Zsilipy Péter szegény köznemes volt Mária Theresia idejében; azt sem
lehet egész bizonyossággal állítani, hogy az armalisa nagyon hamar
kéznél lett volna, ha keresésre kerül a dolog. Birtoka, a proverbialis
hét szilvafa, jobban tele volt már pörrel és adóssággal, mint
falevéllel; az ilyen veszni indult gazdaságot aztán minden ártalmas
féreg pusztítja, kaszálóját felturja a vakandok, vetéseit megeszi a
sáska, dohányát elveri a ragya, s lova elkapja az erkölcsöt, melyet
gazdája elveszített.
A negyvenen túl járt már, és még addig mindenbe beleveszített, a mihez
csak hozzá fogott. A míg őszülni nem kezdett, addig abban a reménységben
élt, hogy majd valami jó házassággal helyrehozza állapotjait; mindenütt
kosarat kapott. Később hivatalkereséssel töltötte az időt, még kevesebb
eredménynyel. Az egész diák szótárból egy igének sem volt birtokában,
még csak ennek a szócskának sem: connexio, a mi maga is többet ért volna
az egész dictionariumnál, s így mindenből kimaradt. Majd meg pöröket
kezdett avult irományok nyomán, azokat rendre elvesztette, a birákat
megbántotta, azért actiókat kapott, criminalitásokba keveredett, egy pár
szolgabirát megvasvillázott, a ki exequálni akarta; már arról volt szó,
hogy becsukják, a midőn kiütött a burkus háború.
Az országban nagy mozgalom támadt, fegyverbe szólíták a nemességet; nem
kérték elő a nemeslevelét, a ki insurgálni akart, azt sem igen
nyomozták, hogy van-e ellene criminális actio? csak azt nézték, van-e jó
két ökle és tud-e ülni a lovon? Ökle volt Zsilipy Péternek jó;
bizonyságait viselé a legale testimonium háta; lovon is el tudott ülni
naphosszant, mikor a nyulakat kergette az ugarban s aztán idehaza nem
volt neki mit veszteni, ha elmegy, a mi háború idején nagy virtus.
A tekintetes vármegye köszönettel is fogadta Zsilipy Péternek azt az
ajánlatát, hogy a közeledő háborúra egy szabad csapatot fog alakítani,
melylyel a fenyegető ellenség földére berontván, annak mindenféle
károkat és alkalmatlanságot szerzend, egyszer azért, hogy az ellenségnek
jól fog esni, másszor meg azért, hogy a tekintetes vármegyének is jól
fog esni, ha megmenekül egy csoport híres oldalbordabetörő legénytől, a
milyen akkor minden compossessoratusban akadt elég. Azokat Zsilipy Péter
practikus biztatásokkal össze is gyűjté, a vármegye adott alájuk lovat,
rájuk mundért, tarsolyt, oldalukra kardot és karabélyt, egy párnak meg
is rövidíté várakozási határidejét, ki netán egy pár bevert fejnek
miatta a tekintetes vármegye ingyen szállásait élvezé s e vállalkozó
csapatnak Zsilipy Péter uramat hadnagyává téve, s kifizetvén egy hónapi
lénungjukat, megmutatta nekik, merre van Szilézia? s azzal útrabocsátá
őket. Már aztán vagy jól viselik magukat s becsületet hoznak az
országra, vagy elvesznek rendén, s úgy is jól van.
Az első eset tölt be. Zsilipy Péter csapatja az első intrádánál oly
szemtelen szerencsével és oly strategia-ellenes bátorsággal rontott be a
poroszok földére, hogy mielőtt a rendes hadvezérek megismerkedhettek
volna egymással, már akkor Zsilipy nevét széltiben emlegették innen is,
túl is.
Eleinte csak kicsinyben kezdte: egy-egy podgyászvonatot elfoglalni, s
azt ezer veszedelmen keresztül hazavinni; tíz mérföldnyi távolban a
rendes hadseregtől ellenséges tiszturakat valami tánczvigalomban együtt
lepni, összefogni, az ellenállókat lekaszabolni, a többitől váltságdíjat
venni; ezek voltak első tréfás kísérletei. A siker apródonkint mindig
szaporítá merész szabadcsapatját; midőn pedig egyszer egy burkus
osztálynak egész hadipénztárát elfoglalá, több mint félmillió
készpénzzel, akkor egész zászlóaljat toborzott magának s legénységét ex
propriis rendesen fizette. A háború hét esztendeig tartott; hét esztendő
alatt Zsilipy Péterből nagy ember lett. Az ellenség városait sorra
látogatta, olyankor, midőn legkevésbbé várták; egy kis ezreddel úgy
össze tudta zavarni a tudós hadvezérek csatarendjét, marschrutáját, úgy
kiforgatta őket minden haditudományukból, hogy utoljára már elnevezték
Ördög Péternek, s nem is gondoltak rá, hogy valahol megfoghassák. – A
háború végén Zsilipy Péter mint ezredes tért vissza vármegyéjébe, mint
rendjelekkel rakott vitéz harczos és – mint éktelenül gazdag ember, s
nevezteték Várhelyi gróf Zsilipy Péternek.
Most már bezzeg nem ijesztgették a szolgabirák, hogy becsukatják
hatalmaskodásért, nem fenyegette tabuláris ügyvéd executióval, nem
kérdezték a megyegyűlésen, hol az armálisa? Most már, ha akart, akár
főispán lehetett a vármegyében, a hol esküdtté sem választották hajdan.
Most már válogathatott a Duna-Tisza közt selyemben járó kisasszonyok
közül feleséget, pedig most már ősz volt a bajusza.
De az új gróftól távol voltak a boszúállás emlékei. Eszébe sem jutottak
a szolgabirák, hogy most főispánjuk legyen, sem a tiszttartó leányok,
kik neki kosarat adtak, hogy földesuraik kisasszonyaiból vegyen nőt
amazok daczára; nagyobbra nézett ő. Az udvarnál járni, a birodalmi
fővárosban élni, s rangjához és birtokához illő fényben ragyogni volt az
ő óhajtása. Ott építtetett díszes palotát; eljárt a díszünnepélyekre, s
elvett nőül egy gróf Silberstein kisasszonyt, a ki a legszebb és
legműveltebb delnőnek tartaték az udvarhölgyek között. Az ifju
asszonyság sohasem bánta meg, hogy az öreg grófhoz ment nőül, a kit
különben nincs is miért öreg grófnak neveznünk, mert mindössze három
esztendeje, hogy gróf. Nem tudott ugyan udvarolni, de tudta nejének
minden kivánságát megelőzni, s bár ha ősz volt is a bajusza, de azért
különb legény volt minden tekintetben sok minorennis úrfinál. Csupán egy
nagy baj volt közöttük, az, hogy gróf Zsilipy egy hangot sem tudott
máskép, mint magyarul, Silberstein Leonora pedig minden európai nyelv
közül épen csak erről az egyről nem tudta, hogy a nyelvével beszéli-e
ezt az ember, vagy a fogával?
Már hogyan, hogyan nem értették meg egymást? házasságuk második évében
fiuk született, a kit megkereszteltek János, Hugó, Theobald, Aloys, és
nem tudom én még minek?
Azt a fiut természetesen mind a ketten igen nagyon szerették. Mikor már
nőni kezdett, akkor fogadtak mellé egy professort nevelőül, nagyobb
fizetéssel, mint az egyetemnél, s holtig való ellátással.
Egy napon odahivatja magához a tanárt Zsilipy magánszobájába, leülteti
maga elé s beszédet kezd vele.
– Mondja csak professor uram, hányféle nyelven tud beszélni?
– Tizenhaton.
– Mennyi ideig tudott egyet megtanulni?
– A latint legtovább; a vele rokonokat hamarább; a magyart egy esztendő
alatt.
– Hm, az nagyon szép. Lássa professor uram, én nem tudok beszélni a
feleségemmel. Pedig szeretem ám nagyon. De ezt is hiába mondom, mert nem
érti. Ha jó kedve van, azt ő nem oszthatja meg velem, s ha valami
panaszom van, azt meg én nem mondhatom el ő neki. Néha úgy álmodom, hogy
beszélünk egymással, s aztán mikor felébredek, akkor olyan rosszul esik,
hogy megint süketnémák vagyunk. Azt nem is említem, hogy idegen ember
akár szemtől szemembe összeszidhat s én még azt mondhatom rá, hogy
köszönöm a grácziáját. – Mondja meg nekem, mennyi idő alatt tanítana meg
engem németül?
– Gyakorlat mellett viheti nagyságod félév alatt annyira, hogy bárkivel
elbeszélgethet.
– No ha engem annyira megtanít professor uram, kap tőlem ezer darab
aranyat.
A tanár örömmel állt rá az ajánlatra.
– Hanem több conditio is jár vele. Hallja csak. Ha maga a teremtett ég
alatt valami két lábú állatnak elárulja azt, hogy én tanulok, hát akkor
én magát főbelövöm. – Másodszor: ha maga elneveti magát, mikor én valami
furcsát mondok, akkor én magát rögtön főbelövöm.
A tanár ráállt, hogy árulkodni nem fog és soha nem nevet.
Alig lépett ki a gróf szobájából, midőn meg a grófné hivta be szobájába
s ez meg azt az ajánlatot tette neki, hogy kap tőle ezer aranyat, ha őt
félesztendő alatt megtanítja magyarul. Lám, férje oly derék jó ember és
ő neki úgy fáj az, hogy nem beszélhet vele soha. Annak bizonyosan
semmivel sem fogna nagyobb örömet szerezhetni, s ez által tanusítandja
legjobban, mennyire szereti őt; hanem az egész dolog titok, és arról
senkinek egy szót sem szabad tudni.
Doctor Langer arra is szépen ráállt s aztán naponkint két órával több
leczkét adott a háznál; egyet a grófnak délelőtt, míg a kis fiunak
gymnasticai órája volt s a grófné toillettjét végzé, másikat délután a
grófnénak, míg Zsilipy szunnyadozott. Titkot pedig már csak azért is jól
tudott tartani, mert ezer arany helyett így kétezer várt rá.
A grófnővel nagyon könnyen ment az oktatás: ő igen alkalmas tanítvány
volt; oly szépen tudta hegyezni ajkait a mi szűkszájú beszédünkhöz, oly
könnyen megtanulta lágy magánhangzóink kiejtését, s később még
határozott és határozatlan formáktól sem rettent vissza.
Annál veszedelmesebbek voltak a leczkék a gróffal. Bezárt ajtó mellett,
az asztalon egyfelől a töltött pisztoly, másfelől a kalamáris: a ki
nevet, azt lövik főbe. A professor nem nevetett.
Pedig de sok jó alkalmat szalasztott el rá!
A grófnak először is semminemű sejtelme nem volt arról, hogy mire való
az a der, die, das? Azt ő igen mindegynek találta. Később, mikor már sok
szót tudott, szeretett mindent úgy fordítva adni, a hogy ő azt
kigondolta; szabály volt, hogy egy szót sem szabad a leczke alatt
magyarul mondani.
– Herr Leerer! wo ist majn – – handbeschmier? (kezkenő).
A professor nem tudta, hogy mi az?
– No hát! Zum blasen den Nasen? (orrt fúni).
Ebből aztán megtudta, hogy mi kell neki?
– Bin heute sehr schlimm; hab ser gut gewohnt mit dem geladenen Kraut,
und hat mich das Kalte ausgetroffen.
A jámbor professor ebből aztán vagy értette meg, vagy sem, hogy a gróf
úr rosszul van: jól lakott töltött káposztával, s kilelte a hideg.
– Welcher Sonne ist? (micsoda nap van ma?)
A professor azt felelte rá, hogy igen szép nap van.
– Welcher Sonne dem Sieben?! kiálta rá haragosan a gróf (micsoda napja a
hétnek?).
Erre meg már épen nem volt készen a professor. A gróf dühbe jött miatta.
– Wie sagt man «teremtette?»
– Teremtette, felelt a tanár nyugodtan, «erschuf, hat erschaffen.»
– No hát, kiálta Zsilipy, öklével az asztalra ütve, «himmelstein hat
schaffen!» (mennykő teremtette). (A professor nem bánta, ha úgy van is.)
Zsilipy Péter három hónap mulva azt vette észre, hogy nagyon kevésre
ment; szégyenlette magát, hogy olyan rossz diák, bizony-bizony sokszor
megérdemelné, hogy ne kapjon ebédet; ebbéli szégyenében aztán mit tett?
a délutáni álmot lopta el magától. A mint az ebédet végezte,
megparancsolta odakinn a cselédségnek halálbüntetés alatt, hogy hozzá
senki be ne merjen lépni, a míg alszik, mert ő mindenkit
személyválogatás nélkül agyonlő, a ki álmából fölveri.
Akkor aztán neki feküdt a der, die, dasnak s magolta a grammatikát, hogy
a hátán csorgott bele az izzadság. Történt azonban, hogy e terhes
foglalkozás közben a sok éves előjogait követelő álom elnyomta szemeit,
a pipa szájából, a könyv kezeiből kihullott a földre, a jó vitéz férfi
nagyon nagy dosist talált bevenni mindenféle narcoticumból; ezalatt kis
fia, kinek nem sokat parancsolt a hopmester, a tilalom ellenére
berontott apja szobájába s rajta kapta az öreget a titokteljes munkán.
A gyerek visszafutott anyjához, s elmesélte neki, hogy apja leczkét
tanul: el is aludt rajta.
Leonorát lelkéig hatotta ez a nagy gyöngédség. – Ilyen férfi-korban egy
asszony kedveért nyelveket tanulni annak, a ki megvénült egy mellett,
nem csekély áldozat. Átlopózott hozzá; Péter még aludt, szótár,
nyelvtan, párbeszédes könyvek s egyéb corpus delicti ott hevert lábánál;
a nő felcsókolta őt álmából, s a mint a hadastyán fölveté szemeit, az az
édes csengő hang fogadta, a minél kedvesebbet nekünk a sphærák zenéje
sem mond: magyar szónak híják:
– Mit álmodtál, férjem? kérdezé az asszony tiszta magyarsággal. Nem
álmodtad-e, hogy míg te fáradva küzdesz, hogy hozzám közelebb lehess, én
a másik úton megelőzlek a közös óhajtásban?
Zsilipy Péter szentül azt hitte, hogy most is csak álmodik, folytatását
egy kedves régi álomképnek, melyből szabad volt neki fel nem ébredni
többet. Ez a fölfedezés végtelenül boldoggá tette Zsilipyt, különösen
azért, hogy nem kellett neki többé iskolába járni, kifizette a
professornak a kétezer aranyat, hiszen meg volt érdemelve.
Hanem azért vitte annyira nyelvészeti tökélyeit, hogy az udvarnál is
föllépett kisérleteivel; egy pár adomát historicummá is tett általa;
egyszer tudniillik különös bók gyanánt azt találta mondani egy
udvarhölgynek: «Selber hat schönes Leder» (magának szép bőre van). – Nem
sokára e megtisztelt udvarhölgy meghimlőzött s arczán meglátszottak a
betegség nyomai; mikor aztán ismét találkozott Zsilipyvel, bús tréfával
mondá neki: «lássa, oda van a schönes Leder.»
Erre Zsilipy olyanformát mondott neki, hogy történjék bármi a külsővel,
csak a szív legyen jó, hanem ezt oly válogatott kifejezésekkel adá
tudtára, hogy az udvarhölgy azt mondta neki rá: «Sie Saumagen!»