(Elbeszélés.)
A mint az utas Tordáról Enyed felé kerül, jobbról a hegyek között egy
bámulatos hegyhasadék tünik szemébe, melynek két meredek fala most is
úgy egymásba illik minden rovátkáival, hogy ha összeraknák, senki sem
mondaná, hogy ott ketté volt nyílva a hegy.
Pedig e két meredek sziklafal olyan messze el van most egymástól, hogy
akár tornyos falvakat lehetne építeni közé, s merész gondolat volna
egyik párkányát a másikkal áthidalni.
Közepette egy kis hegyi folyam csatangol, gátakat torlasztva maga
magának roppant kőhalmazokból, mikor néha a fellegszakadástól megárad,
miket azután szépen kikerülget, mikor újra rendén leapad. Ebből áll az
egész változékonyság, mi a tordai hasadékban véghez megy, századról
századra, nem véve számba az apró som-bokrokat, mik itt-amott a falak
repedéseiben felnőnek.
Hogyan támadt ez a csodás hegyrepedés? arról nagyon sok regét tudnak
beszélni. A magyarországi urak szent Lászlónak, az oláh tudósok az
ördögnek tulajdonítják eredetét, a bölcs szászok valamelyik nagy
mesterük kézi munkájának állítják azt, ehhez azután mindegyik rak
annyiféle mendemondát, a mennyit megbír s mindegyik azt követeli, hogy
az övé az igazi.
Nem kell nekik hinni, az az igazi, a mit én mondok.
Ott hallottam a székely földön; azon módon adom tovább, a hogy nekem
beszélték egy szép tavaszi éjszakán, a szép fehérre meszelt pest körül
ülve, egy fahéj-döböz édes turó és illatos fenyővíz mellett.
Hát azon a hegyes vidéken, a hol mostan Harasztos áll (tudnivaló, hogy
az Aranyosszék közepén van), volt egy hegytetőn egy kővár. A hegyet úgy
hítták, hogy Istenhegye, hítták pedig először azért úgy, mert a régi
székely táltosok ott tartották sok ideig áldozataikat, azután meg azért,
mert minden villámlással, mennydörgéssel járó zivatar onnan szokott
előkerülni, utoljára pedig azért, mert a vár ura, Atyás Mózes uram, a
kit bizonyos tulajdonságáért saját nyelven elneveztek Ziharfuónak, nagy
ápolója levén a keresztyén vallásnak, oda templomot építtetett
haranggal, oda jártak a környékből imádkozni.
Atyás Mózes uramnak már a hetedik öreg apja is léleklátó volt, s az is
ott lakott az Istenhegyen, mikor még a hetumogerek ki sem gondolták,
hogy atyafilátogatni eljönnek Atilla földére; s azon időben örökös
vitája volt valami goromba, dölyfös dákba oltott római szabadossal, a ki
a mostani Thoroczkó helyén székelvén, birtokai határát mindig kiebb
tologatta; majd egy erdőt, majd egy szántóföldet foglalgatott el
szomszédaitól, utoljára épen egy egész félmérfölddel odább állította a
terminus-bálványt Atyás uram mezejébe. A léleklátó fenyegetőzött Rómával
és az istenekkel, mire a szabados azt felelte, hogy a hova ő méri a
határt, ott van az; egy éjszakán azután úgy ketté nyílt az egész
hegyláncz, hogy egyik fele jobbra, másik balra távozott, közepett maradt
egy irtóztató mélység mérföldnyi hosszúságban. Még pedig olyan igazságos
volt az osztoztató mennyei biróság, hogy a szabados saját földéből is
szakasztott egy nagy darabot, odatolta azt az Atyás uramnak maradt
részhez, a kitől azt azután nem is lehetett visszaperelni.
Ezt beszéli az én mondám a Torda-hasadékról, s bizonyomra mondhatom,
hogy ez is igaz, mint a többi.
Az Atyás-család azután is megmaradt Harasztos és az istenhegyi vár
birtokában, mikor később a magyarok bejöttek s a környéket elfoglalták;
hanem azután is sok baja volt ama birtokához ragasztódott nagy darab
föld miatt, mely egykor a szabadosé volt. A thoroczkói vicevajdák mind
azt allegálták, hogy az még az övékhez tartozik, de azonban sehonnan sem
mehettek bele, mert körüle mind Atyás uram birtoka feküdt, elől volt
pedig a nagy sziklahasadék. Atyás uramék mindig azzal fizették ki őket,
hogy vagy ragaszszák össze megint a Torda-hasadékot, vagy csináljanak
rajta hidat keresztül, vagy tanuljanak meg repülni, vagy vigyék a
földeiket onnan, a hova akarják.
Ez a perpatvar így folyt ivadékról ivadékra, s legkeményebben folyt
akkor, mikor Atyás Mózes uram idejében Ribarcz vicevajda uralkodék vala
Thoroczkóban, a kit kellemetes tulajdonságaiért elnevezett a székely nép
Vasfeő Ribarcznak.
A Ziharfuó azonban nagy táltos volt a maga részéről s tudós praktikáival
egy hajszálat sem engedett Vasfeő uram erőszakoskodásainak, ellenben
mindenütt kijátszotta azt, a hol csak összeakadtak egymással.
Sok volna elbeszélni, miben állottak a Ziharfuónak emlegetett praktikái,
ezúttal csak azt az egyet mondom el, a mi épen a történetünkhöz
tartozik; magával Mózes úrral nem sok időre levén dolgunk.
Tehát legcsinosabb praktikája volt a sok között Mózes úrnak az az egy,
miszerint ő elhitette az egész világgal, hogy ő neki két leánya van.
Az egyiket hítták Lónának, a másikat pedig Szendilének.
Hogy Lóna keresztyén névből került (Ilona), az könnyen sejthető, de hogy
Szendile micsoda pogány név legyen? azt soha senki nem találta ki.
Ismerte pedig mind a két leányt az egész környék, és mindenki, a ki őket
ismeré, megesküdött rá, hogy soha egy apának és anyának két olyan
különböző természetű gyermekét még nem látta, mint ez a kettő.
Szendile fiatalabbnak látszott Lónánál jó öt esztendővel, talán
tizennyolczra lehetett becsülni, Lónát mindenki fölbecsülte
huszonháromra; Mózes úr is így vallá.
Szendile szerény volt, szemérmes és pironkodó, alig lehetett
bizonyosságba jönni a felől: milyen szinűek a szemei, mert azokat mindig
lesütve hordta; nagy vonzódása volt a jobbágyok iránt, azokat sokszor
látogatta; ha betegeik voltak, ápolta, írral, lével tartá; ha panaszuk
volt, bevitte anyjának; velük eldalolgatott a mezőn; szerette is őt az
egész környék ifja, véne úgy, hogy majd meghalt érte, s tűzbe, vízbe
rohant volna Szendilének egy gyönge szavára.
Milyen más volt ám a nénje! Hatalmas délczeg termetű, villámló fekete
szemekkel, a mikkel ha valakire ránézett haragosan, jobban megijedt tőle
a kivont kardnál. Ez ugyan nem sokat komázott paraszttal, cselédnéppel;
megszolgáltatta őket emberül; olyan rendet tartott a háznál, mint egy
generális; maga is tudott lőni, vágni, gerelyt hajigálni; a legszilajabb
lovakat válogatta paripának s naphosszant kergette a szarvast és lesett
a medvére a rengeteg erdőben.
Meg azt is beszélték róla, hogy a nálánál szebb és kedvesebb Szendile
iránt milyen kegyetlenül viseli magát. Az nem is mer mutatkozni ott, a
hol nénje jelen van; ar ártatlan nem panaszkodik ugyan senkinek Lónára,
mert nyilván nagyon retteg tőle, de ő is kerüli nénjét, úgy hogy soha
együtt nem lehet látni a kettőt.
Gyakran jönnek a távolból-közelből deli fiatal legények, kiket Szendile
szépsége ide csalt; azonban nekik is Lónával gyűl meg a bajuk, mert
Szendilével csak lopva beszélhetnek, s a büszke, parancsoló testvér
olyan próbákra állítja őket, hogy férfi legyen, a ki azt kiállja. Majd
borozó társaságba viszi őket, a hol a megpróbáltnak egész este nem
szabad a pohárhoz nyúlni, majd versenyt nyilazni hívja, s ha a jámbor
háztűznéző rosszabbul lőtt, mint ő maga, hátára ver a tegez idegével s
elkergeti: ezt a gonosz mulatságot egy esztendeig kell kiállni a
kérőnek, azalatt mindenféle munkában megpróbálja, annak kell mindenhez
érteni: fúrni, faragni, házi eszközöket csinálni, azt használja ácsnak,
kovácsnak, kőmívesnek, mindenből remekelni kell neki; az kitanult molnár
legyen, de a lovakhoz is értsen, verekedni is tudjon mindenféle
fegyvernemmel, készen legyen éjjel-nappal talpon állni, és semmire azt
ne mondja, hogy nem lehet, a mit neki Lóna parancsol. Ha ezt kiállja
esztendeig, akkor azután elviheti Szendilét.
Rettenetes dolog volt ez a sok szegény házasulandó fiatal emberre nézve,
a kik közül egy sem birta azt a nagy kegyetlen próbát kiállani, s
ilyenformán olyan híre ment az istenhegyi két leánynak az egész
országban, hogy azt minden ember tudta, s a milyen nagyon szerették a
bájos, szelid Szendilét, úgy rettegtek annak haragos nénjétől, a büszke,
délczeg Lónától, s csodálkoztak magukban: hogy lehet a Ziharfuónak két
olyan különböző gyermeke?
… Pedig hát hamisság volt az egész. Nem volt Atyás Mózes uramnak két
leánya, hanem csak egy. Az az egy, a kit istenesen Ilonának
kereszteltek, a ki voltaképen húsz esztendős volt, s saját akarata
szerint hol egy-két esztendővel fiatalabbnak, hol ugyanannyival
vénebbnek tudott mutatkozni; majd hugává, majd nénjévé változva saját
magának, egyszer mint haragos Lóna, másszor mint szemérmes Szendile
jelenvén meg a világ előtt.
Hogy nem vette ezt észre az ezerszemű világ? s mi dolog volt Mózes úrtól
leányával ezt az alakoskodást játszani? annak azután igen furfangos
története van, a minek folytában majd mindent rendén meg fogunk érteni.
Atyás Mózes uram bizony nem volt boszorkánymester, sem bűvész, hanem
csakhogy több esze volt, mint másnak. Biz ő a zihart sem fútta, de régi
tapasztalásokból, természeti jelenségekből meg tudta jósolni, mikor
várhatni zivatart s meddig tart, ha eljön? a szemével sem tudta hizlalni
a marhát, hogy kövérebb legyen, mint a másé, de tudta jól gondját
viselni, s nagy hatalmát sem annak köszönheté, mintha a szellemeket
ismerte volna, de annál jobban ismerte az embereket.
Nem lévén neki fiu-ivadéka, hanem csak egy leánykája maradván, midőn
felesége meghalt, így okoskodék magában: «ha én ezt a leányt szelid,
jámbor szűzecskének nevelem, majd ha egyszer kirántják alólam a
gyékényt, neki jönnek a torzsalkodó szomszédok, kivetik a birtokából,
elfoglalgatják a jószágát, úgy is szüntelen koczódnak a magyar urak;
mondogatják: mit keres itt ez a csizmatalpnyi Aranyosszék a vármegyék
közepében? a ki székely akar lenni, menjen Csíkba, Háromszékbe,
Gyergyóba, Bágyonba s a hol még egyebütt szék van, ne hozza ide a
székét; az a hamis vasfejű Ribarcz első lesz, a ki a gyönge leányzót
kifosztogatja birtokából, s mi lesz azután az aranyosszéki
Attila-utódból? az újfajta dentumoger ivadékok majd úgy megigázzák,
jobbágyat csinálnak belőle… Ha pedig keményszívű daliás amazont nevelek
leányomból, akkor meg majd úgy megijednek tőle, hogy senki sem meri
elvenni az istenadtát; akárkinek sem levén kedve olyan menyecskét látni
feleségül, a ki egy egész vármegyének tud parancsolni, s úgy forgatja a
kardot, mint akármi férfi. Köszöni az ilyen szép tulajdonságokat akárki
is a házastársában.»
Mit gondolt tehát ki a Ziharfuó? Azt gondolta ki, hogy egy leányból
nevel kettőt, egy szelidet, kedveset, szemérmest és egy villongót,
harczolót, uralkodót; amazt hadd szeressék, emettől hadd féljenek, amaz
legyen a mágnes, mely a jóakarókat idevonzza, emez pedig a mennydörgő
mennykő, mely az ellenségeket elriaszsza.
De hiába gondolta volna ezt ki ilyen furfangosan a Ziharfuó, ha maga a
leány is olyan fából nem lett volna vágva, a mi erre a czélra
alkalmatos. Az alakosdi már a gyermekleánynak is megtetszett; esze volt
hozzá, mint a tűz, föl tudta fogni teendőjét, mikor mutasson szelid
arczot, mikor parancsolót, hogyan kell öltözni amahoz? milyen szín,
szabás illik jobban a szendeséghez; miféle hajviselet jellemzi a
jámborságot, viszont hogyan kell suhogni a selyemnek és bársonynak a
délczeg amazon termetén, hogyan kell hordani fejét, szikráztatni
szemeit, feltűzködni az aranyos kalpag alá tömött hajfonatait, félvállra
vetni prémes kaczagányát? még hangját is úgy el tudta változtatni, hogy
abban senki hasonlatosságot nem ismert fel; egyszer dallamos reszketeg,
édesbús beszédű, másszor csattogó, mennydörgő szózatú; mint Szendile
gyönge, ügyetlen, erőtlen teremtés, a ki még a késsel is megmetszi a
kezét, mikor kenyeret szel; mint Lóna, kelevézhajigáló szilaj nő, ki
keresztülvágja karddal a rézsisakot. Még ugyanaz a kéz is egészen más
vala. Ha valakinek bekötött szemmel adták volna, azt mondhatá elébb: «ez
a szelid Szendile kacsója, ez a harmat, ez a bársony, csak csókra,
czirógatásra való», de ha aztán megszorítá vala azon kéz egyszer: «oh ez
a Lóna vaskeze, ez az öldöklő, emberigázó marok!»
Olyan jól tudta pedig játszani kettős szerepét a Ziharfuó leánya, hogy
még az udvari cselédség közül sem jött arra a gyanúra is senki, hogy ez
a két testvér talán egy lehetne, annyira megszokták Lóna büszke arczától
remegni, uralkodó arczának engedelmeskedni, szeszélyeit tűrni s
Szendilének elpanaszolni, a mit nénjétől szenvednek, és szánakozni
rajta, a ki maga legtöbbet szenved miatta s csak alattomban ápolja,
vigasztalja azokat, kikkel nénje olyan szigorúan bánik, enyhíti
bajaikat, megosztja velök falatját, köntösét, de úgy, hogy nénje meg ne
tudja, a büszke Lóna.
Legjobban elvette pedig e játék azon jámbor emberek szemevilágát, a kik
mint kérők jöttek a házhoz; azok őrjöngtek a bájos Szendiléért s fáztak
Lóna kegyetlen arczától, s törték rajta a fejüket, hogy lehetne őket
elválasztani egymástól?
Hja, bizony azt nem volt könnyű. Pedig nagyon egyenes volt az útja. Csak
egy olyan derék legénynek kellett válnia, a kibe Szendile igazán
belészeressen, a kit a mellett becsülni tudjon, a kinek karjára és lelki
erejére rábízhassa magát, akkor Lóna átengedi a tért Szendilének és nem
kísért többé a világon.
De épen az volt a hiba, hogy ilyen legény nem akadt. Nem akadt pedig
Mózes úr egész világi életében; a próbára tett kérők vagy nem voltak
elég szeretetreméltók, vagy volt bennök szeretet, de nem volt
állhatatosság, s Lóna nem adta hozzájok Szendilét.
A Ziharfuó azután egyszer elhagyta a földi életet, elköltözvén oda, a
hol sokkal jobban módjában lesz a fergeteget fujni, s még mind a két
leány hajadonfővel volt.
Annyi igaz, hogy Lónát nem is kérte még ezideig senki. Tisztelték,
becsülték minden vidék emberei, de szerettek távol állni a keze ügyéből.
A mint a Ziharfuó lehunyta a szemeit s nem lehetett félni megrontásától
többé, a vasfeő Ribarcz rögtön eljöttnek hitte azt az időt, melyben
odább lehet szorítani az istenhegyi leányasszonyt, s behajtatta három
gulyáját az aranyosszéki erdőkbe s a pörös földön elkezdett szántani
erőhatalommal.
De mindjárt eleve megkapta a maga részére a leczkét, mert azonnal ott
termett Lóna leányasszony a maga kopjás székelyeivel s szembeszálla
pörlekedő szomszédjával. Az is fegyveres hadakkal volt ott, s a mint
meglátta a hajadont maga felé lovagolni, összekürtölé lovasait, abba
hagyatta a szántást csatlósaival, s ő is szemközt lovagolt rá.
Lóna férfias nyugalommal kérdezé a vasfeő Ribarcztól:
– Mit akar kend azokkal az ekékkel itten, vicevajda uram? mit jön
szántani a mi földünkre, fel tudjuk mi azt hasogatni magunk is.
– Nem ugyan azt többet, hugám, felelt vissza Ribarcz szomszéd, kétfelé
törülve a bajszát, azért jó lesz odább húzni innen azt a selyem
rokolyát, mert besározódik.
Lóna pedig csak azért is közelebb léptetett hozzá.
– Talán nem tudja kigyelmed, hogy hol van közöttünk a határ?
Ribarcz oldalán volt ugyan kard, de a kezében szokás szerint egy nagy
gerezdes buzogányt szokott hordani, most azt a buzogányt fölemelte és
oda tartá Lóna elé a gombját.
– Ez a határ közöttünk hugám la! ha egyszer tudni akarod, ez a
határdomb, a buzogányom gombja; addig érsz, a meddig az ér, addig
nyujtod a pokróczot, a meddig ennek a furkóját látod; biz úgy.
Vasfeő Ribarcz addig hadonázott a buzogánynyal Lóna szeme előtt, míg a
leány egyszer úgy kikapta a kezéből a buzogányt, mintha ott se lett
volna.
Szerencséje Ribarcznak, hogy a rézpaizsa vele volt, s hogy ámultában
eszébe jutott azt a feje fölé emelni, mert az ádáz hajadon ugyancsak
ökölre fogta ám az elvett sulykot. Döngött is aztán egyre Ribarcz paizsa
a sűrű csapástól, miket Lóna egyre-másra rázuhintott, minden ütésnél
kiáltva: «nesze hát határ! a magad hátára, fogjad, vigyed, te
mondottad!»
Ribarcz szomszéd csak tűrte egy ideig az ádáz kalapálást, de utoljára
kezdett neki nem tetszeni a muzsika, a mint egy párt a keze szárára
kapogatott, biz ő kapta magát, félre ugratott, hátára vetette a
rézteknőt s elkezdett futtatni a leány elől, ki egész a határig üldözte
ellenfelét lóháton.
Ribarcz népe látva ezt a futást, maga is megszaladt, nem várta be, hogy
a székely legények kisasszonyuk példájára bebizonyítsák, hogy két vége
van minden botnak. Ott hagyták ekéiket, marháikat, miket Lóna aztán nagy
diadallal vitetett be Harasztosra.
Az elfutott Ribarcz maga elbeszélte otthon a vele történt veszedelmet, s
mikor azt mondták neki, hogy miért nem rántotta ki a kardját, ha
bántották, s űzte volna el magától azt a némbert, nagy mogorván mondá:
«jut is eszébe az embernek, mikor az a leány a szeme közé villantja két
szemét; de biz azt sem tudtam élő vagyok-e avagy halott?»
A vicevajda el sem is hallgathatta a kudarczot, mert hiszen nagyon sokan
látták, de nem is csinált belőle titkot, sőt inkább minden embernek
elbeszélte, hogy no akadt most olyan asszonyemberre, a milyet még nem
látott soha életében; de esküszik, hogy boszút fog rajta állani
keservesen: akár élve, akár halva, feleségül veszi. Annak a leánynak nem
is lehet más a férje, mint ő; megfordulna a világ tisztes rendje, ha azt
más venné el nőül mint ő, az asszony lenne az úr, a férj a szolga.
Meg is izente Lónának jó idején, hogy őt napjára várja, mert meg fog
jelenni iziben az istenhegyi várban ünnepélyes háztűznézés, leánykérés
végett.
Lóna visszaizent neki, hogy jöhet, várják.
Vasfeő Ribarcz rögtön fölszerelé násznépét, bivalyszekerekre czifra
ruhás asszonynépet ültetett fel, azokat követé kaczagányos, kócsagos
férfi-had lóháton; elől-hátul egész csoport kürtös és furulyás léhütő
had tolakodott, szörnyen muzsikálva, a hol falun mentek keresztül. Az
egész háztűznéző kiséret, asszonyát, férfiát és muzsikusait
összeszámítva, mehetett vagy kétszáz főre.
Az volt pedig a dolognak a fortélya, hogy mind ez a békességes kinézésű
csapat a vicevajda legválogatottabb vitézeiből állott, a kik fel voltak
öltöztetve kürtösöknek, asszonyoknak, a rokolyák és palástok alá pedig
jó kardok és buzogányok valának elrejtve, hogy ha majd szép háztűznézési
szín alatt bevonulandnak mind a várba, egyszerre előkapják fegyvereiket,
s akkor Ribarcz szomszéd azt mondja a szép mátkának: no most kincsem,
akár tetszik, akár nem, én vagyok a te urad!
Jaj, de jámbor vajda, korábban kellett volna ám neked fölkelned, hogy
Lóna eszén túljárhass! – Hanem hiszen majd meglátod, csak te eredj oda
szépen.
A mint a veszedelmes nászhad megérkezett Lóna vára alá, illendően
lebocsáták előtte a felvonó hidat; azok bevonultak nagy kürt- és sípbeli
zengedezéssel a belső várudvarra, mely szépen ki volt meszelve erdei
mézgával rózsaszinűre, a kapuk és ablakok pedig szép fűzöld szinűre; az
udvar maga behintve gömbölyű kavicscsal. A lányasszony várt a
háztűznézőkre.
Midőn aztán az udvaron mind együtt valának, akkor egyszerre elhajigálták
a zenészek a kürtöket, az asszonyok leveték a tarka viganót s pánczélos
vitézek váltak belőlük kardokkal kezeikben. Itt az ellenség a várban!
Ribarcz most leszállt lováról s odalépett a belső kapuhoz, hogy
vaskeztyűs öklével, kardgombjával bezörgessen rajta; hát a mint
odalépett, akkor látta, hogy az csak festve van a falra, és nincs ottan
semmi ajtó; a többi is mind csak szemfényvesztésül van ottan; nincs itt
semmiféle bejárás.
A furfangos leány megtudva eleve Ribarcz gonosz szándékát a
háztűznézéssel, hirtelen befalaztatott a várudvaron minden ajtót, azután
az egész falat bemeszelteté rózsaszínűre, s ide-oda helylyel-közzel egy
zöld kaput festetett rá.
Ribarcz ekkor látta nagy boszankodva, hogy rá van szedve, s akár
visszamenjen szégyenszemmel.
De még szép lett volna, ha visszamehetett volna; ámde akkor lett még
csak nagy a vitéz násznép ijedtsége, mikor észrevették, hogy a hátuk
mögött még a fölvonó híd is szépen fel van húzva, s ők be vannak zárva
egy kijárástalan várudvar kerületében.
Minthogy ostromhoz épen nem voltak készülve, sem faltörő eszközeik, sem
lábtóik nem valának kéznél, hogy akár rést verhettek volna a falon, akár
a párkányokra felhághattak volna, köröskörül pedig látták felbukkanni az
ormozaton a székelyek dárdahegyeit s a lőrésekből a nyilvesszők pislogó
végecskéit, a mik mind azt bizonyíták, hogy van itt minden vendég
számára evőeszköz is elég.
Ribarcz meg vala szeppenve: ha ez a némber tréfát nem ért, onnan
felülről mindnyájokat kővel, nyíllal elölheti, hírmondó sem kerül haza
belőlök.
Ekkor egy lőrésen át kihangzott Lóna csengő szava:
– Jámbor háztűznézők! hát hogy tetszik a házam?
– Ördög vagy, nem asszony! Kiálta boszusan Ribarcz. Ki látta így fogadni
a vendéget?
– Ki látott vendéget fegyveres kézzel jönni? szólt vissza Lóna. Farkas
alá farkasverem!
Ribarcz megadta magát; visszataszítá kardját hüvelyébe.
– Megfogtál, elismerem. Már most mondd, hogy mit akarsz hát velem?
Elakarsz-e velem jönni tisztességes feleségül, én hozzám Thoroczkóra,
vagy megakarsz itt öletni?
– Rendén, szomszéd, rendén. Nem megy az olyan röviden. Meg nem öletlek,
mert akkor azután kihez mennék férjhez. Férjhez pedig nem megyek hozzád,
mert még nem hódítottál meg. Várj sorára; most az egyszer én fogtalak
meg, s te fizeted a válságot; majd ha egyszer te fogsz meg engem, akkor
te szabod a váltságdíjat.
– Mondhatom, hogy az pártád lesz! Kiáltott vissza Ribarcz, kinek most
már százszor tetszett a leány, ha eddig csak egyszer.
– No ha neked a pártám, nekem a süveged. Te mondád! kiálta vissza
hirtelen a leány. Nem eresztelek el más különben, ha csak mind
valamennyien itt nem hagyjátok a süvegeiteket.
A vajda rettenetes dühbe jött erre a szóra; hogy ő hogyan menjen végig
az egész falun valamennyi népével süveg nélkül? hogy ő inkább a fejét
hagyja elvétetni, mint a süvegét, hogy ez gyalázat és istentelenség, így
megszégyeníteni tisztességes embereket; a leány egyre nevetett rajta;
mentől jobban dühösködött a vajda, annál jobban kaczagott ő oda fenn a
párkányon.
Ribarcz átlátá, hogy a lárma nem használ, lejebb hangra fordította a
szót:
– Hát aztán mit csinálsz a süvegemmel? kérdé mogorva gyanúval.
– Viselni fogom! kiálta vissza kaczagva a leány.
Ez a felelet meg is lepte, meg is vigasztalta a vajdát; gonosz felelet
volt. El is mosolyodott rajta.
– Nesze hát! kiálta, lekapva fejéről kalpagját, s felhajítá azt Lónáig,
ki azt elkapva kezével, rögtön föltette fejére, szépen félre nyomva
barna hajfürtein. Illett a gonosznak!
Ribarcz fejet csóvált. Átkozott gonosz leány. A buzogányomat már
elvette, most meg a süvegemet is elvette; tartok tőle, hogy az eszemet
is el fogja venni, ha sokat járok utána.
Azzal parancsolta kísérőinek:
– Rakjátok le ti is azokat a süvegeket!
A csákós kalpagból egész halom támadt az udvar közepén. – Akkor azután
Lóna lebocsáttatá a felvonó hidat.
Már most elmehettek.
A megriadt násznép tolakodott ki a résen, nehogy még egyszer itt fogják,
vasfeő Ribarcz leghátul maradt magában: nehezen volt mehetnékje: akár
ott is maradt volna. A mint ő is kiléptetett szégyenszemmel a várkapun,
a hid közepéről még egyszer visszatekintett, ott látta az őrtorony
ablakában állani hamis tündérét. Még saját süvegével köszönt neki a
gonosztévő.
Ribarcz megfenyegeté öklével; nem szólt semmit, csak úgy fenyegeté… most
már ezerszer volt belé szerelmes, ha eddig csak százszor.
Míg Lóna hőstetteiről beszélni kezdett a hír hangos kürtje, addig
Szendile szép szemeiért is szólt a pásztor furulyája.
Az atyási vártól két nyíllövésnyire volt egy kis forrás, mely a várat
ellátta vízzel. Ide járt le minden reggel, este Szendile két kis
zöldmázos korsóval friss vizért; kegyetlen nénje küldötte, Lóna, ki nem
itta meg a más hoztát, csupán csak az övét.
Valahányszor a szelid leányka a várbeli ösvényen alájött dalolva,
mindjárt megszólalt az átelleni hegyoldalon a tilinkó, ugyanazt a
dallamot zengve vissza, s mire kiért a forráshoz, alább a
patakfolyásnál, ott itatta már juhait a pásztorifju s istenesen köszönté
a leánykát.
Hónapok kerültek bele, a míg meg is merte szólítani, a míg felajánlá
magát, hogy korsócskáit megmerítse a vízben; a míg meg merte mondani,
hogy őt Adorjánnak hívják.
Pásztorlegény volt a fiu, semmi egyéb; nem eredett nemes fajból; nem is
volt átöltözött kastélyi úr pórruhában, a hogy ez a hős balladákban
rendes.
Hanem azért Szendile mégis nagyon örömest elbeszélgetett vele. Tetszett
neki, hogy az olyan híven várja őt mindig a forrásnál, oly híven felel
dalaira az erdőből, és mikor együtt van vele, akkor meg rá sem mer
nézni. De Szendile tudta őt beszédre hozni, elmondatta vele magának az
erdők titkait, a rejtett barlangok belsejét, mik szűk nyiláson kezdődve,
benn tágas ürt nyitnak, a viszhangzó boltozatokkal, a tündéri cseppkő
alakokkal, az elbuvó patakkal, a függő denevérrajjal s a halomra torlott
ősvad koponyákkal; elmeséltette magának vele a sötét völgyi berket, hová
a szarvasok járnak ágbogaikat elhányni, ezernyi ezer szarvval elborítva;
a bozótos mocsárt, melyben a világkerülő bölény visszavonulva él, csak
éjszaka lappangva ki a távoli vetésekre; a szívdobogtató kalandokat a
nőstény medvével, melynek bőrét palástul viselte vállán az ifju, s a
dühös vadkanról, melynek ívbe csavarodó agyarát botja hegyén hordta;
azokkal ő félelmes tusákat vívott, együgyű fegyvereivel: bottal és
késsel. Majd elmesélé a rabló oláhok támadásait, kik a hegyek közül
szüntelen betörnek a székely határra s elhordják a pásztorok nyájait;
elmondá, hogy védik magukat a mindenfelé elszórt pásztorok ellenük? hogy
vágják be ledöntött fákkal maguk körül az erdőket, csak ott hagyva útat,
a hol ők ismerik; hogy készítenek a rablók csalogatására hamis
ösvényeket, a mik azokat kijárástalan szakadékokba vezetik? hogyan
engednek nekik könnyű diadalt, s mikor zsákmányterhelten vonulnak vissza
gondatlanul, hogyan ütnek rájok minden oldalról, visszafizetve nekik a
kölcsönt? Mint értesítik füstoszlopokkal, lármafákkal egymást a
veszélyről; mily okosan tudnak félrevonulni a túlnyomó erő elől; de a
mikor azután helyt kell állni, akkor harczolnak, ha tíz jut is egy
ellen.
Szendile késő estig elhallgatá Adorján szavait s szomjazhatott az alatt
miatta Lóna kisasszony otthon, ha ugyan otthon lehetett, midőn Szendile
a forrásnál ült.
Egy este szomorú hírt hozott Szendile Adorjánnak.
– Jó Adorján, te sem itatod többet ebből a patakból juhaidat; néném
holnap befalaztatja a forrást, elfojtatja a vizét.
– Miért? kérdezé bámulva Adorján.
– Ki tudná azt, hogy Lóna mit miért tesz? Már kiadta a parancsolatot,
meg is készítteté a homokot földi gyantával keverve, a mivel a köveket
majd egymáshoz tapasztják, a kőmivesek ki is vannak már rendelve. Nem
lesz itt több forrás, a hol juhaidat itasd.
Adorján elszomorodott nagyon e mondásra. Azután egyet gondolt.
– El is adom én akkor a nyájamat s beszegődöm nénédhez cselédnek.
– Bérért-e vagy jó szóért? kérdezé Szendile.
Az pedig annyit tett, hogy mint fizetett szolga akar-e a várba
fölvétetni, vagy pedig mint kérő, ki Szendile kezéért szolgálja ki a
terhes esztendőt?
Az ifju elérté a kérdést, mert egészen elpirult bele s lesütötte
szemeit.
– Hogyan merném én azt tenni, a ki szegény pásztorlegény vagyok, hogy a
te nénédet megbántanám azzal.
Nem merte mondani, hogy mivel?
– Az én néném nem büszke rám; látod én is csak ilyen öltözetben járok,
mint a ti paraszt leányaitok. Te szegény vagy, annál jobban hozzá
szoktál a munkához, te tudsz dolgozni s fegyvert forgatni, tűrni
hideget, meleget és kegyetlen beszédet, nem teheted-e meg azt jó szóért?
Adorján ugyan gyáva ficzkó lett volna, ha ilyen buzdításra föl nem
emelte volna szemeit a szép leányhoz. Az mosolyogva nézett reá. Ezért a
mosolygásért pedig nem egy jó szót, de százat is kiállott volna.
Mert tudni kell, hogy Lóna parancsait jó szónak szokták nevezni szerte;
a hogy a leány maga is mondta azoknak, a kiket meg akart izzasztani: «no
szolgám, adjak egy jó szót?» Az ő szavai pedig keservesebbek voltak más
ember ütlegeinél.
Adorján még az nap fölment a várba; magához szedte eszközeit, a mikre
gondolta, hogy szüksége lesz: görbe kését, hosszúnyelű baltáját, hegyes
hajító kopjáit, s bátran bezörgetett a kapun.
Azt várta, hogy majd csak meglátja valahol Szendilét, de azzal nem
találkozott sehol.
Ott kellett várnia a folyosón, míg a vár rettegett kisasszonya, Lóna
eljön; de nem várt süvegelve, mert ő nem bérért jött szegődni.
Lóna nem volt a várban, vadászni járt, úgy mondák neki, egész éjjel arra
a medvére lesett, mely juhait pusztítja; nemsokára a harsogó kürt
hirdeté, hogy érkezik; s a dobogó lánczos hidon bevágtatott kíséretével
együtt lóháton az amazon; az elejtett medvét utána hozták
bivalyszekéren.
A tornácz előtt leugrott lováról, oda vetve a kantárszárat csatlósának,
s első dolga az volt, hogy elkezdett sorra perlekedni a cselédnéppel.
– Mit mondtam nektek, léha dologkerülők? éjfél után le kell aratni a
rozst, szekérre hányni kötözetlen s felhordani a várba, s azután
meggyújtani az üres tarlót. Semmit sem végeztetek el. A mit arattatok,
ott hagytátok.
– Álmos volt a nép, Lóna, szólt közbe Gyerő, a vén szolga.
– Mit, álmos volt! pattant fel a leány. Én nem aludtam egész éjjel és
nem vagyok álmos. Alhattok eleget, majd ha a vakandokok országába
mentek. Álmosak voltak! Majd kiverem én szemeitekből az álmot. Ha én
kihuzom a lábamat a várból, mindenki a fülére fekszik. Hallatlan! Még
éjfél után is álmosnak lenni! Dologra most valamennyien!
Lónának nagyon jól kellett játszani szerepét, hogy még Adorján sem
ismerte meg benne Szendilét; pedig a szerelmesek szeme jól lát, és szíve
előre érez.
Az amazon vállát farkasbőr kaczagány takarta s karja fölött végig volt
kihasítva az öltöny, a mint a küzdő fenevad oda csapott tenyerével;
kissé véres is volt a megszakasztott öltöny, de azt nem volt szabad
észrevenni; kipirult arczára is fecscsent egy-egy csepp a megölt állat
véréből, a por belepte azt, s egy elszabadult hajtekercs még zordonabbá
tette tekintetét.
A mint meglátta a tornáczon álló Adorjánt, mintha soha sem ismerte
volna, rákiáltott erős hangon:
– Hát te ki vagy? Mit akarsz?
Adorján megemelte süvegét s megint föltette fejére s válaszolt egész
bátran:
– Szolgálni jöttem hozzád.
– Szolgálni? Bérért?
– Nem. Jó szóért. Szendile kezéért.
Lóna felkaczagott.
– Jó szóért? No azt majd megkapod. Mid van? Mit tudsz adni
nászajándékul?
– Hát van két jó erős karom, a mi tud dolgozni és hadakozni; van két jó
szemem, a mi akkor alszik, a mikor én akarom; van jó szivem, a mi nekem
fogad szót, nem én neki; mert ha én akarom, meg se dobban, azután van
egy juhnyájam, és ezt mind Szendilének adom.
Lóna vállára ütött a legénynek s megrázta volna őt kezével, de az nem
engedte magát rázni, hanem állt szilárdul a lábán, mintha a földbe volna
nőve.
– Nem olyan könnyen állok én a lábamon, leányasszony.
Lóna nevetett magában és ott hagyta a fiut, azon nevetett olyan jól,
hogy ez a jámbor juhász, a ki a gyönge Szendilét alig merte
megszólítani, a haragos Lónának még szeme közé pattogott. Az előbbeni
úrfiak épen ellenkezően tettek; ők Szendilénél voltak bátrak s Lóna
előtt szemérmesek.
Kevés idő mulva visszajött Lóna s azt parancsolá Adorjánnak, hogy vegye
maga mellé a kőmíveseket, s falaztassa be velük a vár alatti
patakforrást.
Adorján szótlanul engedelmeskedett, lement a forráshoz, mely annyiszor
volt tanúja boldog pásztorörömeinek s elkezdte a rábizott munkát.
Hajh! de csak akkor vette észre, hogy milyen nehéz terhet vállalt
magára; nem ment a munkával semmire. Akárhogy betömték, befalazták,
földdel behányták a forrást, az megint csak előtört újra, innen-onnan
kiszivárgott, már pedig Lóna azt parancsolá, hogy azt úgy be kell
temetni, hogy még csak meg se tudhassa soha senki, hol volt a forrás
valaha.
Estefelé fáradtan és csüggedten tért vissza a várba Adorján s bánkódva
vallá meg Lóna előtt, hogy nem sikerült a forrást elfojtani: pedig
százan is dolgoztak rajta.
– Látod agyafúrt góbé! riadt rá Lóna, miért nem kérdezted meg tőlem,
hogy mit csinálj? én nem mondtam meg előre, hogy hadd lássad, mennyire
nem tudsz nálam nélkül semmit. Most eredj vissza egyedül, csinálj a
forrás nyilása előtt fűzfavesszőkből egy kis kast; nem nagyobbat, mint
egy lépés; azután csinálj keveréket két kila törött kavicsból és egy
mércze degetből, adj hozzá apróra tört bükkfaszenet, s a mennyi az
egész, még annyi mészport keverj közé, olyant, a mit vízalatti építésre
használnak, mindent megtalálsz az első bástya pinczéjében, azt a
keveréket öntsd a kasba, a mint azt a forrás vize tele tölté; reggelre
kemény lesz az, mint a kő s a legkisebb hasadékot is úgy befojtja, hogy
ki nem szivárog többet rajta semmi.
Adorján nagyon elbúsulta magát, hogy ez a leány mégis többet tud, mint
ő, s szép csendesen elvégzé egyedül a munkát éjjel, a mit nappal század
magával sem ért el, s valóban reggelre egy csepp víz sem jött elő többet
a forrás helyéről.
Másnap azután Lóna valamennyi emberét neki állítá a munka folytatásának,
a forrás helyét és a patak medrét egészen betöltette a földdel egy
színig, s a frissen hordott földet a mellette levő réttel együtt
keresztbe felszántatva, még azon az éjszakán bevettette kölessel.
Azután is mindig éjjel learattatta az érett gabonát, éjjel behordatta a
várba; ott nyomtatták, csépelték, a szalmát berakták a sánczok közé, s
bivalybőröket teregettek a lapos kazalokra, a learatott tarlót pedig
felgyujtatá az aratás után.
Majd meg azt cselekedte, hogy szekereket küldött el Csíkba, azokkal
kénkövet hozatott a torjai üregekből. A fenyőkből kád számra főzette a
szurkot. Azzal csúfolták már, hogy a világ minden vargáját el akarja
látni dratvával, arra az a töméntelen szurok.
Majd megint valahány szekér volt, mind kirendelte, hogy menjenek a
szomszéd szász atyafiakhoz s vegyenek meg minden buzát, a mit csak náluk
kaphatnak; a székelyek csóválták a fejüket: hiszen maguknak is annyi
gabonájok termett, hogy ők vihetnének a szász piaczra buzát, de nem
mertek ellene szólni. Pedig Lóna utoljára már a kontyáról való
boglárokat is eladta, hogy buzát vegyen az árukon.
Egyszer azután azt parancsolá az egész aranyosszéki népségnek, hogy
minden országútat, mely kifelé viszen a székből, rögtön szántsanak fel
keresztben, és hagyják azután parlagon, az erdőkön át vezető utakat
hengerítsék be nagy kövekkel, a szekerek nyomait, lovak patkóinak helyét
kapálják fel, s döntögessék a fákat az utakon keresztül, s azután ki ne
járjanak többet a székből, a míg ő nem mondja nekik.
A kik e dolgokat látták és hallák, nyilván azt hihették, hogy Lóna
leányasszony fejében aligha meg nem háborodott valami; pedig bizony
mondom, hogy ő tudta, mit cselekszik, és minden tettének messze előre
látott oka volt, a mit majd mindjárt meg fogunk látni.
Lóna egy napon követeket küldött szét az egész Aranyosszékbe, kihirdetve
a székely atyafiak között, hogy készítsen minden fegyverfogható férfi
annyi nyilat magának, a mennyit hátán elbir, szekereit tartsa mindenki
jó rendben, gyűjtse egy rakásra a mi féltője van, mert nem sok idő mulva
baj lesz az országban, olyan nagy baj, a milyent apáink sem értek soha.
A köznép elhitte a csodás leány szavait, mert azok máskor is
beteljesültek már, s hozzáfogott a készülethez… A szomszéd szászok
nevették őket; mi háborgatja a székelyeket, hogy úgy készülnek a hadra?
Lóna néhány nap mulva ismét szétküldé izeneteit, hogy a ki csak mozdulni
tud, keljen fel és hagyja oda házát, s minden családjával és barmaival
együtt siessen az Istenhegy völgyébe, mert három nap alatt Erdélyben
lesz a tatár, s három hét mulva meglátják patkói nyomát Aranyosszéken
is.
A székelyek hittek asszonyuknak s felgyülekeztek az istenhegyi völgybe,
a szászok még jobban nevették őket.
Harmadnap betörtek a tatárok és legelőször érték a szászokat, azok nem
is nevettek azután többet.
Honnan tudta ezt előre Lóna? azt az akkori emberek sehogy sem voltak
képesek kitalálni, nem volt még akkor sem hirlap, sem posta, a ki
izenetet hordott volna távol országokban történt nagy eseményekről, de
még az ember is ritka volt, a ki el tudta olvasni a más irását, csak
akkor látta meg az ember rendesen az ellenséget, mikor már a hátán volt.
Néhány év előtt azonban, hogy a tatárok betörtek, történt, hogy négy
zarándok férfi keresztülutazott Erdélyben, útját innen tovább vive, azon
czélból, hogy ők fölkeressék azt a nagy Magyarországot, a melyből őseink
Álmos vezér alatt kivándorlottak. Útközben megpihenének Atyás Mózes uram
várában, s elmondák előtte utazásuk czélját. Lóna figyelmesen hallgatta
a férfiak beszédét, s ha lehetett volna, ő is kész lett volna velük
együtt menni. Mikor ismét odább mentek, akkor arra kérte őket, hogy
vigyenek el magukkal három hím galambot az ő galamházából s majd ha
olyan helyre érnek, a hol elhagyott atyafiaik honára találtak, irják fel
izenetüket vékony hártyára, kössék azt a galambok szárnya alá s
ereszszék őket útnak. A hímgalamb bizonyosan haza fog találni
nőstényéhez s meghozza az izenetet száz mérföldnyi távolból is.
A zarándokok elvitték a galambokat s két esztendeig nem hallott felőlük
semmi hírt Lóna.
Egy este berepült ablakán az első galamb. Lóna meglelé nála a beirt
hártyalapot s örömmel olvasá róla, hogy kettő a bujdosók közül
szerencsésen eljutott a magyarok őshonába, hol még egy hatalmas nép él,
mely a mienknél sokkal nagyobb, velünk egy nyelvet beszél, s emlékezik
reá, hogy ivadéka egykor elindult Attila örökségét fölkeresni. Üdvözlik
a távol rokonok a Kárpátok alatt lakókat. Ezt irta az egyik zarándok a
Volga partjáról.
Mintegy félév után megérkezett az istenhegyi várba a második galamb. Az
izenet, a mit ez hozott, nem szerzett örömöt Lónának. Az volt a hártyára
irva, hogy nagy vész közelg a magyarok őshazája felé; Ázsiából
Dsingiszkán tatárcsordái megindultak a világot végtül-végig pusztítani,
már ott vannak a határon, s harczkiáltásuk hangzik körül. Az ős
Magyarország úgy van közöttük, mint tenger közepén a sziget.
Még a hold sem újult meg ismét, midőn a harmadik galamb is haza
érkezett. Ez már levelet sem hozott, de szárnya hegyei és farka tollai
el voltak perzselve. Ez már a lángok közül jött, melyek ős
Magyarországot hamuvá emészték.
Innen tudta meg Lóna, hogy készülni kell, mert nagy veszély jön, s jaj
annak, a kit álmában lep meg.
Tudjuk jól, hogy a szegény szászok, miután e kellemetlen vendégektől
meglepettek, maguk vezették őket Ariskáld vezérükkel Magyarországra, és
hogy ott mi történt tovább?
Ekkor látták át az aranyosszékiek, milyen bölcs dolgot cselekvék Lóna, a
midőn az országutakat keresztben felszántatta, s bevetteté fűvel és
ismét a hol a füvet, gabonát lekaszáltatá, a tarlót felgyujtatta szerte,
hogy a mély utakat tele hordatta kövekkel, az erdei ösvényeket
bedöntette fákkal; mert most ime kikerülte őket a tatárjárás: a
vérszomjú csordák nem találtak semmi útat, sem emberlakta helyet, sem
mezőt, hol lovaikat legeltessék, sem kutat, melyből itassanak, s nem
volt kedvük azon a tájon barangolni, mely először is olyan rosszul
fogadta őket.
Azonban egy csoport mongol had hátramaradván a szász földön, az atyafiak
kezdék megunni a vendégeiket, s olyan bölcsek voltak, hogy fölfedezték
előttük, miszerint innen észak felé van egy még sokkal boldogabb
tartomány, a hol minden ember három ruhát visel egymás tetején; sültet,
főttet eszik, s a hol az asszonynép karcsú, mint a virágszál; sarkig ér
a haja; oda menjetek el.
Ezt nyilván csak azért tették, hogy kelletlen vendégeiket lerázzák
nyakukról; – tartsák őket már a székelyek is.
Vala pedig a mongol csordának egy kegyetlen és tehetetlen vezére; a ki
egyformán szomjazta a vért, a bort és a szép asszony csókját; a mi
kegyetlen embereknél rendesen együtt jár.
Hogy hívták? nem tudom: abban az időben nem igen ért rá az ember
megkérdeni az ellenségétől a becses nevét; hanem a szépségeért
elnevezték őt a székelyek három orrú khánnak.
Nem mintha három orra lett volna, de mivel az az egy, a mi volt, a nagy
kegyetlenségtől, vagy talán egyébtől, úgy meg talált nőni, mintha három
tisztességes ember orra volna egymás mellé téve, a mi a pisze orrú
mongolok előtt már magában is elég szép kitüntetés volt rá nézve.
A három orrú khán tehát megmagyaráztatván magának, merre fekszik
Aranyosszék? (már a neve is mutatta, hogy ott aranyosban jár minden
ember) elkülde előre vagy ötezer embert szekerczékkel, hogy egyenesen
toronyirányában vágjanak egy olyan széles utat valamennyi erdőn
keresztül, a melyen egy egész haddal át lehet vonulni; azután minden
csapatostól maga is utánuk indult.
Az atyafiak nyugodt lélekkel látták őket tovább menni; gondolták
magukban: az istenhegyi leány úgy is tündérhírben áll, most vegye elő
boszorkányságát; mutassa meg, hogy mihez tud? elég szép alkalma lesz rá.
Három nap mulva az istenhegyi várhoz tóduló székelyek azt a rémhírt
hozták oda, hogy a rettentő tatár csorda a három orrú khán vezetése
alatt útat vág magának az erdőkön keresztül, s egyenesen az atyási vár
felé tart.
Most Lóna, most mutasd meg, mit tanultál Ziharfuó apádtól? itt a nagy
veszedelem; minden székelyre jut tíz tatár, nehéz lesz azt
elfogyasztani.
A hóbortos tatár khán, a mint megjelent a vár alatt, ezt az izenetet
küldé fel a székelyeknek:
– Ha élni akartok és tüzet, vasat nem izlelni, adjátok ki nekem ősz
embereitek fejeit, a kik tanácsot adnak, adjátok ki szép asszonyaitokat,
arany, ezüst kincseiteket s minden fegyvernek való szerszámot, magatok
legyetek rabszolgák.
Képzelhetni, milyen szalonnát takartak a székelyek ebbe az izenetbe, s
hogy fogtak mindjárt egy kuvasz kutyát, hogy kötöttek annak a nyakára
egy másik izenetet, mely hangzott ekkép: «itt küldjük a te neked való
kincset, három orrú fene!» s azzal csörgőt akasztva a kutya farkára,
elszabadíták azt; meg sem állt a tatár táborig.
Azt el lehetett gondolni, hogy ezért majd megharagszik a tatár khán; s
gyűlést kelle tartani oda fenn a várban, hogy mi tevők legyenek már
most?
Az ifjabb székelyek azt mondák, ki kell vetni mindenkire, hány ember jut
rá az ellenségből? aztán kiki lásson hozzá, s ha kivágta belőle a maga
szakmáját, mehessen Isten hírével.
Az öregek azonban azt tanácslák, hogy miután ily egyenlőtlen erővel
vannak, jó lesz éjszaka csel által félrevonni a tatárok figyelmét, s az
alatt más oldalról kitörni és menekülni bátorságosabb helyre. – Egyiket
sem helyeslé Lóna.
– Ha kiállunk a síkra és megütközünk a tatárokkal, el kell vesznünk,
mert egyikünknek sincs tíz keze, hogy tízzel hadakozzék, s kárabb nálunk
minden csepp vér, mint amazoknál egy egész ember; ha pedig innen el
akarunk menni, hová forduljunk? mindenütt veszedelem van; itt a mi
falaink megvédnek bennünket, a mi nyilaink megjárják az ellenséget, s
álló esztendeig takarékosan megélhetünk, van kenyerünk; az alatt fordul
a világ.
– Van ám kenyerünk, de nincs italunk, szóltak az öreg székelyek; ha a
tatár elzárja az útat az Aranyos felől, szomjan veszünk el mind, annál
pedig csakugyan jobb levágatni magunkat.
– Várjatok holnap reggelig, mondá nekik Lóna, én akkorra teremtek nektek
vizet, a mennyi kell.
Az öregek fejet csóváltak, s hitték is, nem is, a mit Lóna mondott.
Ezen nap estéjén Adorján vitéz egy óra hosszant beszélgetett az ő szép
Szendiléjével. A szelid leányka elmondá bátor ifjának, hogy kegyetlen
nénje ma őt kemény vitéz próbára akarja állítani, s könyörgött neki,
hogy legyen bátor az ő kedvéért és meg ne rettenjen semmitől.
Hogy ne lett volna Adorján bátor, kivált miután egy csókot is kapott
szíverősítőül, midőn szelid kedvesétől elvált?
Éjfél tájon, mikor a Gönczöl rúdja féloldalt állt, lejöve hozzá ismét a
szigorú, uralkodó Lóna; semmi jó sem nézett ki szeméből, semmi jót sem
lehete várni szájából.
– Nos vitéz! jövök a jó szóval, mondá Adorjánnak, fogd kardodat, végy
egy hosszú kötelet, meg egy fenyőfáklyát és jőjj velem.
Azután elvezette Adorjánt a vár alatti meredekre, hová alulról nem
lehetett jutni, s egy sötét sziklaüreg előtt megállt vele.
– Tudod-e, mi lakik ebben az üregben? kérdé Adorjántól.
– Tudom: a sárkány.
– A sárkány? hogyan tudod?
– Hallottam nagyapámtól.
– De nem láttad?
– Csak hallottam, hogy innen jő ki mindig, s ide megy vissza; tűz jő a
szájából, s kigyófej van a farkán.
– No majd most mindjárt meglátod, hogy milyen? Gyujtsd meg a fáklyádat,
kösd a kötelet a derekadra, fogd a kardodat kezedbe, s szállj le ebbe az
üregbe; majd én fogom a kötelet. Ha otthon a sárkány, hozd el a fejét,
ha nincs otthon, hozd el a tojását.
Adorján egy cseppet sem ijedt meg e parancsolattól, csak arra kérte
Lónát, hogy vigyázva bocsássa a kötelet, és erősen megfogja.
Hogy ne vigyázott volna Lóna, hiszen annak az életét tartá kezében, a
kit egyedül szeretett. Szendile szemei néztek a mélységbe a leszálló
után, de Lóna erős kezei tarták a kötelet.
Mikor Lóna a kötél lankadásáról érzé, hogy Adorján feneket ért, lekiálta
hozzá:
– Meglelted-e a sárkányt?
– Sárkányt nem, de leltem vizet! hangzott fel az örvendetes válasz.
– Merítsd tele sisakodat és hozd fel!
Azután ismét szép biztosan felhuzá Lóna a kötélen kedvesét az üreg
torkolatáig; nem tudom, hány kisasszony tudná ezt megtenni a mai
világban?
Adorján örvendve nyujtá neki a sisakjában hozott vizet kóstolóra.
Tiszta, hideg forrásvíz volt. Lóna ekkor azt parancsolá neki, hogy
menjen aludni és ne szóljon e felől senkinek.
Másnap összehivatá a vezéreket Lóna, s vedreket köttetve hosszú
kötelekre, azt mondá nekik, hogy menjenek vele vizet meríteni a
sárkánylyukhoz.
Azok fejcsóválva mondák: «nincsen ott víz angyalom soha; ha még annyi
volna is, mind meginná azt a sárkány; valaha volt benne elég, öreg
apáink abból ittak, de az a gonosz féreg mind elitta.
– Sárkánytól nem kell félni többé, megölte azt a mult éjjel Adorján
vitéz, azóta megint tele van friss vízzel az üreg.
A székelyek lebocsáták vedreiket az üregbe s nagy volt a bámulásuk,
midőn azt kristálytiszta vízzel telve huzogatták fel egymásután. Valóban
nagy csoda történt: száz esztendő után megint víz támadt a száraz
üregben!
Valaki egy vederrel valami ősállat agyarát találta felhuzni a víz
között: «ez a sárkány agyara volt, a kit Adorján megölt!» mondának, s
Lónának nem hagytak addig békét, míg meg nem engedte nekik, hogy az
agyarat Adorján paizsára szegezzék, viselje azt ott, mint nemesi
czímert. Meg is érdemlette, mert ámbátor sárkányt nem talált, de azzal a
hittel szállt le, hogy ott találja s megverekszik vele: nem az ő hibája,
ha a sárkány olyan állat, a mi akkor nincs a világon, mikor valaki látni
akarja.
Ezt az esetet pedig mindenki csodának tartá s senki sem jött távolról is
arra a gondolatra, hogy Lóna hallá egykor Ziharfuó apjától, miként
század előtt ivóvíz volt a sárkányüregben és akkor a hegy alatti patak
nem létezett. Egyszer kifakadt alant a forrás, s a mint annak vize
bővült, úgy fogyott el a sárkány ürege. Ebből ő azt számította ki, hogy
a forrásnak ez üreggel a sziklák alatt összeköttetéssel kell birni, s ha
azt befojtják, itt ismét víz támad. Midőn a tatár veszedelem hírét vevé,
azért tömette be a vártól távol eső csermely forrását, melyhez ostrom
idején nem lehetett volna jutni.
Kinek járt volna itt az esze haragos szép Lónáén kívül?
Szép emlékezetben van bizony nálunk még mai napiglan is a tatár ő
kegyelme; ha valakit meg akarunk átkozni, s resteljük magát az ördögöt
fárasztani vele, azt mondjuk: «vigye el a tatár!» annyit jelent ez, mint
mikor sógoraink azt mondják: «vigye el a kakuk». Náluk bizonyosan a
kakuk tehetett olyan nagy pusztításokat, mint nálunk a tatár.
Egy egész esztendő mult már el, hogy a három orrú khán megjelent
Aranyosszékben, s még mindig nem ment ki belőle. Ott telelt, ott
nyaralt; a hová telepedett, onnan meg nem mozdult s úgy körül fogta a
várat, hogy onnan még a madár sem repülhetett ki.
Az atyási várban pedig már az év multán fogyni kezdtek az élelmiszerek;
akármi bölcsen összeszerzé is azokat Lóna jó eleve, annyi száj
fölemészté most. A jó székelyek váltig mondák neki, hogy ereszsze ki
őket a tatárokra, majd fele elesik ott a csatában a kenyérfogyasztó
népnek, a másik felének aztán könnyebb lesz megélni a maradékból; de
Lóna mást gondolt és nem hallgatott rájok.
Az egész év leteltében alig látta valaki néhány pillanatra Szendilét,
mert hiszen Lónának volt mindig dolga. Harczban, őrködésben telt egyik
nap a másik után, Lóna nem maradhatott el abból, s a szelid arczú
Szendilének nagyon ritkán jött oly napja, a mikor Adorjánnal buslakodni
összeülhetett, megkérdezve tőle: ezt meg ezt a sebet mikor kapta? pedig
hiszen ő is ott volt, a hol azt szerezték. Egyszer azonban Lóna maga is
nyíllövést kapott bal vállába, s míg az a seb be nem gyógyult, addig nem
volt szabad Adorjánnak Szendilét látni, mert hiszen az által el lett
volna árulva a titok.
A szolgálat éve tehát lejárt; Adorján híven teljesíte minden jó szót,
pedig hej sokszor nehéz volt annak a vége, s halálos volt eleje és vége.
A mint tehát az év elmult, Adorján mondá Lónának, hogy ő híven szolgált,
tehát várja maga részéről a jutalmát.
– Jól van, mondá neki Lóna, Szendile a tied lehet, hanem akkor én is
kénytelen vagyok férjhez menni, mert szent fogadást tettem, hogy a mint
Szendilét elveszi valaki, én sem maradok hajadon. Minthogy pedig
életemben kérőm csak egy akadt: az az egy is vasfő Ribarcz, tehát láss
hozzá, hogy add tudtára, miként hozzá megyek már, ha értem jő; de nagy
násznépet hozzon magával, mert sok a vendég itt a váron kívül. Ez az
utolsó jó szóm hozzád.
Adorján azt felelte rá, hogy «meglesz», s nem szaporított több szót e
miatt.
Estefelé meglátogatta őt Szendile; soha sem volt még oly kedves, olyan
szíves Adorjánhoz, mint ez órában, elmondta neki, hogy ők milyen
boldogok fognak lenni, kivált ha Lóna nénje is férjhez megy Ribarczhoz,
s a tatároktól is megszabadulnak.
Adorján sokat tudott volna erre felelni, úgy is látszott, hogy a leány
szeretné kivenni kedveséből: vajjon mit fundál az most magában? nem
dönti-e magát a Lónától kapott utasítás véghezvitelével valami oktalan
nagy veszélybe? de az ifju arról mind nem beszélt neki semmit, csak
szerelmes dolgokat mondott, csak örömet és boldogságot rajzolt elé, de
hogy mint jutnak e boldogsághoz, arról egy szót sem szólt neki.
Mikor késő lett az éjszaka, akkor aludni küldé kedvesét Adorján. Egy óra
mulva azután Lóna jelent meg hadi köntösében, a szokott őrvizsgálatot
megtenni a várfalakon. Nem maradt egy sánczszegelet, egy kijárás, melyet
mindenkor maga meg nem vizsgált volna, s az őröket minden három óra
közben saját maga váltotta fel újakkal.
Mikor ő is szobájába tért rövid álmának adóját leteendő, akkor Adorján
kettőt a legbátrabb székely ifjak közül magához szólítva, előadá nekik
kifőzött tervét, mely szerint Ribarcz az atyási vár veszedelméről
tudósítva legyen, s ha még ereje van, és kardját emelni bírja, vagy maga
is hollók étele nem lett ebben a zűrzavaros időben, siessen annak
fölmentésére.
Mint mondám, a várból madár sem repülhetett ki, nemhogy élő ember
szökhetett volna keresztül az éber tatárok csordáin, kik lovaik hátán
alusznak, s megérzik szagáról az idegen embert; nem hiában van kutya
fejök.
A várbelieknél azonban az ostrom ideje alatt az a szokás volt, hogy ha
történetesen halottjuk esett, nehogy az udvarbani temetkezés még
dögvészt hozzon a bennlakókra, a holttestet szépen vászonba takargatva,
lebocsáták kötélen a falakról, a hol azután a tatárok ráakadtak, s
természetesen ott nem hagyták, hanem fogák és belökték az Aranyosba.
Ezt a székelyek sokszor elnézték, s abban, mintegy közösen bevett
szokásban, egészen meg látszottak egyezve lenni.
Adorján tehát azt mondá a két székely ifjunak, hogy takarják őt, mint
halottat a terítő lepedőbe s bocsássák a vár alá; majd ha a tatárok őt
is igyen a vízbe hajítják, egy ideig a víz alatt elúszik, azután majd
meglátja, merre szabaduljon?
Ez bizony jó lesz, helyeslék azok is, s akként tevének, a hogy Adorján
mondta nekik, betakarták őt a szemfödélbe, s leereszték a várfal alá.
Lóna csak akkor tudta meg e vakmerőséget, mikor már a tatárok el is
hurczolták az ott talált Adorjánt, s a jó leány úgy elfelejtkezett
egyszerre magáról ezt látva, hogy a földhöz vágta magát, és sírt és
átkozta az eget és földet és saját bolond eszét, ha Adorján meg talál
halni.
A székelyek bámultak rajta: hát hiszen mi dolga ő neki Adorjánt siratni?
ha mégis Szendile siratná; azután meg nem is történik annak semmi baja,
elviszik, a vízbe dobják, onnan meg majd kiúszik rendén.
De Lónának nem ment a tettetés többé. Ki akart rohanni egymaga Adorján
után, hogy ő is meghal vele együtt, míg azután le nem beszélték, hogy
épen az volna legnagyobb baj Adorjánra, ha a tatárok észrevennék, hogy a
várbeliek nagyon törődnek vele. Ebben Lónának is meg kellett nyugodni,
átlátva, hogy a székelyeknek igazuk van. Ej ej no, hogy a legokosabb
asszony sem tud eszének parancsolni, mikor szerelmes.
Baj volt pedig Adorjánra nézve, de nagy!
Mert igaz, hogy a tatárok vízbe szokták a székelyek halottait hajigálni,
hanem elébb tudni szerették, hogy igazán halott-e az, vagy csak tettető
szökevény?
E végre a holttestekkel furcsa próbákat állattak ki, a miket eleven
ember nem igen szokott kiállani; töviseket szurdaltak a körmei alá, égő
parázst tettek a tenyerére, ha erre sem ébredt fel, akkor aztán hagyták
úszni.
Ennél ugyan egyszerűbb bizonysága lett volna a halálnak, ha a holttest
fejét elvágják, de a tatár vallása eltiltja a holttestek megcsonkítását;
azt mondják a tatárok, hogy az olyan ember kardjának az éle, ki
holttestet sebesít meg, minden vágásban kitörik.
Méltán mondhatná valaki: be otromba emberek lehettek azok a tatárok,
hogy egyszerűbb s okosabb módon nem tudták megismerni az élőt a
halottól, hanem hiszen azt én magam sem tagadom, hogy otrombák voltak, s
bizonyosan nem tanították nekik az iskolában sem az anatotomiát, sem az
anthropologiát, sőt tán még szégyenlették volna is, ha valami tudomány
támad vala köztük. Ez a tudományok elől való szégyenkedés bizonyosan így
ragadt egy némely magyar városra, a mit sokáig meglaktak a tatárok.
Adorjánt négy tatár, kezénél, lábánál fogva oda hurczolta a khán elé, ki
tevebőr sátor alatt ült, és itta veszettül a lótejből készült
részegítőt. A székely fiu megmerevíté tagjait, mint egy halott, s
akármerre fordították, úgy feküdt, mint egy élettelen test, a mit csak a
saját súlya mozdít.
A khán kegyetlen vörös orrától nem lehetett irgalmat remélni: parancsára
előálltak a hóhérok s megkezdték munkájokat az álhalotton.
Előbb hosszú töviseket fúrtak lassan körmei alá – Adorján arra gondolt,
hogy most Szendile gyöngéd kezét szorongatja kezeivel, s nem fájt neki a
tövis szurása; egy vonás sem ferdült el orczáján.
Azután keblére égő parázst tettek, azt fujtatóval fehérre izzaszták, –
Adorján arra gondolt, hogy most Szendile forró csókja éri keblét s nem
fájt neki a tűz égése; semmi fájdalom sem látszott arczán.
Volt a három orrú khánnak egy kedves kún menyecskéje, a kiről azt
tartották, hogy alirumna, bűbájos nő; ennek neve volt Hisszala.
Mikor sem a tövis, sem a tűz nem indítá életjelre az ifjut, akkor
Hisszalának parancsolá a khán, hogy hajoljon az ifju arcza fölé, és
csókolja meg háromszor annak ajkait. Ha erre sem mutat éltet, akkor
azután meg van halva.
Hisszala oda hajolt a szép ifjura, s midőn először megcsókolá annak
ajkát, mindjárt észrevette, hogy az élő. És az első csóknál elkezdett az
ifju arcza piros lenni, a vér önkénytelen sietett oda. Hisszala
észrevette azt, s fátyolával eltakarta az ifju arczát, hogy észre ne
vegye más. A második csóknál arra gondolt Adorján, hogy most Szendilét
látja maga előtt halva, a ravatalon fekve, annak hideg ajkait érintik az
övéi; s a harmadik csóknál ismét olyan hideg volt az arcza és oly
sápadt, mint halotté.
Hisszala könyezve tekinte rá: «bizonyára holt férfi ez».
A három orrú khán azonnal követ köttetett Adorján lábára, s elviteté őt
az Aranyos vizéig, ott behajíták a hullámba, az ifju lement a víz
fenekére egyenesen.
Ott hirtelen leoldá lábairól a nagy követ, s csendesen fölmerült a víz
színére. Nem vette észre senki. Engedé magát a haboktól vízmentében
vitetni alább; azok ringatták csendesen, mint édes anya bölcsőben fekvő
fiát.
Csak a midőn a tatárokat nem hallá többé zajongni a parton, merte
felütni fejét a vízből, s észrevéve, hogy többé senki sem látja,
átúszott a tulsó partra, ott eltakarták erdők, bokrok; ismerős fák,
sziklák között feltalálta az útat Thoroczkó felé, addig pihenni sem állt
meg, a míg Ribarcz várához nem érkezett, s ott el nem mondá a vasfeő
úrnak Lóna izenetét, hogy ha feleségül akarja őt venni, hát most jőjjön,
de nagy násznéppel.
Ribarcz úr bizony jól tudta eddig is Lóna nagy veszedelmét, de hagyta őt
benne, mert még mindig orrolt a kosárért. Egyszerre ki lett azonban
engesztelve iránta, a mint az izenetet hallá. Nevetve mondá Adorjánnak:
– Hát a hugomasszony két ellenség közül a rosszabbiknak adja meg magát.
Adorján gondolta magában: «hiszen csak vedd el, szegény; majd te
könyörögsz, ha megfogtad, hogy ereszszen el»; – de ezt nem mondta neki,
nehogy elrontsa a kedvét.
A vasfeő Ribarcz és Adorján azt a csatatervet gondolták ki a tatárok
ellen, hogy összeszövetkezvén a hátszegvidéki oláhokkal, azok közül
ötszázat elküldtek éjszaka a tatárok hátamögötti erdőbe, hogy ott a
fenyveseket gyujtsák fel köröskörül. Akkor még nagy részben fenyvesek
fedték Erdély hegységeit. A munka szépen sikerült; jó távol az oláhok
meggyujtogatták a gyantás czihert, s egy éjszaka a tatárok arra a
csodára ébredtek fel, hogy most az egyszer nyugat felől kezd virradni.
Az erdőégés fénye volt az. Hirtelen keletkező déli szél ellenállhatlanul
hajtotta feléjök a tüzet, mely mintegy égő tengeröböl fogta őket nem
sokára körül, egész éjjel bevilágítva az eget, s reggel fekete felhőket
hagyva azon, miknek gyantás füstjét hozzájok hordta az erős szél.
A három orrú khán minden kövérsége daczára átlátta, hogy itt nagy a baj.
Eddigelé csak könnyedén vette a megszállást, elégnek tartá megtelepülni
az atyási vár alatt s rá várni, míg annak őrsége kiéhezi magát onnan; de
most tapasztalni kezdé, hogy itt többé nincs maradás; pár nap alatt az
erdőégés idáig terjed, azzal pedig ki mérkőzik meg? nem volt mit tenni
más, mint neki menni a várfalnak, a mi pedig a tatárnak soha sem volt
ízlése szerint, miként ezt Magyarországon is minden alkalommal
bebizonyítá.
Lóna készen várta őket. A közelgő erdőégés őt is értesíté arról, hogy
Adorján segítséget hoz, s a tatárok ostromolni kénytelenek. A bástyákon
készen állt már üstökben az égő szurok, a lejtőkön a malomkerekes
gerendák, felállítva a sánczkarók és néma lovasok; a férfiak
megtüzesíték dárdáik hegyét, az asszonyok köveket hordtak a falakra, a
gyermekek parittyákkal, nyilakkal álltak készen. Még akkor nem volt ágyú
a világon, sokkal több mestersége volt a harczolásnak miként mostan, s
mind a két keze tele volt minden embernek, ha a melegére került a dolog.
Egy álló nap mindig ostromolt a tatár, ha az egyik tömeg kifáradt,
felváltotta a másik, de a székelyek oda fenn a sánczon nem csüggedtek;
ott járt Lóna mindig, a legnagyobb veszélyt keresve, a hol legjobban
dühöngött a harcz, ott mutatva példát bátor jelenlétével, biztatva saját
feleit, riogatva az ellenséget.
Végre megszégyenlette magát a khán, hogy egy asszonyember ilyen vitézül
tud neki ellenállani, s maga ragadta kezébe a lobogót, s csapatai élére
állt, s a végső elszánt ostromra nagy lármával hívta őket.
Meglátta azt Lóna oda fenn az őrtoronyban, s egy nyilat véve
puzdrájából, annak vesszejére hún irással fölmetszette e szavakat: «A
khán orra hegyén keresztül». Azzal tegzére fekteté a nyilat s jól
megczélozá a tatár vezért, s mikor az oldalt fordulva legjobban tüzelé
seregeit, ellőtte reá a vesszőt.
Abban a pillanatban újjongás hallatszott a bástyákon; a khán hármas
orrát úgy furta keresztül a nyíl, mint mikor a pákosz gunár orrába
vesszőt dugnak, hogy ne ehesse a vetést.
Mikor a tatár babonarontók kivonták a khán czimpájából a nyilat, bámulva
olvasák, a mi annak vesszejére van irva; a ki azt a nyilat küldte,
küldhette volna azt egyenesen a khán szivébe is; így még a tatár
ijjászok sem tudnak lőni, pedig azok híres lövők, teljes éltükben sem
tanulnak egyebet. A khán átkozta dühében az Istent, hogy őt így csúffá
engedte tenni.
Az Isten nem is felejtkezett meg róla, mert abban a veszedelmes órában,
midőn az ostromlók már a bástyák fokáig jutottak, holttestekből emelve
gátot, melyen ember ember ellen harczolt, megharsantak vasfeő Ribarcz
trombitái Thoroczkó felől, s egy kis, de bátor csapat Ribarczczal és
Adorjánnal élén bevágott merészen a tatár sereg oldalába, segítséget
hozva Lónának és a kifáradt székelyeknek.
Ribarcz ugyan a mint meglátta a tenger sokaságot maga előtt, egy kissé
meghökkent.
– Megálljunk öcsém! nem vágunk ezen ma keresztül.
– Dehogy nem, kiálta Adorján, nem látja kegyelmed Lónát ott a falon.
Erre aztán Ribarcznak sem kellett több, fogta egy kezébe buzogányát, a
másikba kelevézét, s neki ereszté a kantárszárat, sarkantyúba kapva
lovát.
De meg is adták volna a jámborok az árát jóakaratuknak, ha a kegyelmes
úr Isten segítségökre nem jő, támasztván haragos zimankós fergeteget
nyomban a fejük felett, mely villámlással, csattogással jött az égő erdő
felől, fekete felhőket tolva maga előtt. Annyival feketébbek voltak a
felhők, minthogy a tömérdek felszálló kormot mind fölszedték magukba, a
miért azután mikor elkezdett belőlük esni a zápor a harczosok fejére,
nem különben tetszett, mintha most egy kalamárist döntöttek volna fel
oda fenn, s annak a leve csorogna tintaeső képében az emberek nyakába.
Hej de használt ez a fekete lucsok a magyar fegyvereknek, mert a
tatárhad összeázott tegezein megereszkedtek a húrok, nem vitték odább a
nyilat, a sötét koromesőben czélozni sem lehetett, a míg kard és
buzogány dolgában senki sem tett ki a magyarokon. A sötét fergeteg
elfedé csekély számukat, a fekete zápor egyszínűre festett minden
alakot, úgy, hogy a magyart nem lehetett felismerni a tatártól, ezek azt
hitték, minden oldalról meg vannak támadva pokolból támadt ördögöktől s
egymást kezdték ölni, míg Ribarcz vitézei szüntelen Jézust kiáltozva,
arról egymásra ismertek.
E rémséges harczban a három orrú khán maga is annyira megrettent, hogy
futásról kezdett gondolkozni. Hisszala azt mondá neki, hogy a Majmun
tündér szellemei vannak rajtuk, a kik ellen az ő bűvészete nem használ
semmit; hátuk mögött volt pedig a Torda hasadéka.
Hisszala arra bíztatá a khánt, hogy meneküljenek azon keresztül, ha ő
megbabonázza a lovakat, azok átugratnak a hasadékon, mint egy kis árkon.
Hisszala boszút akart állni azért a szép ifjuért, kinek ajkát a khán
megcsókoltatá vele.
A khán és kisérői hittek neki s bizton követték a némbert, ki maga
nyargalt legelől a sűrű záporban az örvény felé; az ember nem látott
mást, mint az előtte nyargaló lovagot.
A meredek partjára érve, Hisszala sarkantyúba kapta lovát s elkiáltva a
bű-szót, előre ugratott maga, utána a khán, és utána csoportostul a
hátrább jövők; ezek nem látták az előmentek veszedelmét, azok nem
kiálthattak vissza. Egyenesen átugrattak a másvilágba.
Más rész az égő erdő felé széledt; mi lett ott belőle? azt senki sem
tudja.
A többit levágta a magyar és székely vitézség, meg az ő saját
eszeveszettségük.
História-irónak sem maradt meg az egész csordából senki.
Mint mikor nagy sáska csoport jön, az emberek elijednek tőle; felfalja
ez az egész világot, aztán neki jön egy zivatar s egy óra alatt a földre
paskolja őket; vagy mikor nagy egérjárás van, egész falu népe
éjjel-nappal irtja, még sem látszik rajta; egy hideg, ködös éjszaka
pedig úgy elenyészti őket, hogy azt kérdik, merre voltak?
A fekete zápor késő éjfélig zúgott alá a vidékre, akkor egyszerre
tisztulni kezdett az ég; a mint a fekete felhők itt-amott
szétszakadoztak s kitekintett a teli hold ezüst arcza, úgy látszott,
mintha szemérmetes hölgy kandítna ki fekete kárpitok közül, s mintha
el-elirtóznék attól, a mit látott, ismét arczulata elé huzná a gyász
fátyolt; míg végre azután egészen félrehárítá maga mellől a sötét
lepleket, s előlépett egész ragyogó pompájában; a mit mostan látott,
arra már lehetett mosolyognia: kellett hozzá a világítás.
A két magyar sereg, a megmentő és a megszabadított, találkozott
egymással a vár falai alatt. Csak ők voltak egyedül a téren, az ellenség
eltünt; hová lett? Feleljen róla az Aranyos vize, mely most vörösen foly
tovább, feleljen a távol égő erdő, melynek ropogása menekvő hadak
rémkiáltásával vegyül.
A tatár nyomorultul elveszett! Isten csodája volt. Nem is mondott senki
egyebet. Emberi kéz munkájának nem lehetett azt nevezni, az ég segítsége
nélkül ki tudott volna itt győzni. A csodamódon diadalmaskodott magyarok
nem tettek egyebet, mint leborultak zászlóik körül, s egyszerű
zsolozsmájokkal hálát adtak az égnek a magas segítségért; a szent dal
bizonyára fel is jutott oda, a hová szánva volt.
Az ének után megcsókolák egymást a harczos felek; a székely vitézek a
magyar vitézeket; vezérek a vezéreket.
Igy jutott vasfeő Ribarcz is egy csókhoz Lóna ajkairól. Megérdemelte a
derék ember, úgy dolgozott a harcz melegében, hogy még a buzogánya
nyelét is elgörbítette; képzelhetni mekkorákat üthetett vele? s egészen
belerekedt Lóna nevének kiabálásába, mert azt hitte, hogy ez hallani
fogja oda át, s nagyobb bátorsága lesz tőle. Egy szóval, ő nagyon
megszolgálta azt az egy csókot a vitéz Lónától; hite szerint talán
többet is, de Lóna azt mondá neki, hogy ez elég lesz mára. Ma nincsen
még a nászra való nap. Majd holnap.
Azután Adorjánra került a sor. A jó fiu nagy munkát vitt véghez Lóna
parancsára, sebet is hozott belőle; első is volt, a ki a felszabadított
vár kapuján bezörgetett. A szép Lóna neki is odatartá piros orczáját,
csókra illesztett ajkait, de az ifju szemérmesen félre fordult,
állhatatos szívvel mondván: «van én nekem menyasszonyom; engem csak az ő
csókja illet.»
A visszautasított amazon villámló szemekkel tekintett rá, s oly jól
tudta mutatni büszke arczán, mennyire haragszik érte, hogy Adorján még
Lónát is meg tudja vetni, hogy Szendiléhez hű lehessen; oly haragosan
néztek rá szemei, pedig úgy mosolygott belől a szive.
No de majd holnap!
Azon az éjszakán mindenkin Isten áldása volt az álom. Kiki azzal
álmodott, a mi legkedvesebbje volt. Ribarcz harczosai buzogánynyal
hajigálták hátba a futó tatárokat; a vasfeő vezér maga ismét saját fején
látta visszanyert süvegét, s olyan bolondot álmodott hozzá, hogy Lónát
meg a konyhában látta sütni, főzni, az ő ura és parancsolója számára. No
majd fölébred szegény reggel! Adorján azt álmodta, hogy Szendilének
segít vizet merni a kútnál, s mikor fölébredt, megfordítá feje alatt a
vánkost, hogy az is ő róla álmodjék. Gondolom, hogy használt is a
babona, mert Lóna is elfelejté álmában, hogy kardostól, pánczélostól
feküdt az ágyba, a hogy az egész ostrom alatt szokta, s erős kezében
szorítva tartja jeladó kürtjét, s Szendilének álmodá magát, a ki
kedvesével, a pásztorfiuval sétál végtelen mezőkön keresztül, a hol a
milyen messze lát a szem, nem lát egyebet, mint virágot s ő ezekből a
virágokból bokrétát szed, és azt kedvesének nyujtja.
Gyönyörű szép hajnalhasadás ébreszté fel az alvókat; az éji zivatar
lemosta a vért a földről s eloltá az erdőégést; fa zöldült, énekes madár
zengett a ligetben, s ha egy-egy felfordult hulla nem feküdt volna a
fűben szerteszét, azt lehetett volna hinni, hogy kaszálás előtt van az
idő, pedig aratás, cséplés volt tegnap egy füst alatt.
Korán reggel Lóna maga elé hivatá Adorjánt. Legpompásabb öltözetét vette
magára; bibor palástot, hermelin süveget, aranyos hímzett viganót, nagy
selyem virágokkal végig; akárkinek a szeme is elakadt volna rajta,
kivált ha úgy nézett volna rá, mint Adorjánra.
Úgy nézett Adorjánra, mint egy szerelmében bátor asszony.
– Ifju! szólt hozzá, kiálltad a próbákat, a mikre elhívtalak, minden jó
szónak megfeleltél, a mit mondtam. Ime megnyerted, a miért jöttél:
Szendilét. De én mégsem akarom neked adni Szendile kezét; én mégis
megtagadom őt tőled, mert én is szeretlek téged, százszorta jobban, mint
ő, saját kezemet és szivemet adom az övé helyett neked.
Adorján megrettent e szavakra; tatár khán haragja meg nem ijesztette; a
harcz közepett a tinta-esőben, hol egyet ő ütött, másikat a mennykő, meg
nem rebbent keblében a szív, de erre a szóra megijedt.
Lóna észrevette az ifju tétovázást, buzdítólag szólt hozzá:
– Min gondolkozol; nem vagyok-e szebb, mint Szendile, én? nem vagyok-e
derekabb, becsülendőbb, mint e gyáva, reszkető teremtés, örökké lesütött
szemével? nem vagyok-e hatalmasabb? enyim e vár, az egész ősi birtok, az
övé semmi; egy pár gyönge kar, a mit hozzád visz, mely neked sem
dicsőségre, sem munkára, sem védelemre nem való; míg én megosztom veled
birtokom, nagy hírem; s szerelmem által boldogabbá teszlek, mint valaha
álmodád.
Az ifju lesüté szemeit és bizton felelt:
– Köszönöm jó szived szándékát, délczeg úrasszony; szép is vagy, jó is
vagy, hatalmas is vagy; de ha még olyan szép volnál, mint az égből
leszállt angyal, s onnan hoznál számomra boldogságot, s tied volna az
egész föld; s ha Szendilének arcza, mióta nem láttam, betegségtől
elrutult volna is, ha ölemben kellene őt vinnem, szájamból itatnom, oly
nyomorult volna: mégis csak őt szeretném én, s hozzá állnék, vele
mennék.
Míg az ifju bajnok beszélt, lesütött szemekkel, Lóna felől elfordulva, a
délczeg leány lebocsátá palástját magáról, leveté fegyveres övét,
pikkelyes kebelpánczélát; az alatt volt egy egyszerű búzavirágszín
öltözet, melyben őt Adorján megszerette; azután leveté aranyos fövegét
fejéről s az elszabadult hajfonatok hosszan omlottak le fehér vállaira
és akkor szemérmesen oda simult Adorjánhoz, s gyöngéden átölelve annak
nyakát, rebegé hozzá Szendile édes hangján:
– Hát így akarsz-e nőül venni?
Adorján meglepetve tekinte fel rá. Egyik bámulatból a másikba esett. Az
elszórva látott öltönydarabok valamit látszottak megmagyarázni neki; de
azért mégis alig tudott okos szóhoz jönni.
– Te? Szendile? és Lóna?
A leányka mosolyogva mutatott elszórt fegyverére.
– Lóna megszünt lenni, hogy Szendilének helyet adjon, Lóna harczi
karjára nincs szükség többé, mert férfi jött a házhoz, a kit a kard
méltóbban megillet; a nőnek nincs más hivatása többé, mint szeretni és
boldogítani; neked csak Szendiléd maradt, Lónát nem látod soha többé.
Adorján most értett már mindent; üthetnék volt saját homlokát azon
balgaságért, hogy mindezt eddig észre nem vette; de hisz ez több volt
mint tündérség! Ki gondolhatott volna rá, hogy tündérek játszanak vele?
Hanem azt már tudta Adorján, hogy a tündért semmi sem változtatja
annyira emberré, mint az emberi ölelés, az emberi csók, minélfogva e
kettőt nem is szánta meghódított tündérére pazarolni, oda szorítva őt
dobogó kebléhez s ismét eltakarva magától, mintha néha-néha tartana
tőle: ha vajjon nem talált-e ismét Lónává visszaváltozni. Nem, nem, csak
az édes szemérmes Szendile volt előtte, senki más.
Midőn azonban a legnagyobb örömben volnának, jön nagy csörtetve vasfeő
Ribarcz uram ő kegyelme, s kérdezgeti: hol van Lóna?
No megszeppent most Adorján! Hiszen vinné el Lónát vasfeő Ribarcz: az
lenne az ő keresztje! ezt soha sem szánta tőle, de már most tudta, hogy
Lóna nem más, mint az ő szerette Szendiléje.
Azonban a szelid leányka oda simult nyájasan a vasfeő harczfihoz, s
megsimogatva borostás orczáját, szelid hangon monda neki:
– Édes kedves Ribarcz bátyám, Lóna néném eltünt innen; azt mondta, soha
sem is kerül elő; ha rá találsz, vidd oltárhoz, a hogy igéretét adta;
hanem azt nem kivánod ugy-e, hogy mi addig várakozzunk, míg te Lónát
megtalálod; mi régen szeretjük egymást; ugy-e eljösz násznagyunknak?
Ribarcz bátya nagyokat sodorintott bajuszán, kezdte észrevenni a tréfát,
hogy hányadán vannak; egyszer-egyszer haragudni is készült, de csak
megint mosolyra vált ennek a kis bűbájos tündérnek a czirogatásától;
aztán át is látta, hogy igen szépen van rászedve, meg hogy hiába volna
minden haragja, mert a mit tett, az nem volt érdeme, csak vitézi
kötelessége; hát csak ráhagyta a dolgot.
– No Isten neki; leszek násznagyod, te utálatos kis boszorkány. Hanem
emlékezzél arra, a mit mondtál. (Azzal Adorjánhoz fordult.) Öcsém! ha
valaha a menyecskének kedve találna kerekedni, hogy a süveget föltegye,
s Lóna hangján beszélgessen, csak azt mondd neki, hogy «jön Ribarcz!»
– Nem, nem! kaczagott Szendile, Adorjánt kedves gyermetegséggel
átölelve, ő csak Szendilét fogja látni, Lónát soha többet.
Ribarcz bátya átlátta, hogy itt bizony Lónát hiába keresi már, s maga
vezette őket az oltárhoz.
Lóna arczát, Lóna hangját nem is látta, nem is hallá senki többet ez ég
alatt.
Csak szerep a férfi küzdelem a nőnek, nem élethivatás.
Az Adorjánokból aztán nagy család lett, a székely maradt derék nemzet;
az Isten tartsa meg őket, míg a világ világ marad; míg a székely székely
marad…