Semmit sem irigyelhetnek kisvárosiak annyira a nagyvárosiaktól, mint azt
a szerencsét, hogy az emberek nem ismerik egymást. Ellakhatnak
esztendőkig egy utczában, egy házban, találkozhatnak lépcsőkön és
folyosókon, tarthatnak közös lámpát és kapukulcsot, a nélkül, hogy egyik
szomszéd tudná: a másikát kinek híják? miből él? boldog-e vagy
szerencsétlen, nemes ember-e, vagy paraszt? kálvinista, vagy pápista?
kávét iszik-e reggelire, vagy rántott levest? hányt font húst hordat
ebédre? jól él-e feleségével? tanul-e a fia, vagy sem? tud-e a felesége
vasalni? stb. stb. stb.! a mit kisvároson mind meg kell tudni a
szomszédoknak, ismerősöknek és ismeretleneknek, különös jó egyetértésből
minden ember a más bajával törődvén, és senki sem a magáéval.
Egyszer ismertem egy jámbor kisvárosi családot; nem mondom meg, hogy
hol? mert az nem tartozik a dologra; áldott jó emberek voltak, úgy éltek
együtt mint két galamb, illetőleg mint három galamb, mert egy kis
leányuk is volt.
A férj szelid kis alacsony emberke volt, síma szőke hajat viselt,
középen elválasztva; a nő még kisebb, módos, parányi teremtés,
félreválasztott s fölbodrozott hajfürtökkel; képzelhetni, hogy a kis
leány milyen kicsiny volt azután.
A kis emberpár más városból jött ide, a férj valami kereskedelmi
hivatalt viselt, azért telepedett meg ott, s egészen idegen és
ismeretlen volt a városban.
No de lehet is ott ismeretlennek maradni, ha a férj középre, a nő pedig
oldalvást választva viseli a haját; nem minden ember arról beszélt tán
egy hét múlva, hogy van itt most egy furcsa emberpár, a kiből a férfi
asszonyosan, az asszony férfiasan hordja az üstökét.
A két kis ember, meg a harmadik soha sem járt sehova; a férj nem ment
kávéházba, az asszony nem járt látogatásokat tenni, egy háznál sem
mutatták magukat, a kis leányt sem küldték sem varróba, sem kötőbe, sem
más iskolába. Bizonyosan apja, anyja tanította otthon.
Ez már elég ok volt arra, hogy a világ beléjök kössön.
Micsoda furcsa emberek ezek? Hogy ezeknek senki sem kell? hogy úgy el
vannak telve magukkal; sétálni is együtt mennek, ott is csak egymással
beszélnek, senkinek sem mutatják be magukat. Ezek bizonyosan vad
emberek.
A férj hivatalánál fogva mégis kénytelen volt emberekkel összejönni,
azok megmondták, hogy mit beszél róluk a világ.
A férj nagyon megütődött rajta, s hazamenve feleségéhez, azt mondá neki:
– Feleségecském, tudod-e, hogy mit beszél rólunk a világ?
– Ugyan mit?
– Azt beszéli rólunk, hogy mi vad emberek vagyunk.
A kis asszonyka elkezdett rajta nevetni.
– Mi vad emberek? Te, meg én, azután meg ez a kis baba itt ni?
Azzal fölkapta kis leánykáját ölébe, s úgy nevetett, úgy rázta fürtös
fejecskéjét, olyan mulatságosnak találta azt a gondolatot, hogy az ő
kicsi férje azzal a szelid ábrázattal vad ember, ő pedig vad asszony:
vadember-család, a ki befesti a képét kékre, zöldre s emberhússal él, s
az erdőkön kurjongat.
– De hát miért volnánk mi vademberek, mikor még csak egy szóval sem
bántunk senkit.
– Épen azért, mert senkihez sem szólunk, mert sehova sem járunk, mert
nem keressük senki barátságát; azért neveznek vadembereknek.
– No hát beszéljünk ezután minden emberrel, s járjunk mindenüvé.
Abban egyeztek meg, s azután jártak mindenüvé, szépen párosan, hármasan;
eljártak minden estélyre, mulatságba, ott is mindig egymás mellett
ültek, egymás tányérjából ettek, egymással tánczoltak, egymást húzták ki
a kútból: egyszóval botrányosan viselték magukat.
A férj egy napon megint megütődve ment haza.
– Kis feleségecském, tudod-e, hogy mit beszél rólunk a világ?
– Ugyan mit?
– Azt beszéli, hogy mi igen illetlenül viseljük magunkat a
társaságokban.
– Mi viseljük magunkat illetlenül? Hiszen inkább…
– Épen azt vetik szemünkre, hogy mindig egymással tánczolunk, egymással
csókolózunk.
A kis menyecske összecsapta tenyereit.
– No hát ezután beszéljünk mindig mással, tánczoljunk mással és
csókolkozzunk… nem, azt már mégis ne tegyük – mással.
Jó is volt úgy: a kis férj elvonult a többi férjekkel a
kártyázó-szobákba, a kis nő ott maradt az ifju emberekkel a társalgási
teremben, s igyekezett mindenki megérdemelni a világ jó akaratát.
Egyszer még szomorúbban jött haza a kis férjecske a világból.
– Asszony! (már nem is feleségecske) tudod-e, mit beszél rólunk a világ?
Az «asszony» czímtől megrettent asszonyka ijedten rázta fürtös
fejecskéjét, hogy ő nem tud semmit.
– Azt mondja a világ, hogy te kaczér, hűtlen nő vagy, s én egy ostoba
fölszarvazott férj.
A kis asszonyka elkezdett keservesen zokogni; térdre esett a kis férj
előtt, és azt mondta neki, hogy ölje meg őt: – nem vétett ellene soha,
hanem azért csak ölje meg, ha azt hiszi, hogy vétkes.
A férjecske szigorú volt; kegyetlen, kemény szivű akart lenni.
Megmutatta, hogy ő vele tréfálni nem tanácsos, volt az ágya fejénél egy
kis ezüst feszületecske, arra meg kellett esküdni a piczi, piczi
asszonykának, hogy ő soha, soha nem volt kicsi férjéhez hűtelen.
Milyen bohó gondolat, egy kicsi-kis colibrival esküt tétetni le arra,
hogy a varjúk, kányák enyelgései meg nem indították.
Másnap azután az egész világ megint arról beszélt, hogy a kis halvány
ember megesküdtette kicsiny piros feleségét a feszület előtt arra, hogy
hozzá mindig hű volt.
És azután megint nem mentek sehová, sem egyedül, sem egymással; akkor
megint azt beszélte róluk a világ, hogy a kis Othello angol zár alatt
tartja feleségét s puskával lesi az embereket, a kik a ház előtt
elmenve, az ablakra föltekintenek; az asszony mindennap mérget akar
inni.
Egyszer aztán meghalt a kis leányuk; azt eltemették, elsiratták.
A világ azt beszélte erre, hogy azért halt meg a kis leány, mert az anya
gyermeke életére esküdött, és ime betelt rajta.
Azután meghalt maga az asszonyka; azt is kivitték oda, a hol az emberek
nem törődnek a szomszédjaik állapotával.
A világ azt beszélte, hogy az asszonyka készakarva ölte el magát; keserű
mandulát evett éhomra, s úgy fűzte magát, míg rohanó tüdővészt kapott;
akkor is jeget evett, hogy minél hamarább meghaljon, s gombostűket
nyeldesett el.
* * *
Egyedül volt már a kis férj, nem volt kinek elmondani: mit beszél róluk
a világ? Azaz, hogy elmondta ő azt mindennap valakinek, de a ki nem
hallgatott reá. Kijárdogált naponkint a temetőbe, elálldogált ott a kis
sírocska előtt, a mi sírnak is kisebb volt, mint más nagy emberé, s a
min még ideje sem volt megéledni a pázsitnak. Rajtakapták sokszor, hogy
mikor nem sejt közellévő embert, akkor elkezd beszélgetni a föld alatt
alvó porokhoz:
– Látod, látod, kis feleségecském, még azt beszéli rólunk a világ, hogy
én üldöztelek téged a sírba, hogy én előlem siettél ide; pedig ugy-e
mennyire szerettük mi egymást? ugy-e még most is szeretjük egymást? te
odalenn, én idefönn. Pedig ugy-e még most is meglátogatjuk egymást? Én
nappal téged, te éjjel engem.
A kiváncsi emberek azt is kihallgatták, tovább adták szájról-szájra, s
megint tele lett vele a város, hogy a kis boldogtalan ember kijár a
temetőbe, beszélgetni – a senkivel: a halottakkal.
Ezen azután végkép elbúsulta magát a kis férfi; egy esős napon keresztül
hűtötte magát jól a sírnál, ideglázt kapott, lefeküdt, halálos beteg
lett.
– Kis feleségecske, most már én is hozzád megyek, eltemetnek, most már
majd nem beszél rólunk többet a világ semmit.
Szegény haldokló kis ember, milyen nagyon csalatkozott. Alig várták,
hogy a szemeit behunyja, már mindenki arról beszélt, milyen különösen
halt meg a kis ember! még a harangok is negyvennyolcz óráig mind arról
discuráltak.
És azóta be is roskadtak már a sírocskák, nem hantolta föl senki újra,
de a világ még most is beszéli víg mulatságokban, kávé mellett, kártya
mellett, milyen furcsa kis család volt az, milyen csodálatos volt
életük, csodálatos a haláluk…
Annak, hogy mit beszél rólunk a világ? még a halállal sincs vége: azért
biz annak a kedveért se ne élj, se meg ne halj.