– Majd bolond leszek!… – kiáltott föl magában Légváry Artur, az iró,
vagy valjuk meg őszintén: Langer Antal, gázgyári tisztviselő (igy
alighanem többen ismerik).
Magában volt, a dolgozószobájának nevezett vacok divánján, de azért
igazán fölkiáltott, – olyan erővel tört ki belőle az elkeseredés.
– Majd bolond leszek!… – ismételgette valamivel csöndesebben, kissé
fáradtan, kissé panaszosan.
Aztán folytatta a magával való beszélgetést, de már nem hangosan:
– Majd bolond leszek a vén természetről irni verseket, a rózsákról, a
csillagokról, meg az öreg, elavult, ósdi szerelemről! Majd bolond leszek
emberi indulatokról és emberi gyöngeségekről fecsegni a regényeimben,
alakokat rajzolgatni, piszmogni, ahelyett, hogy szabadjára bocsássam a
képzelődésemet és a tollamat! Majd bolond leszek jellemekből,
történetekből és helyzetekből épitgetni föl szindarabot, a már régen
elrongyolódott recipe szerint! Mintha bizony nem tudnám, hogy mi kell a
sokaságnak! Mintha én nem volnék képes megcsinálni ugyanazt, amit más!
Mintha én volnék az egyetlen, aki nem tud haladni a korral! Mintha én
nem tudnék ugy irni, ahogyan a legujabb divat kivánja!
Fölkelt a divánról, le- s följárt cellájában és igy dohogott:
– Én is tudok homályosan beteges és betegesen homályos lenni, ha akarok.
Én is tudok érthetetlen fájdalmakat tettetni, sátáni izgatottságban
tombolni és tobzódni, félisteni mámort mimelni, fenségesen
összefüggéstelenül handabandázni, szinekben és szavakban kéjelegni, uj
ritmusokat kieszelni és duhajul művészien zenegni. Én is tudok tótágast
álló erkölcstant és az igazság cimén szeszélyes világmegitélést vágni
bele a burzsoá pofájába és én is tudok a rohanvást haladó nyugtalan
lelkekkel madárnyelven kacérkodni, uj szempontokat horgászva ki az új
idegességekből. Én is tudok uj meg uj pápaszemeket találni, ellene
fordulni mindannak, ami eddig volt, problémákat rugni bele a társadalom
gyomrába, uj életszemlélettel tüntetni és uj formákat csavargatni ki a
régiekből. Szóval, én is tudok szépen, divatosan, tetszetősen, hatásosan
irni, csak akarnom kell.
Leült az iróasztalához, hogy majd megirja a tárcáját. A tárca igy
kezdődött:
– Ibolyaszinü protozoák szövevényes rianásaiból meleg csengésü amulet
kénköves fénye lobog föl az Achilleion temperált onyx-lépcsőin…
Ez a kezdet most már nem elégitette ki.
– Szép, szép, de nem elég modern, – birálta le magát.
Összetépte a papirost és tovább tépelődött.
Légváry Artur, vagy igazi nevén: Langer Antal már vagy tizenöt év óta
ontotta a betüt, minden délelőtt, délután és este, előbb a gázgyárban,
később pedig otthon, a zárkájában, anélkül, hogy ezzel a kitartó
munkássággal valami számbavehető sikert ért volna el. A gázgyárban, ahol
álmodozó, tehát nem eléggé józan, hibás léleknek tartották, nem tudott
előre jutni, az irodalomban pedig a Légváry Artur név sehogyse akart
népszerüvé válni.
A szindarabjai azt a bizonyos erkölcsi sikert aratták, amelyet a
közfelfogás szégyenletesebbnek tart bármely erkölcstelenségnél. A
versköteteit és a regényeit pedig ugy nem vették észre, mintha uri
társaságban valami nagy illetlenséget követett volna el.
Langer Antal nem érte be azzal, hogy az idők folyamán a napi ujságok a
negyvenezer magyar iró közül Légváry Arturt is előléptették a tizezer
kiváló magyar irók közé: ennél többre vágyott. De hiába. Tizenöt évi
munkásságának egyetlen kézzelfogható eredménye az az árverési hirdetés
volt, amelyet az imént tett le az asztalára s amelyet azóta hol fölvett,
hol letett, majd megint fölvett és ujra meg ujra elolvasott, mintha nem
győzne eleget gyönyörködni benne.
– Ez igy nem megy, – folytatta a magával való beszélgetést, – ez igy nem
mehet tovább, mert igy végül éhen kell halnom. Végre is az embernek
nemcsak kötelezettségei vannak a társadalommal, és kötelességei a
tulajdon lelkiismeretével szemben, hanem joga is van, legalább ahhoz,
hogy megélhessen. Valamit kell csinálnom. Minthogy pedig minden bajomat
az okozta, hogy eddig ugy dolgoztam, ahogyan gondolkoztam és éreztem,
ahogyan az isten tudnom adta, világos, hogy mindenekelőtt szakitanom
kell ezzel a naivitással, mondjuk ki: szakitanom kell a művészi
lelkiismeretemmel. Ezentul nem ugy fogok dolgozni, ahogy a lelkem
sugallja, hanem, ahogyan hasznos.
És hosszas tünődés után igy állapitotta meg a programmját:
– Szindarabot fogok irni, amelyben agyba-főbe fogom pofozni a
burzsoá-fölfogást, leköpök minden tekintélyt és megtámadok mindent, amit
a jámborok tiszteletben tartanak, azt is, amit már nem tartanak
tiszteletben, mindent, ami már megszokott, mindent, ami már ismeretes.
Meg fogom támadni benne mindazt, ami még lábon van és megtámadható: a
hazához való ragaszkodást, a vallást, az erkölcsöt, a
burzsoá-tisztességet, a haladás-ellenes önzetlenséget, a buta
lágyszivüséget és jóságot, valamennyi társadalmi osztályt, a házasság
intézményét, a nőket; semmit se fogok kifelejteni. Meg fogok támadni
mindent és mindennek az ellenkezőjét is. A szociálizmust csak ugy, mint
a militárizmust. És hogy ennek a nagy műnek, amelyben minden
elképzelhető kritikát, problémát és uj irányt összekögitek, egy kis
aktuális füszere is legyen, egy szoknyavadász érseket fogok
szerepeltetni benne, aki a leghajmeresztőbb gazságokat követi el a
közéletben, csak azért, hogy minél több nőt etjhessen meg, a legördögibb
furfanggal és a legrémesebb lelketlenséggel. Ezt a szoknyavadász érseket
pedig olyan külsőségekkel fogom fölruházni, hogy minden néző azonnal
lássa, kit pellengérezek ki, noha még egyelőre magam se tudom, melyik
főpapnak juttassam ezt a csinos szerepet. Mindegy, akármelyiknek; egyik
se fog belehalni. Hja, csak mások megrövidülésével juthat hozzá az ember
valamihez! Aki birja, az marja. Igen, meg kell csinálnom ezt a
szindarabot; csak egy szindarab ránthat ki a vizből.
Ahogy elkészült a tervével, eszébe jutott III. Rikárd király hires
monológja: „Elvégezém, hogy gazember leszek.“ Mosolygott, és szivébe
visszaszállt a béke.
Akkor este vidámabb lélekkel csókolta sorra öt gyermekét, akik a
paraj-főzeléket szépen megköszönték neki.
Nemsokára már az igazak álmát aludta. Ágya felől elszállt a gond, mely
éjjelenkint több mint tiz év óta vigyorgott le rá a plafond sarkában
sötétlő, sürü pókhálóból. A nedves kis lakásba beköltözött az isteni
reménység.