Még aznap este Paez sietve jött Bolivárhoz.
– Bolivár, vigyázz; ellened összeesküvést forralnak; most gyülekeztek
össze a San Sol kastélyban valamennyien. Engedd meg, hogy egy csoport
karabélyossal oda siessek és elfogjam őket.
– Azt ne tedd. A San Sol kastélyban nem árthatnak nekem, ott van még
Laurenzia.
– De ellenségeid sokan vannak.
– Jó barátaim még többen.
– Én mégis azt mondom, Bolivár, hogy többet ér egy megholt ellenség,
három élő jó barátnál.
– Én nem félek. Nekem küldetésem van a sorstól. Nagyobb veszélyben is
megtartott engem az, ki jónak látott annyiak fölé emelni. Emlékezel az
új-granadai táborozásra, midőn éjjel nyolcz gyilkost küldtek ellenem a
spanyolok: a szabad ég alatt aludtunk függő hamakjainkban, én és négy
alvezérem. A gyilkosok öt lépésnyiről lőttek ránk; mind a négy társam
meghalt, engemet egy golyó sem ért. Hatalmasabb kéz a földieknél őriz
engem, s ha megszünt őrzeni, akkor hadd veszszek el.
… A San Sol palotában bezárt ajtók mögött ültek együtt a sértett
hazafiak, kiket a gyűlésteremből Bolivár elűzött.
Senki sem szólalt föl az ő védelmére, legföljebb azon tanácskoztak a
gyöngébb szivüek az erősebbekkel: vajjon megölni lesz-e jobb a bitorlót,
vagy elfogatni és börtönre vetni.
A tanácskozás közepett felnyílt egy rejtek ajtó, s mindenki
megdöbbenésére, belépett a terembe – dona Laurenzia.
Az összeesküvők fölriadtak; nehány tőréhez kapott, árulást emlegetve:
hisz ez Bolivár menyasszonya, a szerető hölgy, ki férjét védni s
elleneit lefegyverezni jött.
Dona Laurenzia fájdalmas arczczal állt meg közöttük.
– Ne ijedjetek meg tőlem, hazafiak. A hölgy, ki előttetek áll, még dona
Laurenzia di San Sol nevet visel. A hölgy, ki most ide jött közétek,
ugyanaz, ki egy év előtt, mint Bolivár kezese, esküvést tett a haza
színe előtt, hogy Bolivár nemzete zsarnoka nem leend soha. Ez esküt
beváltani, vagy mint jótálló kezes bűnhödni Bolivár helyett, jöttem
közétek ide; hallgassatok meg.
Don Gideon fájdalmas arczczal fordult el tőle.
– Oh ne szólj, Laurenzia. Elég sebet ejtettél már rajtam, ne iparkodjál
azt újakkal tetézni. Te védelmezni fogod Bolivárt, mert szereted őt; te
ha szólsz is ellene, hangod meghazudtolja szavad nem érzett értelmét; te
csak új fájdalmat jöttél nekünk szerezni s elárulsz bennünket, mert a
zsarnokot szereted.
– Nem helyesen szóltál, don Gideon, viszonza neki a hölgy büszkén. Én
Bolivárt, a férfit, a hőst szeretem; de Bolivárt, a zsarnokot, a
kényurat gyűlölöm. A szerető hölgy szíve megszakad férjeért; a honleány
elitéli a bitorlót. Nem ellenmondás ez, a mit beszélek. A hű nő
összeszedi minden erejét, mit ész és szívmelegség kölcsönöz neki, hogy
szerelemmel, rábeszélő szóval, édes könyörgéssel elvonja kedvesét az
útról, melyen járnia gyalázat; de ha nem tehette azt, a honleány áll
oldalánál, ki nem könyörög, hanem cselekszik, s a tett olyan lesz, a
mely bizonynyal megállítandja őt.
Mély figyelemmel hallgatott mindenki.
– Az én leányom ő… suttogá az öreg Esteban.
– Halljátok szavaimat. Őszintén szólok előttetek, mint testvéreim előtt.
Én adom kezetekbe titkomat, nem kérem a tieteket. Bolivárhoz közel férni
ellenségnek lehetetlen: Paez és hű baráti, mert szeretik őt mind nagyon,
úgy őrködnek fölötte, hogy még ételét is megkóstolják tudtán kívül, s
nem léphet sehova, hogy észrevétlenül hívei mindenütt ne követnék, majd
pórnak, majd szolgának öltözve s szemeikkel fürkésznek minden gyanús
közelítőt; előbb, mint a Bolivárnak ártó kéz megmozdulhatna, tíz
védelmező állna föl mellette. Sikertelen merényletek csak valódi
zsarnokká tennék őt; olyan zsarnokká, a ki gyanúra ölet. Paez bizonynyal
jól tudja azt is, hogy most itt ültök tanácsot s fejeitek meg vannak
számlálva nála.
Többen nyugtalanul kezdték magukat érezni e szavakra.
– Holnapra van menyegzőnk napja tűzve Bolivárral, folytatá Laurenzia.
– Ezt a napot nem éri ő meg, szólt keserűen közbe don Gideon.
– Csendesen, Gideon. Meg fogja érni, s ha Isten úgy akarja, boldog is
lesz. – Minden készen az esküvőre, az Annunziata szentegyházban fog az
véghez menni egész ünnepélylyel. Este kivilágítás és fáklyás zene leend
a városban. Én, mint Bolivár neje térek Bolivár házába, s ha igaz az,
mit szemeimről mondtak, hogy azok beszélni tudnak; ha igaz, hogy
ajkaimnak térítő hangja van; ha ér azon szív szerelme valamit, mit egy
férfinak hévvel adtam által; ha szeret engemet Bolivár, úgy ráveendem
őt, hogy vesse el a koronát magától és hajtsa meg fejét nemzete előtt;
ti pedig bocsássátok meg neki, ha mit szavaival, büszkeségével vétett
ellenetek, azon vitézi tettekért, miket hazájáért cselekvék.
– Jól van, jól van. Megbocsátunk neki, szóltak többen elérzékenyülten.
Dona Laurenzia folytatá elsötétült arczczal:
– De ha nem sikerülne az, a mit szivemben reménylek, akkor Bolivár engem
nem szeretett soha; én szeretem őt, – elitélem – és megsiratom… Akkor
meghal ő! Ha kérésem megtagadja a menyegzői estén, midőn a lakoma után
barátai eltávoznak és mi egyedül maradunk, akkor én felnyitom a keskeny
ajtót, mely a házi kápolna erkélyére vezet. Ha van közöttetek férfi,
kinek keze legkevésbbé reszket, jőjjön oda, hozza magával fegyverét.
Bolivár egy éjjel sem fekszik nyugalomra, mielőtt házi kápolnájában a
Szűzanya képe előtt ne imádkozott volna. Ez este is oda fog jönni.
Engedjétek ott imáját elvégezni, engedjétek felállani a térdeplőről és
keresztet vetni magára. Akkor, midőn felállt, egy lövés bevégzi a
munkát.
Minden arcz sápadt volt, mindenki azt érzé, hogy e szavaknál keze
reszket.
– Nos? ki lesz közöttetek az a férfi, a kinek keze e munkában nem fog
remegni?
– Én leszek az, szólt tompán don Gideon, és valóban nem reszketett keze,
midőn azt Laurenziának nyujtá.
A hölgy oly szomorúan mosolygott reá.
– Te lész az Gideon? Így nagyon jól leend.
– Ha el akarsz árulni, én legyek, a kit elárulsz.
– Nem árullak el senkinek.
– Nem gondolok rá. Szívemet föláldoztad Bolivárnak, ez fájt nagyon; még
fejemet is föláldozhatod neki, az már nem fog fájni.
– Még én jobbat remélek, szólt Laurenzia, elfordítva tőle halovány
orczáját.
– A mit én remélek, az is nagyon jó, dörmögé keserűen a megvetett
szerető.
– Tehát holnap este, suttogá Laurenzia.
– Ott leszek.
– Addig semmi zaj, semmi merénylet, mert addig én védem Bolivárt!
A leány ismét elsietett a rejtekajtón, az összeesküvők borzongva
távoztak el a San Sol palotából, eltakarva arczaikat köpenyeikkel s
magukban mormogva, midőn szembetalálkoztak Bolivárnak egy-egy
harczosával: «ah, desdicado!»