Néhány hét multán Légváry Artur, immár kitünő irónk, hosszu levelet
kapott egy vidéki városból. A levelet Dombováry Norbert, cisztercita
tanár irta, a Czuczor Gergely Irodalmi Társaság titkára.
A Czuczor Gergely Irodalmi Társaság meghivta Légváry Artur kitünő
irónkat, a mélyen tisztelt hazafit, tisztelné meg szerény városukat
kegyes látogatásával, s a nem csekély nehézségekkel küzdő, de nagy
feladatokra hivatott társaság ünnepi ülésén olvasna föl valamit, mindegy
akármit; ha nem ér rá ujat irni: talán régibb, általános
nagyrabecsülésnek örvendő, de kevésbé ismert munkáiból.
A levéliró nem mulaszthatta el azt az alkalmat, hogy egyben köszönetének
ne adjon kifejezést azért az élvezetért, amelyet kitünő irónk legujabb
szinművével városuk közönségének szerzett… Szinigazgatójuk ugyanis, bár
nem csekély nehézségekkel küzd, nem mulasztotta el bemutatni „A hazáért“
cimü koszorus szinművet, amelyet közérdeklődés várt és ujjongó
lelkesedés fogadott, mert talán nem is kell mondani, hogy az egész
közönség egy szivvel-lélekkel gyönyörködött „A hazáért“ szivderitő,
jellemképző és léleknemesitő jeleneteiben.
De a levéliró szükségét érzi, hogy a maga nevében külön is megköszönje a
ritka gyönyörüséget. Ha kitünő irónk, aki oly törhetetlen bátorsággal
halad a Kölcsey Ferencek és Eötvös Józsefek nyomdokain, legujabb
drámájában szent haragjának adott kifejezést, és fennen lobogtatta a
nemzeti érzés, ősi hagyományaink és az ép erkölcsi érzék zászlaját, a
szép jó, igaz és fenkölt iránt érzett páratlan lelkesedésével,
fölháborodva szállott sikra a mindent fölforgatók ellen – legyen
meggyőződve, ezzel milliók szivében keltett visszhangot, tiszta örömet
és termékeny hatást.
Légvárynak köny szökött a szemébe, amikor ezeket a látnivalóan őszinte
szép szavakat olvasta.
Nem az jutott eszébe, hogy:
– És a kitünő Govrik ezért mindössze negyven koronát kapott!…
Nem. Légváry már tökéletesen megfelejtkezett a kitünő Govrikról. S mikor
ezeket a szép szavakat olvasta: egyszerüen elérzékenyedett.
Meghatottan csókolta sorra öt gyermekét, akik immár uj cipőkkel
rugdalták egymást, és igy fohászkodott magában:
– Mégis csak jó, hogy a sikerért, a mezitlábos, az analfabéta sokaság
kegyéért sohase voltam hajlandó semmi megalkuvásra!… Mégis csak akkor
van igaza az irónak, ha nem hallgat semmi csábitásra, csupán a művészi
lelkiismerete sugallatára!… Sokáig küzködtem, sokáig viaskodtam a
részvétlenséggel, de végre mégis csak elmondhatom, hogy: nem dolgoztam
hiába!…