… «Azt kérdik a biró urak, miért lettem gyujtogató? Ki vett rá, ki
biztatott fel, ki ösztönzött? Mivel haragítottak meg? kinek akartam
boszújára lenni? Fiatal leány vagyok, szép vagyok, talán a szeretőm
hagyott el? Az erdélyi mordályégetőkkel vagyok-e társaságban? azok
fizettek-e nekem minden gyujtogatásért, minden kiütött tűzért a
városban? Megfelelek mindenre igazán. Nem is bánom, ha a hármas fával
megkoronáznak is,[5] vagy ha a hidegvíztortura alá vezetnek, én egyebet
nem tudok vallani, mint a mit igazán vallok. Nem bíztatott engem semmi
emberi lélek; senki, a ki emberi hangokon beszél. Nem is voltam haragban
senkivel; nem háborított soha senki, hogy boszút álljak rajta. Fiatal
leány vagyok, szép vagyok; volt hozzám illő kedvesem, eljegyzett mátkám,
a kivel meg kellett volna esküdnöm, pünkösd előtt, zöld csütörtökön, a
nagy templomban. Nem voltam én boldogtalan szerelmes, a kit a szíve nem
hágy aludni.
Az erdélyi mordályégetőkkel sem vagyok egyetértésben, most hallom
először a hírüket; átkozottak legyenek velem együtt, ha igaz, hogy
vannak a világon. Nem kényszerített engem senki gyujtogatni, mint maga a
tűz.
A tűz, a tűz! Oh ez valami rettenetes gyönyörű szellem, a ki ha csábít,
ha integet, nem lehet neki ellenállani. Mikor még csak kicsiny szikra,
úgy enged magával játszani, olyan bágyadt, úgy tud kérni! ha az ember a
lehelletét fújja rá, arról éled; akkor jobban felnyitja azt a vörös
pokolbeli szemét, a mi olyan bűbájosan tud mosolyogni. Azután mikor
mindig jobban éled, lassankint az izzó parázs felett elkezd valami kis
halavány kék szellemke tánczolni; úgy emelgeti hegyes fejét, úgy
libegteti könnyű szárnyát, úgy csókolózik az ember lélekzetével, míg
szüntelen nagyobbra, nagyobbra nő, hizelgő nyelvével nyaldossa a hozzá
közel esőket, a miket meg fog emészteni; eleinte olyan szépen világít,
melegít, olyan tréfálózva pitteg-pattog, pörlekedik, később aztán mindig
hatalmasabb lesz, éget, vakít, elijeszt; harsogva és ordítva kél ki,
szárnyait szétterjeszti, mindig tovább! házakon, utczákon végig, fel a
legmagasabb toronytetőig; onnan lobog fel az égre, a felhők, az egész
mennyboltozat úgy égnek tőle; a világ minden sarka fényben úszik; oh ezt
rettenetes gyönyörűség látni.
Hát még azok a hangok; a futó embercsoportok kiáltozásai az utczán; az
asszonyok, a kik hajaikat tépve sikoltoznak; a síró gyermekek, kik benn
rekedtek az égő ház udvarában, a vizes szekerek csörtetése, az oltogatók
riadozásai: «vizet, vizet, vizet!» a hogy csapkodnak fejszékkel bódultan
a sziporkázó tűz közé; átok, imádkozás, jajgatás, Isten-káromlás tölti
be a levegőt! a harapózó tűz a hogy pörlekedik a viharral; mentől jobban
ordít a szél, annál jobban pattog, harsog a tűz, egyik sem birja a
másikat leverni; a harangok kongnak, zúgnak közbe, mintha valami hosszú
órát, tán az itéletnapi éjfélnek óráját ütnék, egy olyan sok éjszakából
összeragadt éjszaka középső óráját, a minek nem tudni, hogy mikor lesz
hajnala? És azután ezt messziről nézni és hallgatni és elgondolni: ezt a
nagy dolgot én cselekedtem! oh az valami rettenetes gyönyörűség, én
uraim és biráim!
Hanem azután másnap, mikor vége van az égésnek, mikor elmult a mámor,
mikor végig kell menni a szenes utczákon, a mikről még a szalmaszál is
felégett, mikor látni kell a romokat, a mik nem lángolnak már, csak
füstölögnek; közöttük járnak, kelnek, turkálnak rongyos, tépett ruhákban
dúlt arczú emberek, asszonyok, a kik keresgélnek az üszkök alatt
valamit, – talán a tűzben megolvadt pénzük maradványát, vagy megégett
gyermekek csontjait? mikor egész utczasorok bámulnak rám, mint a
halottkoporsók üres ablakaikkal, s a tetőtlen tornyok nagy fekete szája,
mintha hozzám akarna szólni minden pillanatban; oh akkor úgy fáj, úgy
reszket minden tagom, tagjaimnak minden ize, a mi kívül van rajtam és
belül; úgy húz alá, úgy éget, úgy nyomorít; én nem tudom mi lehet az? de
az rosszabb, mint a nyavalya; az kívántatja velem a haláli. Oh uraim,
birák urak! ne hagyjanak engem élni.
Tudom én, hogy gonoszat cselekszem, de nem állhatok neki ellent; mikor
rám jön a gondolatja, meg nem szabadulhatok tőle, a míg végre nem
hajtom, s ha egyszer megtettem, olyan nyomorultnak érzem magamat, mint
egy ketté vágott féreg, melynek két darabban kell egy helyett kínlódni,
melynek minden ízében külön kell meghalni. Oh én uraim, bírák urak,
tegyék azt, hogy én meghaljak»…
Ígyen van följegyezve D... városa évlapjain egy szerencsétlen leányzó
önkénytes vallomása az 1656-ik évben történt gyújtogatások felől, melyek
Cserey egykorú emlékiratai szerint Erdélyben is napirenden voltak s az
akkor átalánosan elterjedt hit szerint bérlett gyujtogatók gonosz
műveinek tartattak. Az utóbb említett kútfő aként nyilatkozik, hogy
Erdélybe mordályégetők jöttek, hogy a népet a háborútól elijeszszék. –
Tudjuk, hogy Erdély fejedelmei minő háborúhoz készültek az idő szerint.
A d...i város évkönyveiből kitünik, hogy ott is átalánosan el volt
terjedve ez a nézet.
Apáthi Anna azonban, a fentebbi vallomást tevő hajadon, mint szavaiból
kitünik, maniacus hajlamot s nem megfizetett rossz szándékot bizonyít
be. Különben is gazdag és istenfélő polgár leánya volt, ki nem szorult
senki átkozott pénzére; ha tette, őrültségből tette.
Mindamellett, önvallomása nyomán, elitéltetve, szekérre kötöztetvén, a
város utczáin szerteszéllyel meghordoztatott, az utczák szegletein tüzes
fogókkal «szörnyen megfogdostatott» (a cronica szavai) s ennekutána tűz
által megégettetett s hamvai a szeleknek átadattak.
Apáthi Anna nem volt több tizenhat évesnél; szép, nyulánk termetű alak
volt, fehér halavány arczával és szelid kék szemekkel; senki sem hitte
volna felőle ezt a nagy istentelenséget. Még azok is, a kik legjobban
átkozták, s sarat markoltak fel az utczán, hogy meghajigálják, midőn a
vesztőhelyre hurczoltatott, bámulva szemlélték állhatatosságát, mely
semmi kinzásra meg nem indult. Sőt midőn a máglyára felállítva, derekán
keresztül a karóhoz lánczolták, s a tüzeket meggyujtották alatta, akkor
épen elkezdé hangosan énekelni a dicséretet:
«Uram! bűneink sokasága,
Undoksága
Érdemli haragodat,
Méltók vagyunk, hogy ellenünk
Szent Istenünk
Felemeld ostorodat.»
És a midőn már a lángok köröskörül elboríták, a midőn a füst körülfogta,
hogy alakját nem lehetett többé látni, még akkor is hallani lehetett a
füst közől, a láng közől:
«De hiszszük, hogy ki megvallja
És átallja
Bűneit s hozzád megtér,
Azt nem űzöd el előled,
Sőt tetőled
Bűnbocsánatot az nyér»…