Tudod barátom: az ember nem hisz az asszonyfélének; tudod barátom, az
ember annyi mindenféle tapasztalást tesz nőtlen legénykorában, hogy
aztán, mikor megházasodik, a háta borsózik bele, ha arra talál gondolni,
hogy hátha most azt mind nekem fizetik vissza, a mit én adtam kölcsön
másnak! Erre pedig mindig és mindenütt gondol az ember. Ezt ki nem tudja
verni a fejéből: vajjon a míg én a törvényszéken a felperesemet
védelmezem, azalatt odahaza az alperesemet nem convincálja-e valami
átkozott zugügyvéd? Ha eltalálok maradni hazulról, nem marasztalnak-e el
in contumaciam? Oh mert csak azt lehetne még elérni valami áldott
paragraphussal, hogy senkise udvarolhatna a férj nevében, ügyvédi
meghatalmazás nélkül, a hogy nem lehet e nélkül senkit képviselni a
törvényszék előtt. Egy rongyos extravillaneus telket sem lehet átiratni
a más nevére, láttamozott felhatalmazó levél nélkül; hanem az embernek a
legféltettebb fekvő birtokát nem védelmezi a törvényhozás.
Hát egyszer plane el kellett utaznom hazulról, valami távol megyében
történendő végrehajtás miatt. Oda kellett maradnom vagy hat napig. No
képzelheted, kedves barátom, ezt a torturát: hat napig nem látni, hogy
ki jár be a házam ajtaján? Ott megigértettem az asszonynyal,
megesküdtettem rá, hogy senkit sem fogad el az alatt, míg én oda leszek,
hogy zárva tartja az ajtót s ha csengetnek, megkérdi: ki van ott? ha
férfihangot hall, azt mondja, jőjjön egy hét múlva; mert sok a rablás,
gyilkolás mindenfelé; az emberhez, mikor megtudják, hogy nincs a férj
otthon, mindenféle elegansul öltözött rablók bekérezkednek, az ember azt
hinné, hogy gavallérok s mikor egyszer egyedül vannak, kést rántanak,
legyilkolják az embert. Így: – jól megijesztgettem az asszonyt. Fogadta,
hogy vigyázni fog magára.
Én azonban csak nem nyughattam a messzeségben, hevenyében
összebékítettem a peres feleimet s a helyett, hogy hatodnapra készültem
volna el a kiküldetéssel, már negyednapra útban voltam hazafelé.
Meglepem az asszonyt, korábban jövök. Jaj neki, ha eltántorodott. De
hátha nem tántorodott, hátha zárva találok minden ajtót s először
elváltoztatott szavamra azt mondják, hogy menjek a pokolba, míg aztán
igazi hangomra ismerve, örömsikoltással tárulnak ki ajtók és karok, hogy
engem kebleikre öleljenek. E kettős gondolat hánytvetett az egész úton,
jobban, mint a döczögős szekér.
Végre lakásom elé érek, három lépcsőt átugorva, rohanok fel s a legelső,
a mit látok az, hogy az ajtóm nincs bezárva; – benyitok, a szobaleány
toppan velem szemközt. «Jérum! a tensúr!» sikolt fel a fehércseléd
ijedten.
– Miért ijedtél meg, gonosztevő? Hol az asszony?
– I–i–i–izé.
– I–i–i–izé?! Örrrdög mennykő! Mindjárt tudtam, hogy izé!
Széttekintek, hát az előszobában az asztalon egy sipkát pillantok meg,
egy férfisipkát.