Tíz millió dollár! Húsz millió pengőforint! Boldog Isten, még csak
kimondani is nagy szó!
Húsz millió forint aranyban, egy rakáson; csak a súlya majd százötven
mázsa, hogy ne volna az nehéz egy ember lelkén?
Ha azt mondanák: itt van húsz millió, nyulj hozzá, tiéd lesz, add érte
cserébe becsületes neved,… és oda nem adnád…
Ha azt mondanák: itt van, vigyed, de felejtsd el érte mennybéli
üdvödet,… és nem felednéd el…
Ha azt mondanák: vidd e kincset, de add el érte azt, a kit legjobban
szeretsz,… és el nem adnád…
És ha azt mondanák: itt van húsz millió, áruld el érte hazádat!… és el
nem árulnád… akkor elmondhatod magadról, hogy derék ember vagy.
Egy történetet fogok elmondani valami emberről, a ki nem tudott ilyen
derék ember lenni; hallgassátok meg, ha tetszik.
* * *
A spanyol-amerikai szabadságháborúk alatt történt ez a kaland; az idő
épen kedvező volt hasonló regények alkotására; a hős és a rabló, a
dicsvágy és a pénzvadászat, a honszeretet és a könnyelmű ábránd olyan
közel állottak egymáshoz, ellenség és jóbarát könnyen összetévesztette
őket; a szabadságért harczolók gyakran kezet szorítottak a kóbor
martalóczczal, ki nem elvekért, hanem zsákmányért harczolt, s a kormány
vezérei úgy bántak a szabadsághősökkel, kik egy nagy eszméért küzdtek,
mint rablókkal, kiket a törvény üldözni kénytelen.
A mint Peruban kitűzték a szabadságzászlót, egy fiatal skót tengerész,
Robertson, ki azelőtt a spanyol kormány hajóin szolgált, áttért a
republicanusokhoz, s azoknál hajóskapitányi rangot kapott.
Robertson fiatal volt, eleven képzelődésű, heves, nagyravágyó; erős
hajlammal birt a regényes, a rendkívüli után, a mi tengerésznél mind
igen jó tulajdon, kivált olyankor, mikor a tengeren nemcsak a viharok,
hanem ellenséges gályák s kalózhajók is járnak.
Első szolgálatul mindjárt azt bízták rá, hogy keresse fel a hirhedett
kalózvezér Benavides bandáját, mely a spanyol kormány patensével
zsebében, a Chili partokat végig rabolja, s gyilkol és gyujtogat egész
Arauco hosszában.
Robertson végrehajtá küldetését; éjszaka meglepé Benavides
rablócsapatát, legbiztosabbnak hitt sziklarejtekében, a kalózokat dühös
tusa után elfogta mind, csupán egy szabadult meg közülök, a második
kapitány, Martelin, az is oldalában vitte magával Robertson
vadászkésének hegyét, a mi a sebben törött.
Az araucoi parton, hol a rablókat elfogták, volt egy szép terebély
kenyérfa, mely máskor is sok kedves gyümölcsöt termett a jó indusok
örömére. Robertson ennek a fának hatvan ágára egy-egy rablót köttetett
fel, hogy a kik messziről nézték, mondhatták magukban: a chilieknek
ugyan nagy karácsonfát ajándékozott valaki, czukorbábokkal megrakva.
Robertson semmit sem várt kevesebbet e hős tette jutalmául, minthogy
legalább is aladmirállá fogja kinevezni a köztársaság.
Ezt azonban nem tették vele, hanem abból a kincsből, mit ő Benavides
rablótanyáján elfoglalt, átadtak neki ötvenezer piasztert – osztalékul.
Ez egészen lehangolta a nagyvavágyó ifju kedélyét, rögtön elhagyta a
szolgálatot, letette vállbojtjait s haragjában, csalódásában búcsút vett
az egész világtól.
A la Conceptione-öböl közelében volt egy puszta, laktalan sziget, azt
választá ki jövendő lakhelyéül; ott építtetett magának egy remete-lakot;
elbolondított egy éhenholt embert, hogy az ott szolgálja őt, azután meg
egy pár kétségbeesett kreol nőt, a kik közül az egyiket feleségének, a
másikat szobaleányának tekinté, s erősen elhatározá magában, hogy soha
többé a nagy világba vissza nem tér, hanem mint egy új Ádám és Éva, egy
új vadember generatiót alapít meg tenger közepetti kis paradicsomában.
Itt élt azután édenkerti ősörömök közt a világgal meghasonlott fiatal
remete s tán itt is vénült volna meg, ha egy baleset onnan ki nem
zavarja végkép.
Mint mondám, egy rabló a Benavides-bandából, Martelin, megmenekült s
szerencsésen eljutott Valparaisóba; ott, mint kormányos, szolgálatot
vállalt egy spanyol hajón.
Mikor a síktengeren volt a hajó, összeszövetkezett a legénységgel,
éjszaka a hajótulajdonost híveivel együtt megkötözték, kitették a
dereglyébe s maguknak tarták a hajót.
Martelin hallotta már hírét annak a karácsonfának, a mit Robertson a
Chili-parton felállított; azt is megtudta később, hogy e félelmes ellene
a Mocha szigetén él egész magányosságban, s nem gondolt most elébbvaló
dolgokra, mint hogy társainak megölőjét ott elfogja s őt magát akaszsza
arra a fára, a honnan társai lógtak.
A tervet nem volt nehéz kivinni; egy éjszaka húsz ember kikötött a Mocha
szigetén dereglyével s Robertsont legédesebb álma közepén lepték meg
remetelakában; ott mindjárt le is ölhették volna, de Martelin nem akart
elállni attól a tréfától, hogy ellenségét épen az araucani kenyérfa
tetejébe akasztassa fel.
Robertsont tehát lánczra verték s ledobták a hajó fenekére.
A Mocha-szigettől az araucani partig azonban hosszú útat kell tenni. E
hosszú út alatt megharagudott a tenger a kalózokra s elkezdett ellenük
lázongni; a vihar meghallgatta az átkozódók kívánságát s utolérte őket,
az ár mindig közelebb ragadta őket a veszélyes sziklákhoz; Martelin nem
tudott hajóján segíteni, az egész legénység között nem volt egy, a ki
értett volna mesterségéhez; a végveszélyben kénytelenek voltak
Robertsont feloldani lánczai közül s szépen könyörögni néki, hogy
szabadítsa meg a hajót az elmerüléstől.
A fogoly ekként abba a helyzetbe jutott, hogy három napig parancsolt
elfogóinak, s azok kénytelenek voltak neki engedelmeskedni, ha azt nem
akarták, hogy a viharos tengeren ostoba módon elveszszenek.
Harmadnap örült mindenki, hogy a keresett araucani part helyett egy
nyugalmas kikötő előtt találhatta magát; de senki sem örült annyira,
mint Robertson, mert a mint egy szemközt jövő angol hajót megpillantott,
rögtön a tengerbe veté magát s szerencsésen átúszott hozzá. Martelin nem
merte őt viharroncsolta hajójával a csatakész angol brigg ellenében
visszakövetelni.
Robertson megmenekülése után ismét szolgálatba állt a szabadságharczosok
közé. Azok a Congreso fregatt kapitányává nevezték ki.
A tengerész azt hitte, hogy már most kiábrándult, egészen más emberré
lett; átlátta, hogy az bohó álom volt csak, a mit a Mocha szigeti
magányban kigondolt; most már felébredt belőle s többé nem gondol vissza
rá.
És valóban oly nevetségesnek látszott előtte egész ottani élete,
magányos barlangja, mindennapi vadászatai, egyforma időölése, sőt maga
az a jelentéktelen némber is, a ki ott unalmas napjait osztá, hogy nem
gondolhatott rájuk másként vissza, mint a hogy az ember egy
képtelenségekkel teljes álomra szokott visszagondolni s azt kérdi
magában: hogy lehetett álmodni ilyen ostobát?
Robertson azt hivé, hogy ő most igen komoly, józan férfiu lett, a kinek
nincs egyébre gondja, mint hivatalára, kötelességeire, becsületére. Meg
is felelt mindegyiknek, a mennyivel tartozott, s a köztársaság méltán
legjobb katonái közé számíthatá őt.
Szavatartó, a mit kimond, azt megállja; árulást semmi biztatásért sem
lehet felőle föltenni, barátai irányában önfeláldozó; ha egy tallérja
van, annak fele azé, a ki legjobban siet azt tőle elkérni, ha pedig
nincs, egy ráncz sem támad homlokán a miatt, hogy erszénye üres;
egyszóval valódi gavallér a szó minden értelmében.
Sőt még a mellett kegyes ember is, a ki a vallást tiszteli; valahányszor
kikötőbe jut hajójával, legelső dolga a szárazföldre lépve, fölkeresni a
templomot; ez a legelső ház, melynek küszöbén belép; a mi annyival
jellemzőbb volt rá nézve, mert protestánsnak volt nevelve, s az egész
spanyol part hosszában csupa katholikus templomok voltak minden városban
épülve.
Az indián vérrel elegyült spanyol sokat átvett lelkületébe a forró égalj
tarka képzelődéséből, a hivők templomait ott az aranyozott szent képeken
kívül pompás virágcsoportozatok ékesítik; az oltárok ragyognak és
tarkállanak a hívek kegyes adományaitól, földig érő selyem szövetek
tarka virágokkal, gyöngyfüzérek, drágaköves ékszerek lepik el azokat; a
zománczos gyertyatartók mellett ezüst kalitkákban csodatollazatú madarak
ugrálnak, miknek zengése belevegyül az ájtatos karok énekébe, s a
tömjénfüsthöz százféle édes illatszer vegyül, mely áthevíti a lelket és
felmagasztalja a képzelődést.
Egyszer Limába a La Merced templomba lépett be Robertson s közel az
orgonához egy szögletben megállván, hallgatá a sajátszerű éneket,
melynek melodiáiba a régi Tolteque-dalok busongása lopózott, s bámulá a
tarka népcsoportozatot, mely phantasticus szabad ruházatában, az indus
ízlés kiáltó színeit európai csábbal, spanyol kaczérsággal tudta
egyesíteni, s mely jött, ment, áhitatoskodott, villogtatá szemeit a
csábos rebozó redői alól.
Egyszer Robertsont megragadja valami bűvös énekhang; a chorusban a
Stabat Mater dolorosát énekelték az apáczák, s egy fenséges magas hang
úgy hallatszott ki belőle, mint a fülemile-dal az erdők zúgásából.
A tengerész megkapatva tekinte oda, s a fehér gyászköntösben egy női
alakot pillanta meg, a melyhez hasonlót még álmaiban sem látott soha. A
halvány, hosszúkás arczban, a mélán lesütött szemekben, az énekre nyílt
szelid ajkakban őrangyala képét vélte látni.
Pedig az nem őrangyala volt.
A tengerész elámultan várta végét az éneknek, keresztülrezgett az egész
lelkén, s e pillanatban oly üdvözültnek érzé magát, mintha a paradicsom
kapuiban állna s onnan hallgatná a boldogok énekét.
Mi is lehetett volna más ez érzelem, mint a legmagasztosabb föllengés;
hiszen annak tárgya egy olyan hölgy volt, ki már a világtól elzárt falak
között él, egy lépcsővel közelebb a megdicsőültekhez, s egy lépéssel
tovább a halandóktól.
Ezen érzés ismét egyszerre átváltoztatá lelkét; midőn visszament
hajójára, többé senki sem ismert benne a pontos, ébrenalvó hajósra, a ki
azelőtt volt; ez most inkább, még mikor ébren volt is, álmodozott s a
tengerész könnyelmű gondolatlansága helyét elfoglalta nála a költő mély
ábrándozása.
Ilyen kedélylyel tett meg egy útat Carthagenáig, de onnan ismét sietve
jött vissza hajójával Limába; rossz sorsa őrzötte, hogy útközben
mélázása miatt százszor zátonyon nem akadt, sziklához nem csapódott;
rossz sorsának mondom, mert akkor legalább úgy halt volna meg, mint egy
boldog ábrándozó, a ki egy édes vágyat visz magával fel az égbe, mely
nem engedi neki, hogy ott elfelejtse valaha a szép földet.
Azonban midőn másodszor ismét Limába ért, s első dolga volt a templomba
menni, a prádon kivel találkozik szembe? ugyanazon égi szépséggel, kivel
azóta mindig ébren álmodott s álmában beszélt, csakhogy az égi szépség
ezúttal inkább földi szépségnek volt mondható, a szűzi fehér öltöny
helyett a bájos creol nők nehéz tarka selyem basquinjébe öltözve,
melynek elől rövid szegélye alól kilátszottak a lejtve lépegető
lábacskák, pirossarkú szattyán czipőkbe szorítva, a rózsaszín selyem
harisnyák kezdete; – a könnyű mantilla és a magas fésüre akasztott
rebozó fátyol, csak alig rejtették szem elől délczegen hajló termetét;
karcsú nyakán drága gyöngyfüzér omlott alá, s gyémántos függői hosszan
leértek gömbölyű válláig.
Robertson bámulva nézett a hölgy után, s úgy tetszett neki, mintha az is
vetett volna reá smaragdos legyezője mögül egy tolvajpillantást; ezek a
nagy sötét szemek úgy tudtak igézni.
A tengerész sokáig bámulva nézett a hölgy után, ki oly meglepően
hasonlított az ő álomképéhez s attól mégis oly különböző volt, midőn
valaki hátulról vállára veregetett s egy bizalmas hang megszólítá.
– Ej kapitány, ön ugyancsak megnézi azt a szép asszonyt.
Robertson visszatekintett; valami régi ismerősét találta a
megszólítóban, Williams irlandi tengerészt, a kit különben nem igen
nagyon szeretett, sőt kissé nem is volt iránta tisztában, hogy ez a
rendetlen ember, ki majd egy, majd más hajón szolgál, hol hadnagynak,
hol kapitánynak nevezteti magát, egészen istenes úton jut-e ahhoz a sok
pénzhez, a mit el szokott költeni.
Most az egyszer mégis jónak találta vele szóbaállni, tudta, hogy
Williams ismerős Limában.
– Ki lehet ez a hölgy? kérdezé tőle.
– Ez, drága barátom, Lima legszebb asszonya, donna Tereza Mendez,
különben egy spanyol tengerész-kapitány özvegye.
– Tehát özvegynő? Különös, hogy milyen meglepően hasonlít valakihez.
– Ugyan kihez?
– Nevét nem tudom. Ez előtt két hónappal láttam a La Merced templomban
egy gyönyörű teremtést fehér rendöltözetben…
– No ez az, barátom, ugyanaz; férje holta után fogadásból egy évig
kolostorba zárta magát; nemde a soprán hangot énekelte? Gyönyörű csengő
hangja van. Ez az. Hat hete, hogy letelt a fogadott gyászév s ő kilépett
a kolostorból.
– Hát lehet ez? kérdé Robertson elbámulva.
– Limában minden lehet.
Robertson le volt rántva egéből, még most csak a földre rántva, később a
legégetőbb, a legkínzóbb pokolmélységbe.
Williams az első beszélgetésből észrevevé, hogy Robertson nem ura többé
eszének, s mit tehetett vele rosszabbat, hogy tökéletesen őrültté tegye,
minthogy azt ajánlá neki, hogy be fogja őt vezetni donna Terezához.
Robertson szemtől-szembe láthatá a hölgyet, kiről annyit ábrándozott;
láthatá, hogy az a tünemény, a kit ő valami túlvilági lénynek képzelt,
igen-igen földi szépség; és ez a legveszélyesebb csalódás. Jaj annak, ki
beleszeret a könyező szembe, ha azt a szemet egykor kaczérul mosolyogni
látja; az asszony olyan könnyen válik a férfi angyalából annak ördögévé,
s az emberi szív legsötétebb titka az, hogy a kit szeretett, mint
angyalát, ábrándozva és tisztán, ugyanazt szereti, mint ördögét,
őrjöngve és kétségbe esve.
Donna Tereza Mendeznek tetszett az, hogy egy fiatal ember őrjöng és
kétségbeesik miatta. Mentől mélyebbre sülyedt ez vak szenvedélyébe,
annál mélyebbre csalogatták az ő sötét szemei.
Egyszer Robertson megvallá a hölgy előtt szerelmét. Őrült, ádáz beszéd
volt az, nem méltó férfi szájába; csak rabszolga beszél így urához.
Donna Tereza mosolyogva játszott csillogó legyezőjével, s azt felelé
imádójának:
– Kapitány úr! ön mostan kapitány még és szegény ember. Én szeretem a
fényt, a pompát, a hírt; én nagyravágyó vagyok. Én nem tudok szeretni
valakit csak azért, mert csinos, mert hozzám illik, hanem tudnék
szeretni egy férfit, a kit irántami szerelme nagygyá, gazdaggá,
hatalmassá tett. Önnek elébb oda kell küzdenie magát, a hol önt
megláthassam. Most forradalom van egész Amerikában; a mi alul van, az
fordul felül, kiki azt a helyet foglalhatja el, a mit megtartani elég
erős; a bátoré a diadal. Kezdjen ön valamihez. Engem csak merészsége
által nyerhet el. Ha ilyen alázatosan szól hozzám, azt meg sem hallom; –
jőjjön majd akkor, ha merészen teheti ajánlatát.
Robertson teljes lázban volt, midőn donna Tereza lakát elhagyta. Elmondá
Williamsnak, a mit a hölgy válaszolt neki.
– Bizony, barátom, szólt neki nevetve Williams, én is azt hiszem, hogy
annak a hölgynek a szivét meg nem hódítod másként, mint ha vagy admiráli
vállrózsát szerzesz magadnak, vagy pedig körülbelől tíz millió dollárt
tudsz a lábaihoz tenni, mert azon alól ő szóba sem áll veled.
Robertson szivében keserű salakot hagytak e szavak; – admiráli
vállrózsát képtelenség szerezni rá nézve. Bolivár személyes ellensége
volt, pedig e kitüntetés egyedül ő tőle függött, ki akkor az egész
mozgalom helyén döntő befolyással birt; tíz millió dollár pedig bolond
gondolat!
Mondjátok valakinek, a ki épen egy pénznek ura, hogy adjon elő tíz
millió dollárt. Az is őrült volna, a ki ilyesmiről gondolkozik magában.
Pedig Robertson ilyen őrült volt.
Elvitte magával Williamst hajójára s éjszakánként gyakran elbeszélgetett
vele késő éjfélig a felől, mint lehetne iszonyú kincstömegre tenni szert
egyszerre? Végig ment annak legphantasticusabb módjain; csodás
börzejáték, kártyabankok kipusztítása, aranybányák fölfedezése,
elsülyedt hajók felkutatása s más efféle szüntelen üldözte egymást
képzeletében, s ha el tudott aludni, gyakran álmodá, hogy ott jár-kel
már az aranyhalmazok között, s dúl bennök kezeivel és méri azokat
vékával; mikor aztán fölébredt, akkor látta, hogy semmi sincs belőle.
A dicsvágy útját egyszerre bezárta Robertson előtt a helyreállt béke. A
spanyol háborúnak végeszakadt, az admiráli vállrózsák egyszerre eltüntek
a tenger fenekére.
Egy este a Callari kikötőben egy ismerős tiszt hajóján víg mulatság
közben kötekedtek a hajósok Robertsonnal, kik igen mulatságos dolognak
találták a fiatal tengerész ábrándozásait egy fekete szemű creol hölgy
miatt, a kinek nem kell egyéb vőlegényi hozomány, mint vagy egy
admirál-kalap, vagy valami tíz millió dollárocska.
Robertson engedett magával tréfálni, s egykedvűleg szürcsölgeté theáját.
Egy irlandi hajóstiszt nevetve mondá neki:
– Hiszen pajtás, ha csak tíz millió dollár kell, arra legkönnyebben
szert tehetsz; itt horgonyoz a szomszédunkban mr. Ingres hajója, a
Peruvian, az épen tíz milliót visz aranyporban és rudakban az angol bank
számára; vedd el tőle.
Mindenki hahotával nevetett ez ötletre; maga az említett kapitány,
Ingres is jelen volt, az is kaczagott ez enyelgésen.
Robertson is elmosolyodott rá.
Éjféltájon a tengerészek búcsút vettek egymástól s hajóikra távoztak;
Robertson és Williams hátramaradtak.
Azt az irlandit, ki ama tréfás ötletet mondá Robertsonnak, Georgesnak
hívták.
Robertson félrehívta a hajó párkányára Georgest és Williamst.
– Bajtársak, én azt gondoltam, hogy az a tíz millió dollár sokkal jobb
helyen volna nálunk, mint az angol bankban.
Sötét volt, – nem kellett senkinek azon aggódni, hogy hátha elpirul az
arcza?
A három tengerész nem szólt többet egymáshoz, hanem csak megszorítá
egymás kezét, s értette a többit.
Onnan Robertson hajójára tértek. A tengerész összeszedte legmerészebb
matrózait, fegyvert adott kezeikbe; mintegy tizenketten voltak, azokat a
dereglyébe szállítá. Akkor a lőpor-kamra melletti kajütben tüzet
gyújtott, s elhagyta a dereglyével hajóját.
A sötét éjben észrevétlenül jutott a dereglye a Peruvian oldalához. Ott
nesztelenül felkapaszkodtak a hajósok, Georges és Williams a legénység
egy részével szétoszlott a kabinetekbe, Robertson harmadmagával a
kapitány szobájába sietett.
Ingres kapitányt álmából költé fel Robertson, felvont pisztolyt tartva
szeme közé.
– Adja át hajóját, kapitány, mindenestől; nekem kell ez a tíz millió
dollár; szedje össze a mije van, s szálljon ki a dereglyén a partra.
Ingres azt hitte eleinte, hogy csak tréfálnak vele; hanem a mint
szobájából kilépett, akkor fogta fel egyszerre helyzete komolyságát.
Hajóslegénységének egy része a födözeten volt s Robertson kalózaival
barátkozott. Williams és Georges egy percz alatt rábeszélték őket, hogy
a helyett, hogy annyi roppant pénzt az angol bankba nagy fáradsággal
átszállítanak, jobb lesz azt maguk közt felosztaniok; mindegyik úr leend
belőle.
Ingresnek nem volt mit tennie, mint néhány becsületesnek maradt
legényével dereglyére szállni, s engedni magát a sík tengerre kivonatni.
Az a reménye, hogy a Peruvian éjszakai eltünése szemet fog szúrni a
többi hajósoknál, s talán utána erednek, meghiusult, mert azon
pillanatban tűz támadt a Congreson, mit Robertson maga rendezett el, s e
veszély félrevonta a kikötő figyelmét, a nagy hajók mind iparkodtak
közeléből menekülni, a dereglyék siettek oltására; a Peruvian az
átalános zavarban eltávozhatott a tengeröbölből, a nélkül, hogy az
valakinek feltünt volna. Robertson magával vitte a kapitányt és híveit,
mindaddig, míg a Congreso lángjai világítottak a tengeren, egyszer
azután nagy dördüléssel fellobbant a hajó, az üszkök széthullottak a
tengerbe s elsötétült minden; akkor ő is elvágta a dereglye kötelét, s
elbocsátá a kapitányt.
Robertson megmenekült roppant zsákmányával.
Tehát a miről annyi kínzó álmot álmodott, a tíz millió dollár, most mint
egy varázsütésre birtokában volt; láthatá a felnyitott tonnákat, színig
telve azzal a sárga porral, a mitől az emberek úgy megbolondulnak, az
aranyrudakat, végeiken az angol czímerrel, dúlhatott két kezével a vert
aranyban, mely úgy hevert egymáson, mint a falevél az erdőn, s
gondolhatott donna Terezára: már most az enyim vagy! Hát a pokolra nem
gondolt-e: most már a tiéd vagyok.
A pokolig és donna Tereza öléig azonban még hosszú útat kelle tenni. Az
a roppant kincs még csak részben volt az övé. Ötven martalócz, a rablás
bűntársa, akart még osztozni abban, mi jutott volna így egyre? Robertson
kapott volna tán félmilliomot belőle, ugyanannyit Georges és Williams; a
többiben a tengerészek akartak osztozni.
Oh bizonyára azok mind, a kik jogot tartottak ez átkozott kincshez,
elimádkozhatták a haldokló ember imádságát minden reggel, este, mert
Robertsonnál el volt határozva, hogy azt egyedül neki kell birni és
kívüle senkinek.
Egy napon Robertson hajóját a polynéziai tengerre irányozva, azt mondá
két főczinkosának, hogy kénytelenek lesznek a Tua-Tongasziget előtt
horgonyt vetni, mert ivóvizük elfogyott; legyen szives a két bajtárs
huszonöt embert magához venni és kiszállni a szigetre egy kis édes
vizecskéért.
Georges mosolyogva czirógatá meg Robertson állát.
– Szivesen pajtás, elmegyek akár én, akár Williams, de ketten egyszerre
nem. Jól ismerjük egymást és eszünkön járunk. Te meg akarod fogyasztani
azoknak a számát, a kik a dollárokból osztozni akarnak. Azt mi sem
bánjuk; pusztítsd el a többieket, a hogy tudod, de mi ketten csak
testvéreid maradunk, a kik együtt akarjuk veled siratni azt az öreg
tátit, a ki ezt a szép örökséget ránk hagyta.
Robertson büszke egykedvűséggel fogadta ezt a gyanusítást, melyben pedig
szivének legtitkosabb gondolata volt kitalálva.
– Ti attól féltek, hogy valahol elhagylak benneteket magamtól; látjátok,
én nem félek attól, hogy ti hagytok el; ha te csakugyan tartasz tőle:
egyedül kimenni a szigetre, hát én veled megyek és itt hagyom a hajót és
a tíz millió dollárt Williams emberségére. Ha kedve tartja, csaljon meg
és hagyjon itt.
Könnyű volt a nagylelkűt játszani Robertsonnak; oda vitte a hajót a
polynéziai veszélyes vizekre, hol a tömérdek tenger alatti korallzátony,
örvény, ellenár között csupán oly ügyes, tapasztalt hajóvezér bírja azt
keresztül vezetni; nála nélkül az első napon elnyelné azt mindenestől a
hullám. Neki nem kellett azon aggódnia, hogy osztályrészeért társai
túladnak rajta.
E lovagias merészségnek látszó határozata eláltatá Georges gyanúját, s
az késznek nyilatkozott a szigetre kimenni, ha Robertson is vele megy.
Huszonöt legény ült a dereglyében, mely velük kiszállt a szigetpartra. A
dereglyét kikötötték a hegyi patak torkolatánál, a hol az a tengerbe
szakad, s a hordókat kihengergették belőle, miket vízzel akartak tele
merni.
A parti népség, a tarkára festett bőrű szigetlakók csoportosan
sereglettek a hajósok körül, a mint azok a parton megjelentek és
elkezdtek velük csereberélni.
Csendes, jámbor emberek voltak e vad urak és asszonyságok, könnyű volt
velük az alku. Egy bicsakért, egy szem üveg-klárisért malaczot,
kókusdiót adtak, és egy rézgombért a lábait csókolták Robertsonnak, ki
addig elfoglalta őket szép szóval és értéktelen ajándékkal, míg Georges
és a többi tengerész a hordókat töltötte. Csak egy pár hordó volt még
hátra, még azzal vesződtek a martalóczok, midőn Robertson a dereglyénél
maradottakat figyelmezteté, hogy legyenek készen az elindulásra, mert a
hajó nem várhat tovább; ha az apály kezdődik, ki nem mehet az öbölből.
Egy puskalövés volt az előre meghatározott jel, melyre a folyónál levők
rögtön siessenek a dereglyéhez, akár vannak, akár nincsenek készen az
utolsó hordókkal.
Ki tehet róla, hogy a jellövésre elsütött puska, melyet Robertson maga
lőtt el a dereglyepárkányról, épen apró golyókra volt töltve s azok épen
az indus fejedelem oldalát találták keresztül lyukgatni.
A vad nép egyszerre bőszült ordítással támadt a tengerészekre, nyíl- és
kőzáport szórva ellenük, s halcsontos dárdával ölve le a véletlenül
megtámadottakat.
Robertson bátor volt és vitéz. Tíz ember volt vele a dereglyénél,
tizenöt Georgessal a pataknál. Ő maga a hajó kormányán állt s
fegyverével száz ember ellen védte a dereglyét, míg hajósai megfeszített
erővel tolták azt csáklyákkal a lengő vízre. De még akkor is nagyobb
gondja volt arra, hogy Georgessal és legényeivel mi történik? mint saját
veszélyére. Azokat körülfogták az indiánok; menekülniök lehetetlen volt.
A dereglye végre a hullámon lengett, egy utolsó sorlövés tizenegy
fegyverből szétsepré a támadókat egy pillanatra; egy hajítódárda
süvöltött még feléjök a partról, épen Williams vála fölött repült el, s
egy háta mögött álló legény fejébe furódott, az kibukott a vízbe.
Egygyel is kevesebb, mormogá magában Robertson. A többi nyomta az
evezőt. A dereglye sebesen távozott el a parttól. Robertson elégülten
szemlélé, mint mészárolják le az ottmaradtakat a bőszült vademberek.
«Tizenöttel, tizenhattal, tizenhéttel kevesebb.» Egyik főosztályos is
ott veszett.
E pillanatban egy úszó ember feje bukott fel a dereglye mellett a
vízből: Georgesé volt. Georges gyakorlott búvár volt, a vad viadal
kezdetén rögtön a vízbe veté magát, s a víz alatt menekült észrevétlenül
a dereglye után.
Nevetve emelé fel arczát Robertsonhoz, kezével a dereglyébe kapaszkodva,
gúnyosan mondá neki:
– Élek ám, patronus uram, nem vesztem el.
Tizenhatan mégis elvesztek a tua-tongai mészárlásban: csak harmincznégy
maradt élve.
Harmincznégy embert kellett még Robertsonnak megölni, hogy két társával
egyedül maradjon, – és azután még ezt a kettőt.
Gyakran csendes estéken, mikor szél nem fujt, a vitorlák lankadtan
verődtek az árboczfákhoz, a hajó állt egy helyen a végtelen tenger
közepén, néha-néha, mint a terhes beteg, a ki fekvését megunta, egyik
oldalról a másikra fordulva; olyankor kiment a tengerészek közé
Robertson, s elkezdett nekik mesélni.
Mesélt nekik régibb utazásaiból, mikor a Mariannai szigetek közt
barangolt, ott talált egy puszta, elhagyott szigetre, melynek partjai
köröskörül korallzátonyokkal vannak fedve; meredek sziklák
hozzájárulhatlanná teszik azt. Saypannak nevezik ezt a szigetet, s
kerüli még az indián is veszedelmes vizei miatt. Ámde belül e sziget
valódi ősképe a paradicsomnak: buja illatos mezők, mik önkényt termik a
legpompásabb gabonát, a kenyérgyökeret, az ananászt, mint nálunk a
töviskórót; egész erdők pálmafákból, roppant kenyérfák, óriási
gyümölcsökkel, narancsligetek, miknek aranyszín gyümölcse ott rothad a
földön, mert az apró sertések számtalan csordái sem képesek azt mind
fölemészteni, a mit ez a sziget terem, pedig módjukban van végtelenül
elszaporodni, mert senki sem pusztítja őket, még csak húsevő vadállat
sem lakik a szigeten; a fák odvaiból kicsordul a méz, melynek illatos
nedvéhez hasonlót másutt ízlelni nem lehet; millió örökké nyiló virágból
gyűjtik azt fulánktalan méhek; a völgyekben csodálatos állatok laknak,
hasonlatosak a tehenekhez, csakhogy kisebbek; engedik magukat lovaglásra
és igavonásra használtatni és a mellett gyapjut adnak, mely vetekedik a
legfinomabb merinóval. Van egy nagy patakja is e szigetnek, mely pompás
vizet ád s képes egy malmot elhajtani. Ilyen boldog szigetről szoktak
álmodozni a hajósok, mikor köröskörül az egykedvű tenger csapkodja
hajójuk oldalát, s egyik csillag a másik után jő fel és megy le a
vizekbe, a nélkül, hogy partot mutatna valamerre.
Robertson nagyon jól ismeré ezt a tengerészábrándot, s iparkodott azt
felhasználni.
Elbeszélte nekik, mily gyönyörű élet volna egy ily elhagyott, soha nem
keresett szigetet elfoglalni, azon megtelepülni, alkotni egy kis szabad
államot, patriarchális kormányzattal. Otahaitiban, drága pénzükért,
kaphatnának asszonyokat, szebbnél-szebb indián és creol nőket;
rabszolgákat is, a kik a földet míveljék, minden munkát végezzenek,
építsenek, ruhákat varrjanak: nekik csak a végnélküli gyönyörűség
maradna fenn. A hajóról elvinnék az ágyúkat, a lőszereket; a szigetnek
egyetlen szűk bejárása elé építenének egy váradot, onnan, ha egy egész
hajóhad akarná is őket megtámadni, visszaverhetnék diadalmasan. Soha sem
vehetné ki őket onnan senki többé s évek múlva egész új nemzedék virulna
fel a kis telepítvényen.
A tengerészek elámulva hallgaták e tüneményes regéket s kérték
Robertsont, hogy mutassa meg nekik ezt a szigetet.
Robertson nem ámította őket s elvezette oda; a Saypan-sziget valóban
olyan volt, a milyennek ő leirta; kívül zord, elijesztő tekintetű,
meredek sziklafalaktól övezve, csupán egy helyen hozzájárulható, egy
szűk barlangon keresztül, melyen a hegyi patak kifoly; de belül a
mesevilág paradicsoma ez, a hol az embernek nem kell a holnapról
aggódnia, csak a jelen perczet élvezni. Gazdagság, bőség, gyönyör minden
lépten, nyomon, a természet ingyen ad mindent, s pazarolja az ég
madarainak azt, miért másutt a nagy urak aranyat fizetnek… És hozzá még
tíz millió dollár! harminczhét vitéz, bátor férfi, a legszebb asszonyok,
munkás rabszolga, a mennyi kell; tizenhat ágyú, fegyver bőségben!
Lehet-e valakinek boldogabb világot képzelni ennél?
A legények el voltak ragadtatva a Saypan-sziget szépségeitől s maguk
unszolták Robertsont, hogy vezesse őket minél előbb Otahaitiba, hogy ott
asszonyokat és rabszolgákat vásároljanak.
Robertson maga is kiszállt velük a nagy szigetre s ott mulattak együtt,
két nap és két éjjel pihenés nélkül. Annyi pénzt adott Robertson
mindenkinek, a mennyit elbírt költeni. A legények másodnap éjszakáján a
szükséges mértékig részegek voltak, némelyik annyira, hogy nem tudott
magáról semmit, másik valami nagyon keveset; volt a ki meg tudott lábán
állani, ha két felől fogták, és volt közöttük négy, a ki egészen józan
volt.