Somberek felsőmagyarországi falu; még a mappán is úgy el van rejtve
erdők, hegyek közé, hogy alig vehetni észre.
Nem is venné észre senki, ha két nevezetessége nem volna: egyik egy kis
kék patak, mely a hegyoldalból fakad, másik pedig a völgyi hűs levegő.
Az a «kék» melléknév pedig nem valami közönséges epitheton, a minővel a
költők meg szokták tisztelni a kisebb és nagyobb vizeket, hanem
valóságos színe annak a pataknak; olyan szép világos kék, hogy indigo
helyett festeni lehetne vele. Hanem azt persze senki sem teszi, mert az
a fonálneműnek nem válnék egészségére. Azonfölül pedig az a tulajdonsága
van a kis pataknak, hogy a mi vasdarabot belevetnek, pár nap alatt annak
a felszíne egészen rézzé változik.
A patakocska olyan hegyek menedékein szivárog keresztül, a mikben sok
rézgálicz termelődik, ettől kapja szép ultramarin színét, s a belevetett
vas metamorphosisa is e természeti erőktől ered.
A másik nevezetesség, a völgyi saját hűs levegő ismét annyiban méltó a
följegyzésre, hogy soha annyi kedélyháborodottat, őrültet, monománt
egy-egy vidéken nem találni, mint ebben a kis faluban. Lehet, hogy a
levegő az oka.
A szép világos kék patak, mely gálicz-kristályokkal körülrakott medrében
zöld mezők, szürke sziklák között szalad végig, sötétkék tócsákat
képezve, a hol mélyre talált s zöldre festi a sárga virágot, mely a
ráhajló fákról beléhullt, s az a sok ödöngő alak, a ki úton-útfélen
búskomoly arczával, érthetlen szavával megállítja a szemközt járót,
nagyon meglepő lehet az idegenre nézve; az ottlakók már ezt nagyon
megszokott dolognak tartják s meg sem állnak a keskeny fahídon, hogy
lebámuljanak abba a kék víztükörbe, a mi olyan csodálatos kék
emberképeket mutogat a belenézőnek, vagy hogy feltartóztassák magukat
ama furcsa vén anyóka bohóságaitól, a ki ott az út mellett üldögél a
Jézus-kép alatt és fonogat, fonogat magában, nem is szól senkinek, csak
ha valaki megszólítja, annak felel annyit:
«Az én galambom nem vált porrá!»
Az aztán mindegy neki, jó napot köszöntött-e valaki, vagy azt kérdezte,
merre az út? ő mindenre azzal válaszol: «az én galambom nem vált porrá!»
A falubeliek persze nem sokat törődnek vele: az ő galambja akár vált
porrá, akár nem; hanem egy idegen utazó (mi lehetett volna más, mint
vándor diák?) kiváncsi volt egyszer megtudni, hogy mi szüksége van erre
a vigasztalásra a világnak, a mit amaz öreg némber jó időben, rossz
időben elmond boldognak, boldogtalannak?
Ez volt a mese.
Az a vén anyóka tulajdonkép nem is anyóka, hanem csak vén leányzóka, a
ki valahogy elkésett a férjhez menéssel, azután mindig kiebb-kiebb ment
az időből, míg egyszer azon vette észre, hogy megőszült.
De nemcsak megőszült, hanem meg is őrült; fekete haj szálankint úgy lett
fehérré, gondolat szavankint úgy lett háborulttá, hogy maga sem vette
észre; bele jutott, benne volt – vénségben és tébolyságban; a míg
utoljára nem maradt hajában egyéb szín, mint fehér, fejében egyéb
gondolat, mint «az én galambom nem vált porrá».
Régen-régen, fiatalsága idejében, két kérője volt a leánynak; szép leány
volt, azt mondják; – ki tudja? Az egyiket szerette, a másikat nem.
A melyiket szerette, az jó, szelid fiu volt; a másik szilaj, hirtelen
haragú legény. A leány mindig féltette vőlegényét elutasított
vetélytársától, s kérte nagyon, hogy mindenütt kerülje ki.
Már ki volt tűzve a menyegző napja, előtte való este elvitte a
jegyajándékot menyasszonyához a vőlegény, egy tarka kendőt, egy sor
kláris gyöngyöt, egy pár pillangós czipőt, meg négy ezüst tallért egy
tulipános ládába elzárva.
Hanem azt még akkor a menyasszonynak sem volt szabad tudni, mi van abban
a ládában? a vőlegény megmutatta neki a kulcsot, s ismét visszadugta
mellényzsebébe; majd felnyitja holnap, – s azzal elvált a leánytól, s
hazament a szomszéd faluba, a hol anyja lakott, másnap a násznéppel
visszajövendő.
Másnap a násznép helyett a vőlegény anyja jött el kérdezni, hogy hová
lett a fia?
Innen elment, haza nem érkezett, egy-két ember még találkozott vele az
úton, a falu végén, azontúl nem látta senki. Elveszett nyom nélkül.
Keresték erdőn, mezőn, sehol sem találták; semmi vérnyom, vagy elveszett
öltönydarab, vagy újon ásott föld nem árulá el: ha megölték-e? s hol
ölték meg?
Mikor aztán megunták a keresést, akkor felhagytak vele, s látott minden
ember egyéb dolga után.
Csak a menyasszony nem tudta őt elfeledni. Mikor már az ismerősök
letettek a keresésről, ő még akkor is bolyongott erdőn, mezőn, falevelek
között, pázsit alatt keresve kedvese nyomait, a ki oly hirtelen eltünt,
a ki valahol fekszik a föld alatt és lassankint válik porrá s talán nem
is tudja, mikor kedvese elmegy fölötte.
Mikor már ez így tartott vagy esztendeig, egyszer kedvesének vetélytársa
találkozik vele, s nem állhatta meg, hogy azt ne mondja neki:
– Ne keresd olyan nagyon, a te galambod nem válik porrá soha.
Ezen a szón vesztette el a leány ép eszét.
Elébb csak magában mondogatta azt; azután mások előtt is, utoljára egyéb
szót sem mondott, csak ezt.
Kivitte azt a ládát, a mibe jegyajándéka volt zárva, oda a legutolsó
gunyhóhoz, a hol vőlegényét utoljára látták, ott kiült rá az útfélre s
ott fonogatott ingrevalót kedvesének, hogy majd mikor visszafelé jön az
úton, őt munkában találja; mert vissza kell annak jönni, hiszen ő nem
vált porrá.
Ott fonogatott azután egyik évről a másikra; azzal a fonállal, a mit
ujjai közt keresztül bocsátott, ha hetedhét országban lett volna is,
utol lehete már érni vőlegényét.
Sokszor volt éhes, sokszor volt rongyos; abban a tulipános ládikóban
kellett ruhának, pénznek lenni, de azt soha fel nem engedte nyittatni:
az ő galambjánál van annak a kulcsa, majd előjön az és kinyitja, mert ő
nem vált még porrá.
Ezen aztán sok idő elmúlt; más ember egy-ivású korból régen elhalt a vén
menyasszony mellől, hanem az őrültek sokáig élnek.
Egyszer a kék patakon átvezető híd is megadta magát az időnek, gerendái
elporhadtak, s újat kellett helyette csinálni, hogy az új tartósabb
legyen a mostaninál, egy hídlábat akartak közepén leverni, s e végett a
patakot nehány napra felszorították gátakkal a hegyek közé, hogy tócsáit
lecsapolhassák.
A mint a kék gáliczos víz lassankint leszivárgott a mederből, a híd
alatt, a mély sötétkék tócsából egy hosszú tuskó kezdett kimeredni,
egészen köröskörül bevonva szögletes gálicz kristálykákkal.
– Nézzétek, mondának a munkások, ez a tőke egészen olyan, mint egy
ember.
És nagy oka volt neki emberhez hasonlítani, mert az egy hulla volt, ki
tudja, hány év óta a víz fenekén, mely idő alatt a csodahatású víz kék
jegeczczel vonta be külsejét, sajátszerű mumiát csinálva belőle.
Derekára egy nagy kő volt kötve, az tartotta lenn a víz fenekén.
Bizonyos volt, hogy ezt meggyilkolták, s úgy rejtették ide, úgy maradt
meg épen annyi idő óta. Az érczes víznek nincsenek férgei, halai.
Az arcz vonásai is mind kivehetők voltak még, olyan jól megmaradtak
kristály borítékuk alatt, csak a haj és a bajuszszálak voltak csodálatos
kék kristályvirágokkal borítva; hanem a ki ez arczra ismert volna, olyan
ember már nem élt.
Csak egy nyomorult teremtés sikoltá el magát öröm és ijedtség miatt,
midőn a különös mumiát targonczára téve, négy férfi végig vitte az úton:
a vén, balga leány ott az útfélen.
Még ő ráismert e vonásokra, ilyen kéken kristályzott ragyogvány alatt
is. Talán ilyennek is képzelte őrült fejében a túlvilágról hazajövőket;
kék mennyországból, kék orczával, kristály zúzmarával bajuszán, üstökén.
– Ez az én galambom. Az én galambom nem lett porrá!
Nem akartak hinni az őrültnek, hanem ő benyult a mumia mellényzsebébe s
megtalálta benne a ládakulcsot. Most már rézkulcs volt az; egészen
átváltozott más érczczé. Hanem a láda zárába most is tökéletesen
beillett, s felnyitotta azt.
A ládában most is ott volt a tarka keszkenő, piros papucs és a négy
tallér.
Az a kristályos hulla csakugyan az őrült leány vőlegénye volt. Jól
mondá, hogy nem vált porrá.
A vetélytárs, a ki számot adhatott volna erről, ő maga rég megadta magát
a sírok férgeinek, vált igazán porrá, s ki kérne számot a portól?
A másikat is eltemették, hogy végezze vele munkáját a természet.
Az őrült leány azóta nem szól semmi szót mást, csak ezt az egyet:
– Az én galambom nem vált porrá.