A Markov-család a mult század vége felé származott le Oroszországból
Magyarhonba. Markov Demeter, e néven harmadik, már a magyar földesurak
számát szaporítá, s oroszul beszélni sem tudott.
Harmadik Markov Demeter nevezetes ember volt a maga idejében; először
azért, hogy akármiféle lovat agyon tudott egy nap alatt nyargalni,
másodszor azért, hogy akármiféle poharat lélekzetvétel nélkül egy
hajtókára ki tudott üríteni, azután azt megrágni és lenyelni, harmadszor
azért, hogy akármennyi jövedelme volt, ő mindig kétannyit el tudott
költeni és végtére azért, hogy akármiféle asszonyi állat megtetszett
neki, azt ő meg bírta hódítani, ha másképen nem, feleségül vevés által,
s azt egy esztendő alatt pontosan ki tudta üldözni a világból.
Mikor a negyvenyolczadik esztendejét tölté, épen akkor temette el a
harmadik feleségét. Jó, áldott asszony volt, azt mondják: soha sem
panaszkodott; csak úgy meghalt szép engedelmesen.
Első nejétől maradt egy fia, Markov Demeter IV. Ez lehetetett ezen
időtájon huszonnégy esztendős. IV. Demeter nem sokban hasonlított az
apjához, egészen félreesett annak virtusaitól. Csendes, takarékos ifju
volt, szeretett olvasgatni, festett és muzsikált; rosszul lett a bortól
és az erős dohánytól, s elpirult, ha valami asszonyféle nagyon a szeme
közé talált nézni. III. Demeter haragudott is fiára e korcs
tulajdonokért s nem is nevezte őt más néven, mint «ez a cretin». Azonban
mégis egyetlen fia volt, hát csak nem tagadhatta ki.
A fiún nem fogott semmi jó példa; hiába vitte III. Demeter
medvevadászatra, az ifju ott is tájképeket rajzolt; hiába adott kezébe
pénzt, hogy költse el, a fiu képeket, meg könyvtárt vásárolt rajta;
hiába vitte zajos orgiáiba, mert ott meg épen elaludt.
Egyszer azonban III. Markov Demetert azzal a váratlan hírrel lepi meg a
fia, hogy ő házasodni akar.
Van a szomszéd megyében egy szép fiatal leányka, valami kisebb földesúr
hat leánya közül a legszebbik; IV. Demeter azzal ismerkedett meg egy
ménesi szüret alkalmával s azóta sokat ábrándoztak együtt a
holdvilágnál, s beszéltek csillagokról és virágokról, a hogy
tisztességes emberek szokták, mikor szerelmesek.
Biz azt a kis leányt Angelicának hítták.
Az ifjabb Markov Demeter tehát arra az egyre kérte az idősb Demetert,
hogy ha nem restellené a fáradságot, rándulna át a szomszédba, s kérné
meg azt a kis leányt fia számára feleségül.
– Szívesen, Demeter, szívesen. Aztán szép-e?
– Mint egy angyal,
– No mert ez az első. És nagyon szerelmes beléd?
– Már évek óta.
– No ez a második. És fiatal?
– Nem több tizennyolcz évesnél.
– Ez a legszebb idő. No ne félj semmit; elhozom őt bizonyosan, annyiba
vedd, mintha már itt volna.
III. Markov Demeter azzal befogatott a hintajába öt arab szürkét, s
vágtatott át a szomszédba. Odáig mind az öt szürke megsántult.
III. Demeter meglátva Angelica kisasszonyt, meggyőződött felőle, hogy
csakugyan a legszebb hölgyet látja maga előtt, a kivel valaha
találkozott; beszédbe ereszkedvén vele, a felől is bizonyossá lett, hogy
Angelica kisasszony Demeter fiát valóban régóta és igen gyöngéden
szereti. No ez fiatal szíveknél nagyon természetes.
És miután mindezekről meggyőződött, akkor megkérte Angelica kisasszonyt
feleségül – nem IV. Demeternek, a fiának, hanem III. Demeternek,
magának.
Angelica kisasszony fiatal 18 éves leányka volt, ilyenkor még a szív
uralkodik az ész fölött, titkos sympathiák, magyarázhatlan magneticus
erők működnek a lélekben. Ezek a magneticus erők és költői rokonszenvek
azt mondák Angelica kisasszonynak: hogy öt lovon járni szebb dolog, mint
kettőn, ezüst tányérról enni nagyobb boldogság, mint fayenceról; már
pedig IV. Demeter még csak anyai birtokáról rendelkezhetvén, e
tekintetben nem versenyezhetett III. Demeterrel, az apjával, ki reáliter
bírta azokat a szép tájékokat, a miket fia csak olajfestésben tartott
szobája falain; s biz a szép menyasszony az apának adta kezét a fiu
helyett.
III. Demeter tehát csakugyan megtartá szavát, elhozá a szép hölgyet, a
kit fia megkéretett, csakhogy nagyon meglephette, a midőn tudtára adá,
hogy nem feleségének, hanem mostoha anyjának.
IV. Demeter e tréfa után nem maradhatott Magyarországban többé, a hol az
egész világ ő róla beszélt; hanem kiment Oroszországba, apjának valami
podoliai régi várába s onnan azután nem is jött vissza többet.
Beszéltek felőle idehaza vadnál vadabb meséket, miken III. Demeter úr
víg tivornyáin jól elnevetgéltek a czimborák; hogy IV. Demeter ott ül
naphosszant egy szögletszobában és azt nézi, mint szőnek be a pókok egy
falra akasztott arczképet? Már évek óta mindig szőnek rajta, de biz az
arczkép még most is keresztül látszik a pókszőnyegen, pedig Demeter azt
fogadta, hogy addig ki nem jön a szobából, a mig annak egy szeme
kilátszik. Mások meg azt beszélték, hogy méregkeveréssel tölti az időt;
bolondnál bolondabb mérgeket összefőz s gyilkolja rakásra a próbatétül
áldozatnak esett kutyákat, macskákat, de sem maga be nem meri venni, sem
másnak be nem meri adni. Olyan is volt, a ki azt híresztelte, hogy
kalugyernek állt be s lattal méri ki magának azt a száraz gyökeret is, a
mit naponkint eszik; hanem hát ez persze mind csak mendemonda lehetett,
mert hiszen a hírmondók közül egy sem járt Oroszországban, hogy tudhatta
volna, mit csinál ott az ifjabb Demeter?
A minthogy nem sokára meg is czáfolá e meséket IV. Demeternek egy
levele, a mit apjához irt onnan Podoliából, s a miből kisült, hogy biz ő
egészen más életet folytat, mint a milyet ráfognak.
Mellékesen meg kell említenem, hogy a szép Angelica csakugyan egy
esztendő alatt meghalt, ha jól tudom, egy olyanforma kis tréfa
következtében, hogy egy tánczvigalom alkalmával III. Demeter részeg
fővel puskát fogott rá, a miért egy fiatal katonatiszttel nagyon élénken
beszélgetett, s a szép delnő rémültében elfutott, s a hogy a táncznak
volt öltözve, fedetlen vállal, atlacz czipőkben akart télvíz idején a
szomszéd faluba menekülni; szemközt jövő parasztok vették fel egy szánra
félig megdermedve: ebbe aztán belehalt. No de czélt ért; mert ha az ifju
Demeterhez ment volna nőül, meglehet, hogy sokáig élt volna, de nem
feküdt volna olyan bársonynyal bevont aranyszeges koporsóban, nem vitte
volna ki olyan nyolcz fekete ló a sírboltba, s nem lett volna olyan szép
fehér márványkő emléke.
Az ifju Markov leveléből meg lehetett tudni, hogy biz ő nem lett sem
kalugyer, sem méregkeverő, sőt inkább sokat javult a természete, mert
nemcsak elfelejté régi Angelicáját, hanem ismét házasodni készül.
Tiz esztendővel később volt az idő; az idősb Markov számított
ötvennyolczat, az ifjabb harmincznégyet. Ez a tiz év jogot adott az
ifjabb Markovnak apjához ilyenforma stylusban beszélhetni:
«Édes apám, én megint házasodni készülök, megint a legszebb leányt
szemeltem ki magamnak feleségül, a kit Podoliában találni lehet s megint
tégedet hívlak meg násznagyomnak. Ezúttal nem félek, hogy arámat
kezemről elüsd, mert tíz év alatt a mennyire előre mentem én, annyira
hátrafelé mentél te a férfiui szeretetreméltóságban. Akkor én gyerek
voltam, te pedig férfi, most én vagyok a férfi, te a gyerek. Azonkívül
is menyasszonyom rendületlen szerelme biztosít. Ha tehát boldogságomat
látni óhajtod, jőjj fel; a menyegzővel megvárunk.»
Ezek a szavak egészen lángba hozták az öreg Markovot; sértett hiúság,
bizarr vágy, gavalléros negéd egyszerre támadt fel benne. «Milyen az
lány, a kit urad elvesz?» kérdé a levelet hozó szolgától (mert IV.
Demeter saját cselédjét fárasztotta azzal idáig).
– Gyönyörű személy, nagyságos goszpodu.
– Fiatal-e?
– Gyermek még, nagyságos goszpodu.
– Szeretik-e egymást?
– Mint két galamb, nagyságos goszpodu.
– No hát eredj vissza, s mondd meg uradnak, hogy ott leszek lakodalmán.
III. Markov Demeter nem is késett, fogatokat küldött előre egész
Lembergig; s neki indult az útnak. Lembergben, a mint megérkezett, a
véletlen ismét eléje hozta fiának postalegényét.
– Hát te mit keressz itt, Dimitru?
A cseléd tétovázott, a képe mutatta, hogy szeretne hazudni, hanem egy
marék aranyért csak kimondta a kivánt igazságot, hogy biz az ő ura
nagyon megszeppent arra a hírre, hogy III. Demeter úr nem restel
Podoliába felfáradni s két nappal előbbre tette a menyegző napját; nem
akarja bevárni veszedelmes vetélytársát; azért ő most bevásárlani van
itten holmi magyar borféléket.
III. Demeter rögtön nyerges lovat parancsolt, a szekér nem volt neki
elég gyors: sietni kellett, hogy el ne késsék: két paripa kidült alóla,
míg podoliai őskastélyába megérkezett.
Épen csak hogy jókor jött meg: a násznép akkor indult a templomba, a
mikor ő a várhídon végig robogott; a mint lováról leszállt, akkor
kezdődött volna a szertartás. Megérkezése természetesen félbeszakítá
azt; az apának és fiunak elébb üdvözölni kellett egymást. Kezet
szorítottak; a menyasszony azalatt várt az oltár előtt, pedig már a
szertartásos fátyollal is le volt takarva.
III. Demeter büszkén nézte végig fiát; egy nyomorék, összeroskadt férfi
volt az; sorvasztó betegség színével beesett arczán, fénytelen szemeiből
ki lehetett olvasni, hogy hány hónapig él még? Mellette ő még most is
oly délczeg férfi volt.
IV. Demeter esdő tekintettel nézett apjára; mire ez elmosolyodott s
azután odalépett a lefátyolozott arához s ezt súgta fülébe:
– Szép úrnőm, én vagyok Markov Demeter III-ik, az pedig ott a fiam; az ő
keze reszketeg, az enyim hatalmas; az ő keze üres, az enyim kincsekkel
teli; hasonlítsd össze s válassz e két kéz közül, melyik vezessen az
oltár elé?
A menyasszonyt Diodorának hítták.
Diodora kisasszonynak nagyon rövid ideje volt a határozgatásra, biz ő
III-ik Demeter kezét választá, azzal járult az oltár elé; annak lett
nejévé, annak esküdött örök hűséget.
III. Demeter arcza ragyogott a diadaltól, midőn a szertartásnak vége
volt; szemei keresve keresték IV. Demetert. Meg is találták azt egy
oszlopnak támaszkodva; onnan nézte végig az egész ünnepélyt. Nem sírt,
nem mosolygott. Mikor vége volt az esketőnek, azt súgá apja fülébe:
– Jó mulatságot Markov Demeter III-ik!
Midőn pedig Markov Demeter III-ik menyasszonyának arczáról leemelé a
szertartásos fátyolt, látott maga előtt egy rút, görbeszájú, félszemű
banyát; a legrútabbat, a minőt Podoliában lehetett keresve keresni.
És pedig ettől nem tudott olyan könnyen megmenekülni, mint a többiektől:
ezt nem hagyhatta el, nem űzhette el magától, kénytelen volt vele élni
halála napjáig. Ez nem ijedt meg haragos hangjától, jobban tudott
káromkodni, mint ő; ha ő ivott, Diodora is azt tevé, s ha meg akarta
verni, megverte az őtet; Demeter arcza mindig tele volt tanulságos
karmolásokkal, s szakállát kénytelen volt vénségére borotválni, ha azt
nem akarta, hogy kitépjék.
Eddig parádéra hordta szép feleségeit; most ez erőszakosan ment vele
mindenüvé, s szégyent s nevetséget hozott rá a világ előtt; a
legdíszesebb úri társaságokban összeveszett vele, ha bort ivott; úgy,
hogy az öreg Markov utoljára nem mert sehol megjelenni, otthon ült,
bezárkózott, és ebbe bele is halt. – Ő volt a Markov-család utolsó
ivadéka, mert fia még ő előtte halt meg.
Ilyen csodálatos dolgok is történnek a nap alatt.