnak ugyis azok a részletei a legerősebbek, amelyekben
a szociálisták vezetői ellen kel ki. Ez gyönyörü; ide helyezném a súlyt.
– És mindaz, amit az elavult intézményekről meg a társadalom konzervativ
elemeiről mondok…
– Ez mind megmaradhat, csak nem a konzervativ elemeknek, hanem a
szociálistáknak kell oda mondogatni. Govrik majd megcsinálja.
– A szociálistákat támadjam ugyanakkor, amikor egy minisztert boncolok
föl?
– Ennél semmi se egyszerübb. A miniszter valaha a szociálistákkal
tartott, de most renegát s a szociálisták meg ő halálos ellenségek. De
ön, mint művész, fölöttük áll és pártatlan. Oda mondogat a hazafias
szólamokkal visszaélő hatalmasnak, de alaposan oda mondogat a
szociálistáknak is. Bizza csak rá, Govrikra.
– De ez először is nem egészen az, amit én akartam… és másodszor, ha
pártállást foglalok, ha nem az egész társadalmat birálom le, hanem a
szociálisták ellen fordulok, akkor a helyett, hogy barátokat szereznék,
magam ellen bőszitem a munkásokat, akik be fognak jönni a szinházba, s
tüntetnek, kifütyülnek…
– Imádkozzunk érte mind a ketten, hogy ez megtörténjék. Igy ön a maga
részére fogja hóditani a konzervativ elemeket… ezek pártját fogják a
darabnak… ellentüntetést rendeznek… lelkesedni fognak önért… Hallgasson
rám! Ön tultesz Strindbergen, de a szinházhoz én jobban értek, mint ön.
Légváry egy darabig habozott. A csábitás nagy volt. Csak igent kell
mondania s mindjárt fölveheti az előleget. Nem lesz árverés… a
gyerekekre is nagyon ráférne már az uj cipő.
– Biztosit róla, hogy semmi fontosat nem hagy ki a darabból?
– Csak máshová adreszálom, mint ahová ön szánta.
– S magamnak hozzá se kell nyulnom a darabhoz?
– Fölösleges volna. Itt van Govrik. Govrik kitünő ember. Önnek csak
annyit kell kijelentenie, hogy beleegyezik abba, amire most kértem, és
átsétál a pénztárhoz.