– Asszonyom; ön két év óta visszautasítja az én hű szívemet: én nem
birom tovább a kínokat; ön kaczag rajtam, én pedig szenvedek. Föltettem
magamban, hogy ennek véget fogok vetni, s még egyszer és utoljára
megkisértem a szép szót. Ön tudja, hogy én mennyire szeretem.
– Nem tudom, elfelejtettem már.
– Pedig mindennap mondom. Ön látott engemet sírni maga előtt.
– Sőt dühösködni is. Egy porczelán vedrem letört füle tanubizonyság rá.
– No, a helyett hányat vettem már másikat?
– De én soha sem fogadtam el.
– Mert kínozni akar. Hanem már most vége. Én azért jöttem ide, hogy ha
ön meg nem lágyul irántam, én itt az ön szemei előtt megölöm magamat.
– De sokszor mondta már; csak már legalább egyszer tenné meg.
– Oh ne tessék rajta nevetni. Nem úgy van az, a hogy ön gondolja;
persze, ha pisztolyt fognék az agyamnak, ön addig a perczig mindig
nevetne, a míg szét nem zúznám a koponyámat, akkor pedig mit használna
nekem az ön sajnálkozása és részvéte. Köszönöm szépen. Nem úgy van az.
Én lassú halállal fogom magamat megölni ön előtt; – éhen akarok meghalni
az ön szobájában. Legyen meg önnek az a kegyetlen öröme, hogy lássa
óráról-órára elmúlni leghívebb imádóját.
Azzal leült az öngyilkos imádó egy pamlagra s mereven megesküdött rá,
hogy e percztől fogva egy falat nem fog lemenni a torkán, sem ő nem fog
kimenni ebből a szobából.
Clarisse, a szép özvegy, nagyot nevetett e bizarr eredetiségen s
kaczagva ott hagyta imádóját szobájában, igen bizonyosan tudva, hogy ha
a vacsora ideje eljő, majd elhagyja az a helyét. Maga elment sétálni,
csak késő este jött haza.
Komornája mondja neki, hogy még mindig itt van ám az az úr.
Clarisse most már haragba jött; odament hozzá.
– De hát uram, elment önnek az esze? Itt akar hálni?
– Itt akarok meghalni. Megmondtam.
– Jól van, hát akkor én megyek el hazulról.
– Sajnálom, de én itt maradok.
Clarisse nem akart gorombáskodni, tehát inkább maga ment át a szomszédba
éjszakára, ott hagyva makacs imádóját a szállásán.
Másnap reggel visszament; most már talán csak vége van már a rossz
tréfának. Az imádó még mindig ott ült.
– Uram, ez már szemtelenség! ön megszöktet engemet a házamtól; ön hírbe
hoz, ön engem egészen idegessé tesz. Távozzék, míg meg nem haragszom.
– Mondtam már, hogy itt akarok meghalni.
– Itt hát, a gutába! Ott a Duna, ha meg akar halni; nekem menjen innen.
– Nem, én itt akarok meghalni.
– Hát itt egy tollkés, vágja el vele a nyakát, ha oly nagyon halhatnék.
– Nem. Én itt akarok meghalni.
Clarisse dühösen rohant ki szobájából s bezárta rá az ajtót. Hiszen majd
csak megszökteti az éhség! az már bizonyos.
Másnap reggelig még csak felé sem nézett.
De már délfelé csak nem nyughatott. Ez mégis tréfának egy kicsit sok.
Bement hozzá. A lovag bágyadtan hajtá le fejét a pamlagvánkosra. Két nap
nem evett már semmit.
– De az úr Isten áldja meg, édes barátom, ez rettenetes tréfa öntől. Ne
csináljon bolondságot. Mit mivel ön?
– Asszonyom. Megmondám, hogy mit akarok, sohajta ez s fejét másik
oldalra hajtá, szemeit lankadtan behunyva.
Clarisse el nem tudta képzelni, hogy mit csináljon? Hogy gátoljon meg
ilyen rettenetes elszántságot? Harmadnap már nem birt nyugtalanságával.
Egy csésze levest vitt neki sajátkezűleg.
– No, kedves barátom, ne tréfáljon már. Itt van egy kis leves; no lássa,
magam hoztam, egyék belőle.
– Hm! Leves? Szólt megvetőleg a szerető. Kell is nekem leves? Én meg
akarok halni.
És valóban alig birt már mozdulni, szemei beestek, arcza elsápadt,
elfogyott, tekintetében valami halálraváló volt. Ez igazán meg akar
halni.
Már a negyedik nap is eljött, a szerető még sem kapitulált. Csodálatos
neme az ostromnak, a hol a megszálló sereg éhezik, hogy a várőrséget
feladásra birja.
Clarissét a kétségbeesés környezé. Az ember már csak alig lihegett. Mit
csináljon vele? Még meghal a nyakán! Micsoda rettenetes skandalum lesz,
ha egy férfi megöli magát szemei láttára az éhség lassú halálával! Hogy
fogja ezt a lelkén elviselhetni? Hogy veheti magára azt a tudatot, hogy
egy embert négy napig látott haldokolni – éhen és nem nyújtott neki
segélyt!
Hiszen lám szívesen kinálná mindenféle jóval, de ha annak semmi sem
kell; ha nem akar enni!
Hanem ez mégis rendkívüli lélekerejű ember lehet, a ki ennyire képes
szerelmi kétségbeeséstől. Ez nagyszerű bizonyítványa a legforróbb
szenvedélynek! Az ember utoljára is kénytelen ezt az embert becsülni.
Ilyen embernek csakugyan kár meghalni.
– No, kedves barátom, még egyszer elhoztam önnek a levest. No nyissa föl
a száját, engedje belétöltenem.
A szerencsétlen imádó már nem tudott beszélni, csak fejével intett, hogy
nem kell neki semmi.
– De hát, Istenem, én nem akarom, hogy ön meghaljon.
A halni akaró vállat vonított. Megmondta már a véleményét régebben.
Clarisse mellé ült a pamlagra s kezébe fogta kezét.
– Legyen esze, kedves barátom, hallgasson egy okos szóra.
Az imádó szomorú mosolyra lágyítá sápatag arczát.
– Hiszen – szeretem önt hát no…
Azzal odaborult rá Clarisse s hogy ajkait megnyílásra birja, inkább hát,
Isten neki, megcsókolá.
Arra az öngyilkos összeszedte végső erejét s visszacsókolá a makacs
kapitulálót, – hanem azután sietett is a leveshez nyulni.
Még egy nap és többé sem leves, sem csók nem használt volna neki.
Egy hét alatt magához tért, s két hét múlva férj és feleség lett
belőlök.
Clarisse nem is bánta meg soha, hogy meg hagyta magát győzni. Ilyen
heroizmust a szerelemben nem minden bokorból lehet fölverni.
Egyébiránt nekem, megvallom, ha ilyen stratagemához kellene nyulnom,
volna annyi eszem, hogy egy pár zsemlyét eldugnék az attilám zsebébe;
nem tudom, az elszánt imádó vajjon nem praktizálta-e ugyanezt a
furfangot?