Arra félretaszigálok magam elől minden lelket, berontok az ebédlőbe, ott
nem találok senkit; onnan rohanok a hálószobába, annak az ajtaját félig
eltorlaszolva találom mindenféle szekrényekkel és pamlagokkal.
– Ahán! Itt van valaki!
De mi szekrény és pamlag egy dühbe hozott férj romboló haragjának, mibe
került nekem azokat felfordítani? Berohanék. Jaj annak, a ki itt van.
És ime mit látok? Egy gyanus külsejű idegen valóban ott rejtőzik térden
guggolva az ágy függönyei mögött.
– Kicsoda ön? Mit akar ön itt? Öné ez a sipka? Ordíték rá, mint egy
oroszlán.
Az átkozott gonosztevő hideg vérrel válaszolt szavaimra:
– Én vagyok Sligorák asztalosmester; a tensasszony parancsából újra
politurozom a bútorokat, míg a tensúr odajár. Ne tessék összegyűrni a
sipkámat, mert még új.
Én aztán nagyon szerettem volna, ha ezt a scenát senki se látta volna,
de olyan nagy lármát csaptam magam, hogy az egész ház összecsődült; s a
kitől legjobban szégyenlettem magamat, az a feleségem volt, ki a
folyosóról akkor került elő, bekötött fejjel és igen porosan; az
ártatlan a pamlagvánkosokat porozta, a poroló pálcza akkor is a kezében
volt. Azt gondoltam, rám akar vele szedni. Azt nem tette, csak annyit
mondott, fejét csóválva, hogy «Othello».
Már nem tudom, hogy egy szónak vette-e vagy háromnak? mert én úgy is
érthettem, hogy «ó te ló!»