(Történeti adoma.)
Történt volt azon időben, a midőn Apafi Mihály uram ő nagysága
atyáskodék Erdélyországban, hogy török szultán ő felsége megszorulván
pénznek dolgában, sürgetni kezdé az ő minisztereit, hogy látnának valami
olajos korsó után, a melyből még lehetne valamit – ha ugyan nem
kitölteni – de épen kicseppenteni.
Nagyvezér Küprili Mehemed uram ő kegyelmessége no ugyan jó helyen
kereste a kifogyhatatlan olajos korsót, a mikor Erdélyre vetette
szemeit, a holott már akkor nagy szeme vala a dénárnak, s ökröt, lovat
lehetett venni egy aranyért.
Csak százötvenezer tallért kért ő nagyságától, ki tudná mikor
hátramaradt adó fejében.
Magyar ember fizetni soha sem igen nagyon szeretett, s ezen tulajdonsága
által úgy hiszem, legtöbb rokonságot tanusít sok más egyéb nemzetekkel,
melyek a fizetést szinte nem számítják a hét fő virtusok közé.
Ezt a jó tulajdonságunkat tanulták el tőlünk legelébb a mi érdemes
atyánkfiai, a körültekintő szász uraságok is, melyet mindjárt példával
is bebizonyítának.
Ki tudná mikor hátramaradt török harácsot semmi sem födözhetett olyan
jól, mint ki tudná mikor hátramaradt adóbeli tartozása a becsületes
nagyszebeni közönségnek; annakokáért parancsot adott a jámbor fejedelem
Naláczi István uramnak, hogy szólítaná meg ez érdemes hazafiakat, hogy
emlékezzenek csak vissza: ekkor meg ekkor, hogy elfelejtették az adót
megfizetni, nem késő ám még most is, sőt inkább elfogadtatik minden
időben.
Cibinius, másként Szebeni uram, ki akkori szokás szerint szinte három
nevet tartott, egyet a magyarok, másikat a szászok, a latint pedig
hivatalos okiratok számára, lévén akkor épen Nagy-Szeben polgármestere,
közlé az érdemes tanácscsal az izenetet, az érdemes tanács megkeresé
miatta a becsületes czéheket, a becsületes czéhek pedig azt felelték,
hogy nem addig van az, hanem:
mivelhogy fejedelem ő nagysága azt a kettős kegyelmet osztá ki, – nem
tudván senki kérését megvetni, – hogy a míg a szebeni becsületes
fehércserző czéhnek kizárólagos szabadalmat adott fehér és színes bőrök
árulhatására, viszont pedig a becsületes timár czéhnek is adott
szabadalmat mindenféle bőrök eladására, e miatt most az érdemes czéhek
egymással hajba vannak, mind a kettőnek igazsága levén és
felszámíthatlan kárai ebből az igazságból:
tehátlan: méltóztassék a nagyságos fejedelem legelőbb is ezt a
difficultást megemelni, mert addig az ideig a belső villongások miatt,
melyek napról-napra nagyobb kiterjedést nyernek, a vargák a timárokat, a
szűcsök a fehér cserzőket pártolván, sőt már a lutheránus és pápista
diákok is ezen tárgy fölött véresen összekoczódván, a tanácsteremben a
senátorok egymást kalamárissal fenyegetvén, az egész város fölfordulván,
– a kívánt adót beszedni nem lehet.
Ezt a választ szépen megiratta Cibinius uram, s felküldte a
fejedelemnek; Apafi gondolt még hozzá valamit, s megizente a
nagyvezérnek, hogy ezúttal mindent egyebet küldhet neki, csak pénzt nem.
Az izenetvivővel nem tudom mi történt, hanem annyi bizonyos, hogy a mi
levelet Apafi a nagyvezértől ezen tárgyban kapott, abban a legelső sor
ezen kezdődött:
«Te kutyahitű!»
A fejedelem nem hagyhatta magán száradni ezt a nevet, hanem tovább adta
a «kutyahitűt» Cibinius uramnak, Cibinius uram pedig kiosztotta azt a
timárok és fehér cserzők s azoknak pártfogói között, a min azok csak még
jobban hajba kaptak; s megint csak az lett a véghatározat, hogy fizetni
épen nem lehet. Ezt felelték a czéhek Cibiniusnak, Cibinius a
fejedelemnek, a fejedelem a nagyvezérnek, a nagyvezér a szultánnak, a
helyett, hogy kiki fizetett volna a hozzá intézett kérdés szerint.
Még egyszer megtette ugyanezen kérdés és felelet az útat Stambultól
Kolozsvárig és Szebenig, és vissza; ekkor azután megdühödött a
nagyvezér, s azt irta Apafinak mérgében, hogy: «ha énnekem még egy
mivelhogyot és tehátlant küldesz levélben pénz helyett, magam megyek
hozzád, s azokat hajtom el, a kiket legjobban szeretsz.»
Apafi is hasonló haragba jött Cibinius ellen, mint ő ellene a nagyvezér,
s azt izente neki, hogyha eljön a nagyvezér, azt fogja mondani neki,
hogy a szebenieket szereti legjobban.
Cibinius haragja nem volt kisebb a timárok és fehér cserzők ellen,
kiknek tudtul is adá menten, hogy ha a fejedelem kezesül akarja adni a
város legtekintélyesebb férfiait, ő a timárokat és fehér cserzőket
liquidálja, mert azok csinálnak most legnagyobb lármát.
Erre a szóra kissé meghökkentek az illető czéhek, s megkérték szépen
Cibiniust, hogy ne haragudjék, hiszen majd kiegyenlítik a dolgot.
Cibinius uram is megnyugtatá a fejedelmet azon izenettel, hogy
legközelebb egy egész küldöttség élén fog nála megjelenni, s szépen
rendbe hoz minden követelést.
Apafi följegyzé a kalendáriumban a napot, melyen meg kellett nála
jelenni a küldöttségnek, s megiratta a nagyvezérnek, hogy ez s ez napon
meg fogja küldeni a kívánt harácsot.
A nagyvezér már azt jelenté a szultánnak, hogy a pénz már útban is van.
A kérdésben forgó naptól olyan sok szépet és jót várt mindenki, a czéhek
új kizáró, bezáró szabadalmakat, Cibinius uram nemesi oklevelet, Apafi
kegyelmi kaftánt, Küprili palotát, lovat, a padisah talán egy pár szép
hollandi tulipánt, melyek láttára a halavány szultána elmosolyodjék, s
egy ilyen mosoly nem érne-e százötvenezer tallért, melybe néhány
hollandi tulipán kerül?
A kívánt napon már várta a fejedelem Cibinius uramat, s nagy
megelégedésére szolgált, midőn Naláczi István bejelenté előtte a
nagyszebeni küldöttséget.
Tehát hozzák a pénzt.
Az érdemes polgárok beléptek egyenkint a fejedelmi hallgatás teremébe,
helyet foglaltak az ajtó mellett szépen, ki hogy következett, ünnepélyes
komolysággal.
A fejedelem egy kicsinyt izgatottnak látszott, hihetőleg azért, mert nem
tudta kivenni, hogy melyik a sok közül hozta a pénzt? Talán azt kívül
hagyták.
Cibinius uram azonban előlépett, s magát mélyen meghajtva, üdvözlé a
fejedelmet, s torkát köszörülve, mondá:
«Nagyságos fejedelem!»
A képéből, a neki fohászkodásából, még a mentezsinórba akasztott ujjából
is kilátszott, hogy ez most egy olyan hosszú beszédhez készül, hogy ha
én azt mind el hagynám mondani, nem maradna a Dekameronban hely a
következő novellák számára.
Maga a jámbor fejedelem is sejteni látszott e jelenségeket, mert kétszer
is megmondta Szebeni uramnak, hogy: «csak siess fiam azzal a szóval,
aztán térjünk a tárgyra!» a mire a derék polgármester megigérte, hogy
rövid fog lenni, a mi tőle elég szép ajánlat volt, ha elgondoljuk, hogy
fejével majd a gerendát verte, s még hozzá olyan hosszú fekete mentét
viselt, a melynek sehol sem volt dereka, de még a térden alul is volt
gombolója.
Tehát: nagyságos fejedelem!
Itt azután elmondá Cibinius uram ékes mondásokkal, hogy miféle virtusok
ékesítik legjobban a fejedelmeket átalánosságban, melyek kiválólag
Erdélyországban; – Apafi közbe-közbe vágott: «tudom, tudom fiam!» végre
bezárta a chriát azzal, hogy mindezen virtusok pedig egyesülten
föltalálhatók Apaffi Mihály uram ő nagyságában: «de már azt nem tudom»,
mondá rá a jó úr.
Ez azonban még csak a kezdet volt.
Innen eredt a beszéd második fele, hogy im e virtusokból micsoda jók
áradnak a fejedelmek népeire általánosságban és kiválólag a szászokra
nézve Erdélyországban.
De már ezt sok volt végig hallgatni, Apafi hol felállt, hol leült,
kinézett az ablakon, meg visszajött, Cibinius uram mégis beszélt.
– Elég lesz már fiam, térjünk már a tárgyra; kiálta közbe többször is, a
mire a szónok mindig azt mondta, hogy: «igenis nagyságos fejedelem» és
folytatta szépen, a mit elkezdett.
Apafi erre nyugtalanabb kezdett lenni; boszúságában egy kalamárist is
feldöntött, a tinta szétfolyt a padlón; Cibinius beszédjének az sem
szakította végét.
– Akartok-e már egyszer az adóról beszélni? kiálta végre a fejedelem a
szónokra.
– Igenis, nagyságos fejedelem, monda Cibinius, és azután hosszasan
bemutogatá, hogy micsoda nagy károk és hátramaradások származnak a
fejedelmek gyöngeségeiből az ő népeikre általánosságban és kiválólag a
szász községekre nézve Erdélyországban, s apródonkint kisült, hogy Apafi
Mihály uram ő nagysága ezekben is mind bővelkedik.
– Elhoztátok-e az adót? kérdé végre minden körülirás nélkül Apafi.
Cibinius térdet, fejet hajtott és elkezdett beszélni a nagyszebeni fehér
cserzőkről és timárokról, azoknak kettős sérelmeiről, hármas
hátramaradásairól, sokszoros czivakodásaikról és örökös keserűségeiről,
kordován és talpbőrnek az áráról, gubacsról és csáváról, szattyánról és
kecskebőrről.
– Ne beszélj énnekem a te cserzőidről, vargáidról, hanem beszélj az
adóról! ordított végre Apafi, kirúgván maga alól a széket, s öklözve az
asztalt.
De Cibinius most még a szűcsökről, csizmadiákról is elkezdett beszélni,
azoknak a szabadalmairól, országos és heti vásárokról és
búcsúszentelésekről.
Apafi megerősíté szívét, nem dühösködött, visszaült a székébe, s
lekönyökölt az asztalra, s várta türelmesen, hogy mikor lesz már a
mézeskalácsosok, eczetfőzők, vászonfestők s egyéb becsületes czéhbeli
polgárok keserveinek vége.
Ezek közben Cibinius uram mindig mélyebben merült az okiratok,
országgyűlési törvényczikkelyek, szabadalmak és kegyelmek keresztül
lábolhatatlan hinárjába, húzva maga után az egész hallgatóságot. Apafi
még egyszer beleszólt, egy kíntszenvedett vértanu türelmes
könyörgésével:
– Édes kedves fiam, kérlek téged igen szépen, beszélj már egyszer a
tárgyról, elhoztátok-e az adót?
A mint pedig Cibinius uram még erre a szép könyörgésre is azzal
válaszolt, hogy elkezdé a Kálmán király alatt történtek krónikáját,
egyszerre csak fölugrik Apafi az asztal mellől, kapja az oldalán lévő
buzogányát, s olyat sujt vele Cibinius mentéjére vagy hármat, hogy csak
úgy porzik.
– Nesze neked lélek adta fia, a ki csúfot űzesz a fejedelmedből.
Naláczi ezt látva, ijedten veté magát a fejedelem elé, hogy haragjának e
nem fejedelmi kitörését megakadályozza; de csak azt nyerte vele, hogy őt
is úgy ütötte hátba a buzogánynyal Apafi, hogy minden kedve elment a
további közbenjárulástól.
A derék szász küldöttek meglátva szónokuk veszedelmét, siettek őt
körülfogva, saját termetükkel fölfogni a neki szánt ütlegeket, a miből
az lett, hogy mindenki részesült valamiben, a miről e napra emlékezzék;
Apafi saját fejedelmi kezeivel kiverte őket a teremből.
Egy óra mulva természetesen, hogy megbánta és restelte a dolgot, de már
biz az megtörtént, s az ütlegeket csakugyan nem lehetett visszavenni
senkitől.
A szász küldöttek azonban még azon órában kocsira ültek s elmentek haza
Szebenbe, otthon megmutatták a kemény ütések foltjait, melyeket a
közügyért nyerének, hozzá téve szomorúan, hogy ezeket olyan kéz
osztogatta, melynek még a csapásait is türelemmel kell hordozni.
És határoztatott általános gyász az egész városra nézve; két hétig
betiltatott minden zene és nyilvános mulatság, mint nagy bőjt idején, a
templomokban engesztelő áldozatok tartattak, hogy az Úr szelidítse meg a
fejedelem és jobbágyai szívét egymás iránt, s őrizze meg őket minden
háboruságtól.
A pénzt pedig még az nap felküldték Kolozsvárra, ezúttal minden
szónoklati mellékletek nélkül.