Ha ő hadat viselt tengerészei ellen, azok is jól vigyáztak rá; négyet
mindig kiválasztottak maguk közül, a ki ne igyék akkor, midőn a többiek
isznak, s ha Robertson és a másik két kalandor őket ittas állapotjukban
el akarja hagyni, egyszerre öljék le őket.
Robertson jól tudta, hogy ez a négy férfi ő rá vigyáz, azért józan.
A második vigalomnap éjszakáján sietve jött Robertson a tengerészek
tanyájára, s a kikkel még beszélni lehetett, maga körül gyűjté s akkor
tudtokra adá, hogy el vannak árulva.
Valaki a czimborák közül elárulta őket az otahaitii kormányzónak, s az
rögtön elküldött a másik kikötőben horgonyozó spanyol három fedeles hajó
Alhambra parancsnokához, följelenteni a gazdag zsákmánynyal rakodott
martalóczokat; reggelre itt fogják őket lepni. Nincs elveszteni való
idő; gyorsan vissza a hajóra! még napfölkelte előtt ki a kikötőből;
reggelre hírüket se hallják!
A négy előörs gyanakodva nézett Robertsonra, némelyik övébe is dugta
kezét, felhuzva pisztolya sárkányát.
– Hát e részeg haddal itt mi történjék? kérdé tőle az egyik, sötéten
nézve rá.
Ha Robertson azt mondja: «itt hagyjuk, a ki fel nem tud kelni», abban a
pillanatban lelövik… Azonban ő minden perczben ura volt rettentő
gondolatainak. Most azt felelte a kérdezőnek:
– Az világos, hogy barátainkat nem hagyhatjuk el a veszélyben, bárha
azok is közöttük vannak, a kik árulóink voltak. A kik még bírjuk
magunkat, nyalábra fogjuk őket s leczepeljük a dereglyébe, ott majd
kijózanodnak. Dologra legények. Az előörsök megbánták magukban, hogy
Robertson felől rosszat gondoltak, lám ő szépen gondoskodik az
elázottakról; maga hogy emeli vállaikra, segít őket a dereglyébe hányni,
ott is megszámlálja, ha mind együtt vannak-e? nem feledtek-e valakit
ottan? ő mégis csak hű czimbora!
A hűs levegőn még mintegy tíz ember annyira magához tért, hogy fel birt
kapaszkodni a hajóra; a többit ott hagyták feküdni, a dereglyét odakötve
a hajó farához. Majd ráérnek őket felhordani reggel, ha egyéb dolog nem
lesz. Mindenkinek tele volt ez órában a keze dologgal; ki-ki három ember
munkáját végzé. Maga a kormányos is holtrészeg volt, a helyett maga
Robertson állt a kormánykerékhez, mint kapitány, legényvezető és főhajós
végezve egyszerre tisztét, s a mellett kormányozva a legnagyobb
pontossággal. Mindenki bámulta: mennyi erő, mennyi lélekjelenlét lakik
ez emberben és sietett parancsait teljesíteni. Egy óra múlva ki voltak
feszítve a vitorlák, felvonva a horgonyok; a legénység agyon volt
fáradva a sietős hevenyészett dologban, midőn azt kérdé tőlök Robertson,
hogy hát a dereglyében levő czimborákat ne hordják-e most fel?
– Hát az ördög? most is agyon vagyunk fáradva; örül, a ki aludni mehet.
Jó helyen vannak azok ott. Holnap majd feljönnek a maguk lábán. Ne
féltsd te őket, kapitány.
– Nem is őket féltem, hanem magunkat ő tőlük. Ez a húsz ember nem mind
részeg. Néhány van, a ki tetteti magát: ezek azok, kik elárultak
bennünket. Attól tartok, ha éjjel még sötétebb lesz, megszöknek a
dereglyével, s nyomunkba vezetik a spanyol gályát.
Egy párnak volt a nagy fáradtságtól és mámoros fejétől annyi esze, hogy
e veszély lehetőségét átlássa, de az nem sokat törődött vele; azt
mondták, hogy majd ők is vigyázni fognak s a fedezeten maradnak. Azután
ki ide, ki oda leheveredett, köpenyébe burkolta magát, küzdött egy ideig
leragadó szempilláival, végre látva, hogy a kapitány úgy is ébren van a
kormánynál, elég, ha ő vigyáz, szemére húzta a sipkáját s aludt egyik
úgy, mint a másik.
Mindenki horkolt már; az idő éjfél után járt, hideg szél kezdett neki
eredni, a tenger magasan járt, hullámtól hányva-vetve, a dereglye a hajó
mögött el-eltünt, meg felkapott a hab tetejére; egy-egy sirály szállt le
az árboczkosarakra; gyönge zivatar készült.
Robertson ekkor csöndesen kivonta széles kését hüvelyéből, kihajolt a
hajó párkányán, s a mint a dereglye kötele a hánykodás közben
megfeszült, csendesen keresztül metszette azt; a kötél nagyot bődült,
mint egy túlfeszített húr elpattanása s a dereglye szabadon tánczolt a
hab tetején, húsz részeg emberrel, a ki semmit sem tud magáról, kormány
nélkül, evező nélkül, ismeretlen tenger közepén.
Soha sem hallottak róluk többet. Különös csoda kellett volna hozzá, hogy
azok valamikép megmeneküljenek. Bizonyosan még azon az éjszakán elnyelte
őket a viharos tenger.
Robertson azzal maga is köpenyébe burkolta magát, s mint a kit a munka
közben önkénytelenül nyomott el az álom, odarogyott a kormányszekrény
mellé s úgy tett, mint a ki aluszik.
Félóra mulva élesebben kezdett fujni a szél, erősebben csapkodta a hajót
a hullám. Az egyik előörs erre fölébredt. Legelső pillantásra meglátta,
hogy a kormány üresen áll, a kapitány elaludt, másik pillantással a
dereglye után nézett s észrevette, hogy az eltünt.
– Ébredj, kapitány! ordítá, felrángatva Robertsont. A dereglye
elveszett.
Robertson felugrott, szemeit dörzsölé ijedtében; az égen akkor kezdett
szürkülni a sápadt hajnal, melyet váltig eltakart egy hosszú fekete
felhővonal. Szemeit keze elé tartá, szétnézett minden irányban, sehol
sem látott semmit.
– A gazemberek! dörmögé a tengerésznek, csakugyan elszöktek tőlünk.
Magában pedig azt mondá: «húszszal megint kevesebben vagyunk».
Az egész spanyol hajóval történt ijesztés természetesen csak mese volt,
a mi húsz ember életébe került.
Robertson kétségbeesett arczot mutatott. Fellármáztatá a többi hajósokat
is és elrémíté őket azzal a hírrel, hogy társaik által el vannak árulva;
a szökevények bizonyosan visszatértek Otahaitiba s most a spanyolokat
társaik nyomába fogják utasítani.
A hajójukon hordozott kincs ezentúl csak veszedelmükre szolgál. Híre
futamodik gazdagságuknak s minden hadihajó, minden kalóz vadászatot fog
tartani a gazdag zsákmányra. Nincs más menekülés, mint visszamenni a
Saypan-szigetre, elrejteni az egész kincset, s azután a
Sandvich-szigetek felé vitorlázni, ott vásárlani be nőket és
rabszolgákat, a kik nélkül meg nem telepedhetnek a szigeten.
Ez indítványt mindenki helyesnek találta. Ha a kincset jól elrejtik a
szigeten, akkor hiába kutatja ki hajójukat náluknál erősebb ellenség,
nem talál náluk semmit, s kénytelen lesz őket odább bocsátani.
Így kerültek vissza ismét Saypanra. Az volt most a főkérdés, mikép
rejtsenek el annyi pénzt, a nélkül, hogy a lehető véletlen valakit annak
nyomára vezessen; az aranypor és öntött rudak ötven hordóban voltak
befenekelve, azt úgy a földbe elásni nem lehetett, hogy valami nyom ne
maradjon utána. Attól is lehetett félni, hogy ha nagyon eldugják, majd
úgy találnak járni, hogy visszajövet maguk sem akadnak rá; Robertson
segített mind a két aggodalmon: – a sziget belsejéből egy sebes
hegypatak omlott elő, számtalan zuhatagot képezve. E patakot hirtelen
rakott védgátakkal elzáratá, s mikor az fel volt szorítva medréből, a
sok zuhatag sziklái közt talált egy barlangot, melynek nyílását máskor a
vízomlás elfedezve tartá. E barlangba hengerítteté be az aranynyal telt
hordókat egymásután. Mikor el volt helyezve minden szépen (valóságos
ezeregyéjszakai mesék üregje), akkor egy nagy követ hengeríttetett a
barlang nyilására, azután szétszóratta a patak gátjait, a hullám ismét
rohant, omlatagokat képezve szikláról sziklára; – találja ki, a ki
tudja, melyik alatt van a tíz millió dollár?
Most már jó helyen volt az egész kincs, most már nem félhetett az egyik
czinkos a másiktól, hogy az meg fogja őt csalni, hogy elszökik előle a
hajóval: a közös zsákmány biztos helyre volt letéve, mintha záros
vasajtó alatt volna.
Tizenheten voltak a hajón, midőn a Saypantól elvitorláztak; a
martalóczok nagy gondtól szabadultak meg; többé nem kellett sem
hordóikra, sem Robertsonra vigyázniok, e fölötti örömükben beütötték a
rumos hordók fenekeit s ittak, a míg el nem dültek, még a négy előörs is
kidült a sorból; nem volt szükség Robertsont éber szemmel kísérni többé,
őrizze most ő maga az üres hajót.
Mikor a legénység mind egytől-egyig ittasan hevert az első födözet
alatt, Robertson, Williams és Georges hozzáfogtak a végső munkához, a
mit oly régóta terveztek előre. Az alvó tengerészeket bezárták a hajó
fenekébe, minden ajtót és nyílást beszegezve. A mi élelmi szer és ital
volt a hajón, azt átrakták a nagy csónakba; a mi bele nem fért, azt
kiönték a tengerbe, azután szétszedték a kormányt, elvagdalták a
vitorlaköteleket, leereszték az árboczokat s kapcsaikat kiszedve, a
tengerbe veték; megfoszták a hajót minden úti eszközétől, delejtűt,
szögletmérőt nem hagytak rajta; végre fogták a nagy ponyvákat, miket a
vitorlarudakról leszedtek s köröskörül beteríték velük a hajót, sűrűn
leszegezve azokat, és azzal maguk a csónakra szállva, hagyták tova
libegni a nagy tehetetlen, vitorlátlan bárkát, mint egy nagy koporsót,
melyben tizenöt élő ember alszik, s melyről még a szemfedő és a
koporsószegek sem hiányzanak, hogy annál nagyobb legyen a borzasztó
hasonlat.
Két hétig hányódott a nyilt tengeren az elhagyott hajó, a nélkül, hogy
elsűlyedt volna; akkor találkozott vele egy czethalász; az fölfeszité
lepedőit, kinyitá az ajtókat, már ekkor csak egyetlenegy élt a bezárt
tengerészek közől, a többi meghalt étlen, szomjan, levegő nélkül, az az
egy pedig meg volt tébolyodva, az is maradt teljes életében.
A három bűntárs pedig egy éjszakai vitorlázás után Vahon-sziget
kikötőjébe jutott. Ott azt állíták, hogy egy elsülyedt kereskedelmi
hajóról menekültek; – ki kétkedett volna szavaikban? A kormányzó ellátta
őket útlevelekkel, egy brasiliai hajós megszánta és elszállítá
Rio-Janeiroba ingyen. Azt állíták, hogy egy fillérük sincsen, pedig jól
elrejtve öltönyeikben vittek magukkal húszezer piasztert aranyban. Ezen
összegen kellett nekik tervük szerint Amerikában egy kereskedelmi hajót
felfogadni, mely velük visszamenjen a Saypan-szigetre, s onnan
apródonkint elhordogassa a rejtett kincset, mintha campechefát hordana,
úgyhogy a három férfiun kívül még a legénység se tudjon róla semmit,
hogy mi van a hajón?
Rio-Janeiróban eltöltöttek egy hetet, az alatt egy a három közől ismét
elveszett. Georgest egy este az utczán, mikor a kávéházból a szállására
tért, késsel keresztül döfték. Soha sem tudta meg senki, hogy ki volt a
gyilkos?
Robertson most már másodmagával maradt.
Most már csak ketten voltak a testvéri osztozáshoz.
Minő roppant osztályrész jutott egyre? Öt millió dollár mindegyiknek!
Azzal már meg lehettek elégedve.
Megelégedés? Minden ördög a pokolban felkaczag erre a szóra! Lehet-e
megelégedése annak, a ki annyi kincset rabolt, a ki annyi osztályosát el
tudta veszteni, – nyughatik-e akkor, midőn csak a legutolsó, a felestárs
van már hátra?
Annyi bizonyos, hogy Georges halála óta Williams Robertsonnal egy
szobában nem akart hálni soha és nem ivott olyan pohárból, a mibe az
töltötte a bort.
Egy este donna Tereza Mendez kéjlakában két tengerész jelent meg, naptól
barnított, viszontagságoktól edzett arczokkal, viseltes, szakadozott
öltözetben.
A creol nő szerecsen pitvarnoka nem bocsátotta őket tovább az
előszobánál s kérdezte, hogy mi nevük és mit akarnak?
– Úrnőddel akarunk beszélni, jelents be nála; csak azt mondd neki, hogy
itt van az a két férfi, a kinek tíz millió dollár van a kezében.
A pitvarnok nagyon megbámulta azt a rongyos, kátrányszagú embert, a ki
tíz millió dollárról beszél előtte, de még jobban bámult akkor, midőn
bejelentve őket úrnőjének a mondott szavakkal, az maga sietett ki a
férfiakhoz s egyiket jobb, másikat balkarjára fűzve, bevezeté belső
teremébe, nyájasan üdvözölve, mint régen várt ismerőseit.
Donna Tereza szintoly jól tudta a Peruvian esetét, mint igen sokan
Limában s bizonyos volt felőle, hogy az az ő szép szeméért történt.
– Tehát ketten maradtatok? szólt, midőn szobájába értek, végig nyúlva
bársony pamlagán, s gömbölyű karjára támasztva fürtös fejét.
– Soknak találod-e, vagy kevésnek? kérdé tőle Williams.
– Mindenesetre soknak. A mi fél, soha sem egész, s ti ketten képeztek
egy számot.
– Tíz millió dollárt, dörmögé büszkén Williams. Egyikünkre öt millió
jut. Az, úgy hiszem, elég arra, hogy egy limai delnő megnézze az embert,
akármilyen rongyos is.
– Annál nehezebbé teszi a választást közöttetek.
– És a szív? az semmit sem nyom-e nálad?
Donna Tereza kaczagott; ez volt válasza a kérdésre.
Robertson nem szólt bele a társalgásba, ő ült egy zsámolyon és merengve
nézett maga elé.
– Már pedig választanod kell közőlünk, szép donna, folytatá Williams,
mert bizony mondom, mi ketten, a kik édes testvéröcséinket túléltük,
olyan makacs természettel bírunk, hogy egyikünk sem akar a másik
kedvéért meghalni s mind a ketten jól tudunk vigyázni az egészségünkre.
Ugy-e Robertson?
Robertson föltekintett Williamsra s ennek úgy tetszék, mintha e
pillanatban igen nehezére válnék a nevetés. Valami kis borzadály futott
végig testén.
Robertson nem felelt neki semmit. Williams még sokáig fecsegett a
delnővel, elmondá neki, hogy nem sokára lábai elé fogják rakni
osztályrészüket s akkor majd elválik, hogy ki felé nyomja le az aranyos
serpenyőt a szerelem Brennus kardja? Mikor elváltak tőle, Robertson
hátramaradt s azt kérdé suttogva a delnőtől: – Melyikünket fogod
választani?
A creol nő ránézett két pokoltüzű szép szemével s visszasúgá:
– Azt, a ki az egész tíz milliót hozza magával.
Azzal tánczolva, dalolva libegett el, mint valami káprázatos tünemény,
melyet nem asszony szült, nem tej nevelt, nem Isten alkotott.
Robertson az ajtóban utolérve társát, mosolygva mondá neki:
– Te nem említéd előttem soha, hogy te is szerelmes vagy donna Terézába.
Williams nevetve válaszolt rá:
– Az ember nem kötheti minden titkát barátjai orrára.
– Igaz, szólt rá Robertson, és akkor ő is gondolta magában, hogy neki is
van egy titka, a mit nem mond el barátjának; az a titok, a mit donna
Teréza súgott neki: «azt választom, a ki az egész tíz milliót elhozza!»
Robertson és társa a Saypan-szigeten elrejtett kincsekből csupán
húszezer dollárt hoztak el magukkal, minthogy több kivert pénz nem volt
a között. Most tehát első dolguk az volt, hogy egy rio-janeirói
kereskedő hajóját megvették tizenkétezer dollárért, háromezer dollár
elment még a fogadott legénység felpénzére s szükséges fölszerelésekre;
mikor minden készen volt, akkor a kereskedő megszökött tőlük, elvitte a
hajót, odaveszett a pénzük.
Gonosz világ! Hogy egyik tolvaj ellopja a másiknak a pénzét!
A megmaradt néhány ezer dollár nem volt elég, hogy hajót vegyenek rajta
s új legénységet fogadjanak rá; olcsóbb módszerhez kellett folyamodniok.
Épen egy hajó volt a kikötőben, mely fegyenczeket szállított
Újhollandba, annak a kapitányával megismerkedtek s elvitették magukat
Sidneyig. Néhány száz mérfölddel így közelebb jutottak kincseik
rejtekéhez. Itt sok jó, becsületes ember lakik, nem csoda, annyi
esztendő óta hordja Anglia oda a tolvajokat és zsiványokat; ezek között
tekintett szét Robertson s talált is maga számára való legényeket
közöttük, kikkel valami vigyázatlanul őrzött hajót hatalmába kerítve, a
tengerek urává tehette volna magát, ha az angol rendőrség meg nem sejti
a jó szándékot, a minek az lett következése, hogy a két kalandort
kiutasíták Újhollandiából; akár tetszett nekik, akár nem, el kellett
utazniok Hobartownba.
Nyomorult ország nyomorult városába a véginséggel küzködve jutottak el;
pénzük elfogyott és a tíz millió dollár tulajdonosainak nem volt annyi
képességük, hogy egy nyomorult bárkát felfogadhassanak, mely őket tovább
szállítsa.
Egy este nagy csüggedten járt alá s fel a parton Robertson, midőn egy
kis köpczös, alacsony, jókedvű férfi megszólítja.
– Mit búsul master?
Robertson ránézett. A kis vidám férfi kabátja gallérján, mely különben
elég halzsíros volt, látszott valami nyoma az ezüstös himzésnek, a miből
gyanítani lehetett, hogy ez valami kis hajó kapitánya.
– Köszönöm kérdéseit, kapitány, felelt neki Robertson, kinek az agyában
hirtelen villant meg mostan egy gondolat. Nekem igen jó okaim vannak a
búsulásra; ha meg akarja tudni, jőjjön be velem egy pálinkás butikba,
ott majd egy pohár grog mellett elmondom.
Útközben a kis köpczös ember elmondá, hogy ő Thomson kapitány,
tulajdonosa egy derék goelettnek s hogy tengeri kutyákra szokott
vadászni, ez a keresete, a mi elég jól jövedelmez, évenkint öt-hatszáz
dollár haszna is szokott rajta lenni.
A csapszékben viszont Robertson mondá el a kis tengerikutyavadásznak,
hogy ő egy vállalkozó kereskedő Brasiliából, ki gyöngyöket és fűszereket
szokott nagyban szállítani; a legközelebbi útjában a Sandvich-szigetek
között hajótörést szenvedett, három árboczosa zátonyon akadt a
Saypan-sziget mellett s ő kénytelen volt azt a tengernek és viharnak
martalékul hagyni; azonban volt hajóján ötven hordó ezüst, ezt kihordatá
a partra s ott a puszta szigeten elrejté; a dereglyére menekült
hajóslegénységből azonban egy sem szabadult a szárazra; ő egy csónakon
kereskedelmi társával, mr. Williamssal, egyedül jutott el Hobartownig.
Most ez elrejtett kincset kellene visszahozni, melynek értéke tehet
másfél millió dollárt; ha Thomson kapitány vállalkoznék derék hajójával
e munkára, jutalmul ő és társa ötszázezer dollárt adnának neki.
A kis czethalásznak villogtak a szemei erre a szóra. Neki ötszáz dollár
is sok pénz volt már; be sok tengeri kutyáról le kellett azért húzni a
bőrt! és most egyszerre, csak úgy tréfából, ötszázszor ezer dollárt,
félmilliót kinálnak neki, a miért csak érte kell menni.
Az igaz, hogy messze van, de az is igaz, hogy az roppant sok ezüst!
Hátha még azt tudta volna, hogy arany!
Thomson még azon este aláirta a szerződést, melyben kötelezi magát mr.
Robertson és mr. Williamssal együtt elmenni a Saypan-szigetre, ott ötven
hordót, akármi legyen benne, embarcálni, nem törődvén semmi
supercargóval s ezért viszont kap a két tiszteletreméltó férfiutól,
mihelyt Rio-Janeiróba érnek, ötszázezer dollár rabattot egyszerre
lefizetve.
Thomson rögtön kitataroztatá rongyos goelettjét, mert biz az silány kis
hajó volt; fogadott még két bennszülött hajóslegényt, szerzett
mindnyájuk számára útlevelet a mariannai szigetekre, gyöngyhalászás örve
alatt s azzal tengerre szálltak együtt.
A silány jármű nehezen haladt a kitűzött czél felé, egész nap azzal volt
bajuk, hogy a támadt hibákat kijavítsák, a hasadékokat betömjék, miken a
víz szüntelen beszivárgott s a köteleket toldozzák, miket minden erősebb
szélfuvás hol itt, hol amott elszakasztott.
A nyomorúságos útban élelmiszereik is elfogytak. Thomson kapitány az
elinduláskor magára vállalta, hogy az élelmezésről gondoskodni fog.
Ettől is tanult valamit Robertson, a mit eddigelé régi tengerész létére
nem tudott. Thomson élelmezési rendszere abból állt, hogy valahányszor
szemközt jövő hajóval találkozott, annál megállt, levett sipkával,
könyörögve elmondá a kapitánynak, hogy ők szegény czethalvadászok,
kiknek élelmiszereik elfogytak, adasson valamit nekik az Isten nevében;
azok aztán könyörületből megszánták egy kis ivóvízzel, meg egy kevés
kétszersülttel. Az Isten fizesse meg!
Így mentek odább, míg másik hajóval találkoztak.
Csakugyan eredeti gondolat: úgy indulni a széles tengerre valakinek,
hogy majd azon keresztülkoldulja magát…
Robertsonnak nem tetszett ez az új tapasztalás. A mint a Szigettengerre
értek, ott azt mondá, hogy már most ő fogja magára vállalni az
élelmezést.
Egy csoport vendégszeretetlen sziget között vitt keresztül az út;
Robertson itt-amott kikötött és kiszállt a partra, ott alkudott emberevő
indián csordáktól körülfogva néhány kókuszdióért és eleven malaczért,
minden pillanatban saját életét koczkáztatva a betevő falatért. Néhol
küzdve kellett a hajóra visszamenekülnie, másutt ki sem hagyták szállni;
egy helyütt szinte elfogták az egész hajót az indiánok, körülfogva azt
gyors pirugjaikkal.
Azonban folyvást közeledtek az igéret földe felé; Robertson kiszámítá,
hogy két nap alatt, ha a szél kedvez, a Saypan-szigetnél fognak lenni,
átveszik a roppant kincset, a miért annyit fáradott, – a miért annyit
ölt!
És az utolsó osztályos még most is él; az utolsó, a ki a tíz milliót két
felé akarja osztani; és nemcsak azt, hanem még Teréza szívét is. A creol
nő pedig azt mondta: «azé leszek, a ki az egész tíz milliót elhozza». Ez
a suttogás azóta mindig hangzott fülében.
Williams nagyon jól tudta azt, hogy a kivel egy szál deszkán utazik, az
őt minden perczben kész megölni s jól vigyázott magára. Került minden
czivódást Robertsonnal s éjszaka mindig tapasztalá Robertson, hogy a míg
Williams aluszik, addig Thomson van ébren s csak akkor fekszik le, ha
Williams fölkelt. Egymást felváltják. Aligha össze nem beszéltek s mind
a ketten vigyáznak Robertson kezére.
Egy éjszakán épen Williams állt a kormányon; a két hajóslegény
evezőpadján aludt, Williams pedig egy leterített gyékényen szunnyadt a
födözeten. Olyan hőség volt, hogy a födözet alatt nem lehetett maradni.
Robertson a hajó farában állt, Williams a hajó orrában feküdt s kettőjök
között sétált alá s fel a hajóskapitány.
Robertson látta maga előtt aludni azt az embert, ki tőle öt milliót és
egy asszony szívét, a mi annál is több, el akarja venni. Csak egy
éjszaka van még a Saypan-szigetig hátra, ennek az éjszakának utolsónak
kell lenni rá nézve!
A kis czethalász-kapitány nem akar elálmosodni.
A tenger duzzadozni kezd, a hullámok magasra járnak, néha-néha egy
sorhullám végig söpör a tengeren, Robertson épen közelítni lát messziről
egy ilyen hullámtorlaszt; megismeri azt a csillagos éjben is fehér
tajtékgerinczéről.
– Kapitány! szól Thomsonnak, nézze ön meg a térképen micsoda ponton
járunk? a franczia zátonytól félek.
Thomson odalépett az asztalhoz, melyen a lámpa alatt a térkép és delejtű
volt leszegezve, s elkezdte keresgetni figyelmesen a szélesség és
hosszúság összevágó vonalait.
Robertson ezalatt csendesen néhányat fordított a kormánykeréken, miáltal
a hajót egészen oldalvást fordítá a habtorlasznak, a helyett, hogy
élével hasította volna azt ketté.
A kapitány még kereste a déli szélességet, midőn egyszerre meglódítá a
hajót a hullám, árbocza hegyéig lehajtva azt a tenger színéhez s azután
keresztül csapott rajta.
Az egész oly hirtelen jött, hogy a hajósok csak akkor vették észre,
mikor a fürdőből kiszabadultak.
– Mi történt velünk? Kiálta Thomson, ki egy árboczkötélbe kapaszkodott
meg.
– Semmi sem, szólt Robertson csendes vérrel. A tenger duzzad.
Williams helye üres volt. Távol, a hab morajából hallatszott ki valami
fuldokló hang, mint egy haldokló végkiáltása; azután megint csak a hab
zúgott; még egyszer hangzott a halálkiáltás, még távolabbról, még
lankadtabban; harmadszor nem hallatszott már odáig, a hab sebesen járt,
a hajót ragadta a szél.
«Öt millió dollár», gondolá magában Robertson s kereste a csillagok
között donna Tereza szemeit.
Reggelre a Tinián-sziget magasságára értek; ott egy szemközt jövő
spanyol kereskedelmi hajó megállítá őket s megkérdezé, kicsodák? és hová
mennek?
Azt felelték, hogy gyöngyhalászok, a csigatelepekre sietnek. – A spanyol
kapitány tovább ereszté őket. Most már egyenesen a Saypan-sziget
irányának fordultak. Itt volt az utolsó állomás.
A kis köpczös kapitány mosolyogva támaszkodott Robertson mellé.
– Ifju barátom, nemsokára czélnál leszünk. Vajjon mit gondol ön,
megbirja-e gœlettem az ötven hordó terhet?
– Hogy ne birná.
– Tudja ön, ötven hordó ezüsttel terhelve nehéz.
– Az igaz.
– Aranynyal terhelve pedig még nehezebb.
Robertson megdöbbent. Williams elárulta a titkot.
– Fedezett önnek fel valamit Williams?
– Természetesen, uram, az ember halandó, nem tudja mely perczben hal
meg? a jó úr elmondá nekem, hogy jutottak önök e szép birtokhoz, csak
azt nem mondta meg, hogy miként rejtették azt el? Azután meggondolva,
hogy az ember halandó, a derék jó úr egy iratkát hagyott nálam, melyben
azon esetre, ha véletlenül meg találna halni, engemet tesz osztályrésze
örökösévé. Tudja ön: az ember halandó.
Robertson szemei egyszerre vérbe borultak; abban a pillanatban, mikor a
kis czethalász harmadszor is hivatkozott az ember halandóságára,
megragadta őt derékon s óriási erővel fölemelve, kihajítá a tengerbe,
hogy ő se legyen kevésbbé halandó, mint a többi. Azzal pisztolyait
kirántva, parancsolá a két vandiemensföldi tengerésznek, hogy
feszítsenek fel minden vitorlát s hagyják a kapitányt odaveszni.
Robertson egyedül érkezett meg a Saypan-szigetre. Visszajutott tehát
végre azon földre, melyben átkozott kincse volt eltemetve. Egyedül volt
hozzá, senki sem osztozott vele többé. Csak fel kellett azt venni a föld
alól, hajóra rakni és elmenni vele. Még csak nem is bizonyíthatott
ellene senki, mert bűntársai mind halva voltak már.
Alig szállt azonban ki a partra, midőn vitorlát pillantott meg a
tengeren, mely egyenesen a sziget felé jött. Éles szemével fölismeré a
spanyol hajót, melylyel nem rég találkozott. Miért jöhetett ez vissza?
Az valóban őt üldözte.
A kis czetvadász ügyes úszó volt; elérte a Tinián sziget partját, ott
találta még a spanyol hajóst s fölfedezett neki mindent. A spanyol
rögtön visszafordult, Robertsont és tíz millióját kézrekeríteni.
Robertson észrevette, hogy el van árulva s fegyvereit ragadva, hirtelen
a sziget belsejébe menekült; a spanyol tengerészek utána. Ott hajhát
rendeztek ellene, mint valami ártalmas vad ellen. Robertson hallotta az
üldöző kiáltozásokat és úgy tetszett neki, mintha azok megölt társainak
szellemei volnának, a kik vele osztozni jöttek. Kétségbeesve futott
előlük. A végczélnál, a győzelem végénél kellett elbuknia! Egész nap el
nem birták fogni, végre úgy el tudott bujni, hogy nem tudtak ráakadni.
Ekkor azt a cselt gondolták ki, hogy egy csónakot üresen hagytak a part
mellett kikötve s távolabb néhány tengerész elbujt körüle. A csel
sikerült. Robertson rejtekéből észrevevé az elhagyott csónakot s végig
mászva a meredek sziklafalon, melyen eddig meglapult, hirtelen
beleszökött.
Akkor egyszerre rárohantak üldözői. Kettőt agyonlőtt közülök, a másik
kettővel is tusába elegyedett s egyiket összemarczangolta késével, de a
másik végre leteperte a földre s ott elnyomták és megkötözték.
Pacheco, a spanyol hajó kapitánya, maga elé viteté a kalózt s mondá
neki, hogy minden titkát tudja.
– Ha mindent tudsz, úgy nincs mit kérdezz tőlem, felelt neki daczosan a
kalóz.
– Azt akarom még hallani, hogy hová van elrejtve az orzott kincs?
– Tehát azt nem tudod? No hát nem is fogod megtudni soha.
– Élted kezemben van.
– Készen vagyok a halálra.
– Gondold meg, hogy én spanyol vagyok, azok jól értenek az
inquisitióhoz.
– Próbáld meg rajtam.
– Nem úgy, kapitány. Vallja meg ön őszintén, hová tette a kincseket, én
biztosítom önt, hogy tisztességes jutalmat fog érte kapni. Legkevesebb
százezer dollárt. Ellenkező esetben kap ön száz korbácsütést.
Gondolkozzék rajta, két órai határideje van.
Robertson két óráig tusakodott magában. Száz korbácsütés! Egy oly
büszke, nagyravágyó embernek, mint ő, a kit ember meg nem ütött
büntetlenül soha. Ez irtóztató gondolat. Két óra mulva azt mondta, hogy
fel fogja fedezni a kincsek rejtekét, vigyék a partra. A mint azonban a
csónakban ült, elgondolta magában, hogy ő, ki ez átkos vagyonért annyi
társát megölte, most czélja végén ily ostobául engedje át prédáját
másnak? s midőn karjai közt hitte, veszítse el azt az asszonyt, kinek
alakját soha nem birta elfeledni?
Gondolkozott, gondolkozott s azzal a tengerbe vetette magát.
– Oh így nem alkudtunk, kiálta Pacheco, utána ugorva, a tenger fenekén
utolérte rabját s megragadva őt, felhozta a tenger színére, ott
megragadták a többi buvárok s újra megkötözték.
– Előlem a tenger fenekén sem bujhatol el, szólt a spanyol.
Robertson átkozódva küzdött őreivel s fejét akarta szétzúzni; majd,
látva, hogy nem szabadulhat, alkudozni kezdett velük, százezreket igérve
a tengerészeknek, ha őt megszabadítják s kapitányukat megölik.
Pacheco végre betömette a veszélyes ember száját, ki képes volt őt még
bilincseiben is megrontani.
És ekkor leköttette a hídra s előhozatá a korbácsot.
Huszonöt csapást kiállt egy jajhang nélkül Robertson. Pacheco
parancsolá, hogy üssék tovább.
Ekkor felordított, mire elbocsáták.
Lihegve mondá, hogy mindent fel fog fedezni.
Azt mondta, hogy menjenek a hajóval a sziget tulsó oldalára, ott lesz a
hely.
Ott volt egy öböl, melyet korábbi utazásaiban mindig tömve talált
azokkal a csinos állatokkal, miket a tengerészek tengeri angyaloknak
hínak s a mik nem egyebek a legveszélyesebb emberevő czápafajnál.
Mikor ez öbölbe értek, Robertson hallá azt az ismerős hörgést, a mit a
tengeri fenevad támaszt a víz alatt, mikor prédája után leskelődik s
ismerő szemei észrevették a félelmes állat roppant körvonalait a mély
víz alatt, a mint a hajót kisérte.
A csónak készen állt, a legények az evezőknél ültek; Robertson
hátrakötött kezekkel szállt alá a hajóról. Mikor lábaival elérhette a
csónak párkányát, hirtelen megrugta azt s abban a perczben a hajó és
csónak között lecsúszott a víz alá.
Egy gyakorlott buvár hirtelen utána ugrott s utólérte, mielőtt a fenékre
jutott volna, két percz mulva a víz színe fölé emelkedve látszott mind a
két fő. Most egy rémordítás hangzott a hajóról, mindenki látta, hogy a
víz alatt nyílsebesen lövell a küzdők felé egy óriási czápa, nagy
sorfogai fehérlenek, a mint féloldalt fordul. Azután egyszerre magasra
kiemelkedék mind a két küzdő a hullám felett; a fenevad derékban kapta
őket keresztül, a hogy egymás mellett voltak. A búvár felordított.
Robertson néma maradt. A másik pillanatban eltünt mind a kettő a víz
színe alatt; csak egy vörös felhő, mely a víz színén lassankint
elterült, hirdeté, mi történt a tenger fenekén.
A czápa eltemette a tíz millió dollár titkát.
Kereshették azt a Saypan-szigeten! soha sem talált rá senki.
A Mariannai szigetek kormányzója, Medinilla, hatszáz embert küldött a
szigetre, hogy azt minden irányban kutassák föl; évekig ásták az árkokat
a sziget hosszában, széltében, természetesen nem találtak semmit. Egy
földrengés megváltoztatta a patak folyását is, az is más medret
választott s most tán Robertson maga sem találna rá többé tíz millió
dollárjára a Saypan-sziget szakadékai közt.
Pedig a roppant kincs most is ott van, ott hever használatlanul; sok
tengerész álmát elrabolja most is. Keresheti, a kinek tetszik.
Tíz millió dollár annyi embernek vette el életét, földi nyugalmát,
túlvilági üdvét, a nélkül, hogy egyetlen egynek csak egy órai
boldogságot szerzett volna.
Ez a történet nem sokat érne, ha költemény volna. Lafond kapitány
bizonyítja világkörútja leirásában, hogy ennek minden körülménye való.