Csak tizenkét éves volt Zaire, midőn atyjával, a szerencsétlen Mossul
deyjel Francziaországba futott.
Maroccoból lázadástól űzetve, megcsalatva, elárulva, szökött a fejedelem
XIV. Lajos udvarához s a ragyogó nagy királyban buzgó pártolójára
talált.
Lajos nemcsak fejedelmi fénynyel fogadta a bukott herczeget, sőt
biztosítá, hogy hajóhadat küld Marocco ellen s visszaállítja őt előbbi
hatalmába.
Mossul deynek esze is volt, szíve is volt. Esze is volt annyi, hogy
átlátta, miszerint ez annyit jelent, hogy majd a francziák az ő vele
történt méltatlanság megtorlása fejében elfoglalják Berberországot, s ő
azután lesz, idegen védelem alatt, trónba festett uralkodó. Szíve is
volt annyi, hogy felismerje, mennyivel kisebb balsors az, hogy a
berberek őt elűzték, mint az volna, ha őt a francziák visszavinnék.
Mikor már csaknem tény volt, hogy őt Maroccoba haderővel visszavigyék,
akkor Mossul dey egy kis fehér porocskát, mit gyűrűje kövében viselt,
szájába vett; a halálos méreggel szájában elmondá a minden halottak
imádságát; mikor lenyelte a mérget, ő maga is halott volt. – Utolsó
levelében muzulmani őszinteséggel elmondá fejedelmi gazdájának, hogy ő
neki miért kell meghalnia? Arra kéri végül, hogy kegyelmét, mit vele nem
éreztethet többé, terjeszsze ki árvájára; legyen Zairének atyja.
Lajos király meg is tartá, mire őt a dey fölkérte. Zairét
megkeresztelteté s azután elküldé egy kolostorba, hogy ott rangjához
illően neveljék. Mikor Zaire tizenhét éves lett, akkor kihozatá a
kolostorból, felviteté udvarába, beavatva őt udvarhölgyei közé.
A versaillesi palotában volt egy terem, az udvarhölgyek hálószobája,
ennek egy szögletében két tükör közé elrejtve, volt egy nyílás; onnan
szokott a galant fejedelem estenkint beleskelődni udvarhölgyei
szobájába, kiket a kettős tükörből mindenütt megláthatott.
Az első éjjel, melyet Zaire ez európai háremben töltött, alig tudott
leshelyétől megválni a király. A szép török szűznek tündéri szépsége,
ifju idomai mellé oly csodálatos hosszú haja volt, hogy mikor azt
szalagjai közül kibontották, s végig hagyták omolni termetén, kezével
kellett azt fölemelnie, hogy a földet ne seperje, s a mellett olyan volt
ez a csodaszép haj, mint a ragyogó színarany, a mi selyemvékonyságra van
megfonva.
A többi udvarhölgyek játékot csináltak a szép gyermekből és arany
hajából, majd szétrázták azt vállain, hogy lengeteg alakját köröskörül
befedte, mint egy tündérpalást, majd megint kétfelé választák, egyik
részéből vállszalagot csinálva keblén keresztül, másikat dereka körül
fonva öv gyanánt, azután lefekteték s engedték e gazdag hajfonadékokat
aláfolyni fehér párnáiról, mintha arany patak csordulna túl márvány
medenczéje szélén.
A király ott volt a két tükör között.
Másnap az udvari dalidóban egész este nem foglalkozott mással a király,
mint Zairével. Egészen meg volt hódítva a leány szépsége és szelleme
által. A csoportokban új kegyencznőről beszéltek, s az udvaronczok
mélyebben kezdtek bókolni Zaire előtt. A gynecæum hölgyei kettőztetett
figyelemmel voltak ezentúl Zaire iránt. Mindenki tudta már, hogy az lesz
az új kegyencznő. – Csak a gyermek nem tudott még róla semmit. Oh ő még
nem is sejtette a szerencsét, a mit már irigyeltek tőle.
Egy napon a derék Louvois üdvözlé őt, hogy a király szívét meg tudta
nyerni.
Zaire megrettent. Máskor is halovány volt; most még haloványabban kérdé:
– Mi oka lehet a királynak engemet szeretni? Én nem vagyok szép.
– Oh herczegnő, kegyednek van egy oly kincse, a mit a király nem adna
minden udvarhölgye szeméért.
– Mi lehet az? kérdezé remegve a leány.
Louvois szemtelenül simítá végig a gyermek fejét.
– Ez a szép aranyhaj. Aranyháló az, mely királyt fogott.
Másnap Lajos király egy levelkét talált hálószobája asztalán, mely egy
kis ébenfaszekrény fölé volt téve. A levelet felbontá; ez volt benne:
«Hatalmas király; te engemet, alázatos szolgálódat érdemeim fölött
kitüntetél. Védtél, mint árvát, fölemeltél, mint száműzöttet. Voltak, a
kik azt mondták nekem, hogy arany hajfürteim éke nagyon megtetszék
szemeidnek, – ime, királyom, én neked adom azt hálából: legyen tied…
engem pedig bocsáss kolostoromba vissza. Zaire.»
Az ébenfa-szekrényben ott találta a király a csodaszép tündéri hajzat
egész országot érő kincsét. A szemérmes szűz tőből levágta szép arany
haját; ha úgy megtetszett az a királynak, ime legyen hát az övé. Azt
mondják, hogy Lajos király megsiratta a szép hajat, a minél szebb,
drágább ékszert soha sem ajándékoztak királynak; olyan ékszert, a mi
annak is fáj, a ki adja, annak is, ki elveszi. Száztíz év mulva a
levágott fejeket sem siratták úgy meg, mint most e levágott hajat. – A
király egy bársony párnácskába varratta azt, a mit gyakran tett feje
alá; azt mondá, szívdobogás ellen jó az. Bizonyosan jobb helyen volt ott
a haj, mintha úrnője fején gyémántos czégér körül lett volna fonva.