Este nyolcz órakor fényesen kivilágított templomban esküdött össze
Bolivár Laurenzia di San Sollal.
Ez alkalommal már viselte a koronát Bolivár, melyet hívei készíttettek
számára.
Mind diadaltól ragyogó arczok álltak körüle, ott, hol a viaszgyertyák
fénye sugárzott; csak távolabb, hova a fény el nem hatott, lappangott az
oszlopok mögött éj sötétje és sötét arczok.
De igen, egy halavány arcz a legnagyobb fény közepett is volt: dona
Laurenziáé.
Azt mondák: «menyasszony, azért oly halavány».
A templomból örömriadal kisérte Bolivárt és nejét palotájáig; az ablakok
ki voltak világítva színes lámpásokkal, jelképes tűziratokkal. A víg
násznép benépesíté a téres palotát, ott künn ujjongott az ácsorgó
néptömeg.
Éjfél után elhagyta a vigadókat Bolivár ifju hitvesével, magányos
szobáiba vonulva félre.
Midőn egyedül voltak, keblére akarta ölelni a hölgyet, de az elfordítá
tőle szűz orczáját s visszatiltá a férj forró csókját.
– Bolivár, én félek tőled, azt hiszem, egy szultán rabnője vagyok, midőn
e koronát látom fejeden, oh vesd el azt, hadd ismerjek rád.
– Idegenné tesz e korona engem előtted?
– Mintha álarcz volna minden vonásodon. Rettegek tőled így.
– Pár óra előtt arra esküdtél, hogy szeretsz, pedig akkor is fejemen
volt a korona.
– Oh én nem tudom már, mi értéke van az esküvésnek? hiszen egy év előtt
arra esküvém, hogy Bolivár nem óhajtja a hatalmat, nem emeli népe fölé
magát soha. És ime, rosszul esküdtem akkor.
– Laurenzia, szólt Bolivár komolyan, ha ismersz e hazában férfit, a ki
nálamnál jobb és igazabb, én átadom neki e koronát és meghajlok előtte.
Laurenzia erre nem tudott felelni.
– De azért pusztán darabra nem töröm, hogy kislelkű nyomorultak
czivódjanak arany forgácsain: hamis szabadsághősök, kik csak azért
veszik tele szájukat fellengző mondatokkal, mert maguk nem lehetnek
uralkodók; de abban a kis körben, mely őket bámulja, gonoszabb
zsarnokok, mint a ki ellen szabadságot ordítanak. Jól tudom én, mi bajuk
nekik? Nem a brutusi erények ösztöne bántja őket, hanem a code
Bolivienne, mely zagyva kiváltságaikat eltörülte s a népet mindenütt
egyenlővé tevé. Ez az ő fájdalmuk, de ez az, mely újjá teremti e
szétzilált országot. – Minek beszélünk most mi erről? Mérget keverünk a
legédesebb pohárba, mit egyszer nyujt az ég halandó ajkaknak. Ne szólj
nekem ma közügyekről Laurenziám. Hideg kigyó az, két meleg szív között;
szívem szerelmedtől olvadt viasz most, de kemény kő, ha elveimet kérded.
Ha szerelmünkről szólunk, boldog virágos ligetbe tévedek veled, de ha
gondjaimat juttatod eszembe, ott mind éles szuronyok közt járok. Jer,
menjünk a virágos ligetbe.
– Bolivár, csak egy szót még, könyörge a hölgy.
– Majd holnap.
– Bolivár, menyasszonyod első kérését megtagadhatnád-e?
– Kérhetne olyat, a mit megtagadnék. Például azt, hogy ajkait lássam és
meg ne csókoljam.
– Oh nem azt, nem azt. Én forrón szeretlek. Férj nem volt boldogabb
asszony szerelme által, mint te leendsz. Nem lesz álmod, nem gondolatod,
melyet ne teljesítsek. Engedelmes szolganőd leszek, ki csak azért él,
hogy te örülj; imádni foglak, mint őrszentemet s megbántom Istenemet
miattad, hogy jobban ragaszkodom hozzád, mint az égi üdvösséghez… vesd
el magadtól azt a koronát.
Bolivár gyöngéden emelé fel a lábaihoz roskadó hölgyet s keblére
szorítva mondá neki:
– Ha eddig el nem fogadtam volna a koronát, most elfogadnám azért, hogy
veled megoszszam.
A hölgy sápadtan vonta ki magát ölelő karjai közül.
– Ez végső szavad első kérésemre?
– Visszavonhatlanul.
Laurenzia reszketve fogózott egy magas karszékbe.
– Jó, úgy menj alvótermedbe. – Fél óra mulva fölkereshetsz. Addig
imádkozom Istenemhez, hogy bocsássa meg nekem, a miért oly nagyon
szeretlek.
Bolivár megcsókolá a hölgy kezét s nyugodtan hagyta őt magára.
Tudta jól, hogy a kit egyszer a hölgy szeret, azt többé nem szeretnie
lehetetlen…
… Dona Laurenzia tántorogva ment át a kápolnába; az erkélyajtó a széles
parkra nyílt, ott sötét volt minden és nesztelen.
A hölgy felnyitá az ajtót s halkan jelt adott.
A jeladásra másik jel felelt.
Laurenzia lebocsátá a kötélhágcsót.
A férfi ott várakozott alant.
– Itt vagy, Gideon? kérdezé a felkapaszkodótól.
– Négy óra óta.
– Elhoztad fegyvered?
– Itt van, szólt Gideon, puskáját köpenye alól kimutatva.
– Jól van-e töltve? nem sül-e föl?
– Ne féltsd, a kinek ez szól, az több válaszra nem vár. Tehát Bolivár
nem engedett?
– Nem.
– Hála az égnek. Így óhajtottam azt.
– Én szeretem őt most is.
– Jól tevéd, hogy ezt mondád nekem. Annál biztosabb halála.
– És mégis átadom őt neked.
– Köszönöm, Laurenzia. Nagy lélek vagy. Bocsáss meg, ha bántottalak
valaha.
– Én megbocsátok neked, szólt a hölgy s odanyujtá kezét Gideonnak, ki
arra egy csókot és egy könyet ejtett.
– És most figyelj reám, monda neki. Bolivár itt ez ajtón fog bejönni,
hosszú, fekete csuklya fedi el arczát, termetét. Imádkozásra mindig így
öltözik, mert ő igen kegyes ember. Meg ne zavard imádkozása közt.
Istenre kérlek, hadd elvégezni imáját s csak azután lőjj rá, midőn az
ament kisóhajtá s a térdeplőről fölkelve, a kereszt jelét megcsinálta.
– Úgy teszek, Laurenzia.
– És azután biztosan czélozz. Kínt ne okozz neki. Ha a kereszt alatt
veszed czélba talárján, épen a szívét találod. Kérlek, el ne felejtsd, a
mikre utasítalak.
Gideon igérte, hogy mindenre figyelni fog s visszavonult az erkélyre,
Laurenzia elhagyta a kápolnát.
Nehány percz mulva nyílt az átelleni ajtó, a csuklyával fedett alak
belépett, egyetlen falról függő mécs vetett derengő világot a sötét,
fekete falzatú teremben; alig lehete tőle látni.
Az alak odatérdelt a kis oltár elé, háttal az erkélyajtónak és arczára
borulva, el kezde buzgón imádkozni.
Az pedig nem volt Bolivár, hanem Laurenzia.
Don Gideon fegyverét arczához emelve várta, míg imádkozik.
A hölgy nem soká hagyta őt várakozni. Elvégzé imáját, fölkelt; keblén
keresztet vete: «az Atyának, Fiúnak, Szent Lélek Istennek nevében.
Amen!»
Abban a pillanatban dördült a lövés; jól talált, épen a kereszt alatt. A
hölgy összeroskadt.
Don Gideon leugrott az erkélyről és megmenekült.
A lövésre berohant a kápolnába Bolivár; ott találta szép menyasszonyát
haldokolva.
– Bolivár, szólt a hölgy, félkezére fölemelkedve, hogy közelebb érje
szerelmese arczát. Ez a lövés te neked volt szánva, én fogtam fel azt.
Vedd tanulságul jövő napjaidra. Nekem jó meghalnom, mert azoknak, kik
téged gyilkolni törnek, igazuk van; és nekem, ki téged szeretlek, nincs
igazam. Temess el és végtelen szerelmemet, a mit reád hagyok, fordítsd
hazádra vissza.
És ott meghalt a nő.
Künn az utczán az ablakok alatt zengett fáklyavilág mellett a kürt és
síp; énekeltek, daloltak boldog nászéneket, a néptömeg ordítá: «Éljen
Bolivár, a király!»
Bolivár pedig levette a koronát, ketté törte azt és elhajítá s
megsemmisülve rogyott szerelmese holtteste mellé.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Bolivár letette az uralkodói hatalmat, visszavonta a code Boliviennet s
elhagyta hazáját, mely hálátlanul üldözé, mint szokták mindenütt az apró
emberek a nagy lelkeket.
A széthullt dél-amerikai státusok azóta is czivódnak egymás között a
kormánybot dirib-darabjain, mit Bolivár elvetett, örökös belháborúban
fogyasztva vérüket, a nélkül, hogy valaki tudná: miért?