Öt vagy hat éves lehettem, – kis városunkban valami társas mulatságot
adtak, a hol több család szerzi össze a készleteket, valami barbar néven
úgy híják, hogy piknik.
Engem is elvittek ebbe a mulatságba; mondták, hogy lesznek ott hozzám
való apró gyerekek többen is, majd elmulathatok velük, tánczolhatunk is.
Én pedig ki nem állhattam azokat a hozzámvaló apró gyerekeket s utáltam
mindenféle tánczot. Még nézni sem szerettem; mindjárt elálmosodtam ennek
a sok össze-vissza lótó-futó alaknak a látásától, a mik olyan sebesen
keringelnek, vágtatnak szemeim előtt, mintha nem akarnák, hogy jól
megnézhessem az arczaikat, pedig a nélkül sem ismertem közülök egyet is.
Az a gondolat pedig épen kétségbe ejtett, hogy egy olyan magam korabeli
kis leánynyal én is elinduljak tánczolni valamennyi ember szeme láttára,
mint valami igazi bolond, hogy pedig ott leüljek velük «ási-mási»
játszani, az minden önérzetem ellen volt. A helyett átmentem abba a
szobába, a hol kártyáztak; ott meghúztam magam valamelyik kártyázó háta
mögé s elnéztem egész érdekkel, hogy osztják a kártyákat, hogy szedik
fel az aduttokat, hogy ütik el a hivásokat; magam is úgy szerettem volna
aduttokkal tele fogni a kezemet s elütni az egész tuczat kártyát, hogy
senkinek se maradjon belőle egy szem is. Hanem mikor azután a pénzt
kellett odaadni vagy elvenni, az már nem volt kedvemre; én bizonyosan
sírva fakadtam volna, akár vesztek, akár nyerek, egyszer a magam,
másszor a más vesztesége miatt s csodáltam az emberek hideg vérét, a kik
ezt megállják rívás nélkül.
Vacsorakor nénikéim gondoskodtak rólam, helyembe hozva nagy kereséssel
holmi csemegét, mert bizony ha arra vártak volna, míg én magamtól az
étterembe megyek, szépen étlen, szomjan maradtam volna a nagy
vendégségben.
Azután ismét leültek a kártyaasztalokhoz, a férfiak sokkal beszédesebbek
voltak már, sokkal nagyobb tűzzel hányták a kártyákat, mint vacsora
előtt.
Egy asztalnál négy katonatiszt ült, vidám, jó kedvű emberek; általában
városunkban a katonatisztek voltak a társalgási hangadók; a
tánczteremben is ők voltak túlnyomó számmal. Úgy tudom, hogy a hölgyek
az egyenruhákat nagy kitüntetésben részesíték s hogy e miatt némi kis
versengés is volt a polgári és katonai udvarlók elsőbbsége fölött.
A négy játszó tiszt között volt egy termetes, kövér, jó kedvű őrnagy, a
kinek olyan jó, kedves arcza volt. Én nem tudom miért? de magamban
mindig azt kivántam, hogy bár csak ez nyerne a többitől, pedig hozzá sem
volt semmi közöm, mint a többihez. Ezért mindig oda álltam a háta mögé,
azt képzelve, hogy ha én is bele nézek a kártyájába, akkor jobb lesz.
Pedig valami olyan bonyolódott játékot játszottak, hogy maig sem hiszem,
hogy meg tudnám tanulni. Mind a négynek tele volt a keze kártyával,
minden hivásra mondott valamit; minden ütésnél jegyzett valamit egy
előtte levő táblára s minden játék után disputáltak valamin, a miből én
egy eszmét sem értettem. Mikor a kövér őrnagynak jól ment a játéka, azt
arról tudtam meg, hogy akkor elkezdett valami nótát dalolni, a minek az
volt a vége: «Fidelim, Lillám! Fidelim!»
Ezen azután én úgy elálmosodtam, hogy alig birtam a lábamon állni. A
szemeim megfájdultak a pipafüst miatt, a fejem elkábult az ostoba
tánczzenétől és a felfoghatatlan játékok nézésétől; félre húztam magamat
egy szegletbe; egy pamlagra férfi ruhák voltak halomra hányva, ennek én
neki támaszkodtam, azzal a szándékkal, hogy majd ott állva maradok és a
világért el nem aluszom; ott még egy ideig zsongott a fejemben valami
hang a brúgóból, meg a klárinétból; «adutt, pagat ultimo!» s más eféle,
míg egyszer azután leestem a lábamról, magammal rántva egy csomó téli
kaputot és köpenyeget s elaludtam békével a földön.
A gyermekek álma boldog, még csak nem is álmodnak.
Egy perczre felébresztettek, valaki a felöltőjét kereste alattam, s
háladatosságból, hogy ott találta, rám szórt vagy tíz köpenyeget onnan
fölülről, a mitől én még jobban kezdtem aludni.
Egyszer arra ébredtem fel, hogy valami nagy kiáltozást hallok. A mint
fejemet kidugtam a rajtam levő ruhák alól, nagy ijedelemmel láttam, hogy
annál az asztalnál, a hol a négy tiszt ül, most már nem játszanak; egy
közülök, valami kis, alacsony, barna fiatal ember szörnyen lármázott,
hogy ő meg van sértve és ő elégtételt kíván.
Én még addig az ideig nem láttam haragvó embert; nálunk odahaza nem volt
szokás haragudni. Ha én rám kiabálna így valaki, az sem kellene, hogy
megüssön; meghalnék rémületemben.
A kire úgy lármázott, az pedig épen az említett jó kedvű, termetes
őrnagy volt; a ki most is épen olyan jó kedvű volt, mint eddig, s a
fiatal tiszt dühöngésére csak nevetett.
Az pedig egyre lármázott, hogy ez vért kíván, ez elégtételre vár. – A
teremben nem volt már senki más a négy tiszten kívül, egy pár öreg úr
mindjárt az elején kiosont onnan, csak ők maradtak ott négyen.
Én nem mertem kibújni a köpenyegek alól s jól láttam mindent. A mint
egyedül maradtak, bezárták mind a két felől az ajtókat; félre tolták az
asztalokat, a gyertyákat felrakták a szekrények tetejére; az őrnagy és a
fiatal tiszt levetették a felső kabátjaikat, felgyürköztek vállig, s
azzal mindegyik egy kardot vett kezébe. Az őrnagy most is olyan jó
kedvűen dudolta: «Fidelim, Lillám.»
Én borzadva láttam, hogy mit akarnak; – ezek meg akarják egymást ölni.
Szerettem volna elfutni onnan, de attól féltem, hogy ha észre vesznek,
engemet is fognak bántani. Eleinte eldugtam a fejemet az öltönyök közé,
hanem akkor még rosszabbul esett, hogy nem láttam és nem hallottam
semmit, s lassan ismét felnyitám szemeimet.
Nehány perczig csendesség volt, a két ellenfél kinyújtott karral állt
egymással szemközt, néha egyet villantottak a kardokkal, mintha csak
ijeszteni akarnák egymást.
Az alacsony tiszt azután egyszerre elkezdett hevesen csapkodni az őrnagy
felé, a ki mosolyogva fogta fel a vágásokat: «Fidelim, Lillám»; néha,
mikor ellenfele nagyon nekijött, egy dobbantással ismét két lépésnyire
visszariasztotta; tizszer is levághatta volna neki kezét, lábát, de
látszott, hogy nem akarja bántani, csak játszott vele: Fidelim, Lillám,
Fidelim; egyszer aztán úgy kiütötte kezéből a kardot, hogy az pengve
ugrott fel egy szekrény tetejére.
A másik két tiszt erre közbelépett; azt mondták, hogy vége van a
viadalnak; megkérdezték a vívóktól, hogy meg vannak-e elégedve; azok azt
mondták, hogy nincs egymással többé semmi bajuk; kezet szorítottak
szépen, s ismét kibékültek.
Akkor a két segéd tiszt felnyitotta az ajtókat; azt mondták a vívó
feleknek, hogy ők menjenek haza, ne mutassák magukat a vendégek előtt,
ők maguk pedig bementek a tánczterembe, a hol most épen a nagy cotillon
folyt javában; az elfoglalt mindenkit, hogy a végbement párbajról
tudomások sem volt, mindaddig, míg a két segéd azt egy pár ismerősének
el nem mondta. Bizton tehették, mert semmi baj sem történt miatta,
melyért el kellett volna azt titkolni.
Az én szemeimnek sem volt kedvük többet aludni e látvány után. Még
mindig nem mertem helyemből megmozdulni, vártam, hogy a hátramaradt két
vívó felöltözzék és elmenjen.
A kis főhadnagy hamarább készen volt, elbúcsúzott az őrnagytól, szépen
jó éjszakát kivánt neki s láttam, hogy kiment az udvarra vezető ajtón.
Az őrnagy még hátramaradt, egyenruháját gombolva be s akkor is dúdolta
«Fidelim, Lillám».
Ebben a perczben felnyilt a tánczterem felőli ajtó. A mi ezután történt,
oly elevenen áll előttem most is, mintha szemeim előtt volna, hogy az
arczokat s a helyzeteket képes volnék a legkisebb részletekig
lerajzolni.
Egy szőke, szeplős arczú férfi tekintett be; szemüveget viselt; az is
katona volt, de másszínű hajtókát viselt, mint az őrnagy. A mint
betekintett sebesen, úgy villámlott a két szemüveg a gyertyafényben,
mintha valami tűzszemű rém pillantana be; szája össze volt szorítva,
mintha lélekzetét fojtaná vissza. Az őrnagy háttal volt felé fordulva és
arczczal én felém. A következő pillanatban a másik hirtelen kirántotta
kardját s ezzel a szóval: «nesze a portepéeért», úgy szúrta keresztül
hátulról az őrnagyot, hogy a kard hegye véresen ott jött ki a melle
baloldalán elől. Ha ráemlékszem erre a keresztültörő kardhegyre, még
most is végig-végig borzogat.
És azután láttam, hogy az a másik mint rántotta vissza kardját, mint
törülte végig szarvasbőr keztyűjén, a mit sietve eldobott, s azzal
kiugrott az udvar felőli ajtón.
Láttam, mint tántorgott a meggyilkolt férfi a tánczterem ajtaja felé,
kezét elől odaszorítva sebére, míg hátul, mint a szökőkútból,
fecskendett belőle messzire a vér; az ajtóban elbukott, egy szó, egy
kiáltás nélkül, keresztül esve a küszöbön.
Többet azután nem láttam. Elszédültem, elfordult velem a világ, kitört a
láz; két hétig feküdtem forró lázban, s nem tudtam magamról semmit.
A mint annyira magamhoz tértem, hogy összefüggő beszédet tudtam tenni,
elmondtam mindent, a mit láttam amaz este.
Ápolóim fejüket csóválták és azt suttogták körülem, hogy még most is
félrebeszélek.
Én észrevettem a suttogást és bizonyoztam, hogy a mit láttam, az való;
úgy történt.
Ekkor azt mondták rá csodálkozva, hogy ez nevezetes dolog volna.
Majd idegen urak jöttek oda hozzám és azok is elmondatták maguknak az
eseményt, és mindnyájan nagyon látszottak rajta bámulni, a hogy nem
szokás különben egy gyermek beszélésére figyelni.
Mindent elmondtam nekik úgy, a hogy történt, csak az nem jutott eszembe,
hogy mit mondott a gyilkos, mikor az őrnagyot leszúrta? Azt az idegen
szót soha sem hallottam azelőtt s nem birtam emlékembe hozni.
Egyszer azt mondták, hogy öltözzem fel szépen és ne féljek semmitől,
viseljem magamat bátran és okosan; valami nagy urak elé kell mennem, a
kik tőlem kérdezősködni fognak.
Az a hadi törvényszék volt.
A derék urak nyájasan, szivesen beszéltek hozzám, elmondatták maguk
előtt újból az egész látományt, s akkor felszólítottak, ha megismerném-e
sok férfi közül azt az egyet, a ki az őrnagyot megölte?
Én megrettentem ettől a kérdéstől. Egy gyilkosra ráismerni, rámutatni,
hogy ő volt: ez veszélyes szó lehet; habozni kezdtem, remegtem; azonban
végre az utálat, a gyermeki boszúvágy, a rossz iránti ellenszenv annyira
megerősített félelmem ellenében, hogy azt feleltem rá: igen.
Ekkor elébb egy embert bocsátottak elém: ez volt a főhadnagy, ki az
őrnagygyal vívott. Láttam, hogy nem volt kardja. Azt kérdezék, hogy ez
volt-e az?
Én feleltem: nem ez volt, ez vívott vele, de nem bántotta; azután
kibékült vele és elment.
A férfi szemeiből kicsordult a köny e szavaimra, odajött hozzám és
megcsókolt, s azt mondta, hogy áldjon meg az Isten. Azzal kiküldék a
teremből.
Azután behívtak vagy huszonnégy katonatisztet, s kérdezték tőlem, hogy
ezek között van-e a gyilkos?
Velem elkezdett fordulni a világ, torkom összeszorult, nyelvem szájam
padlásához ragadt, a gyilkost a legelső három belépő között megismertem.
Pedig most a szemüvegét is levette, a mit különben hordani szokott. Ott
volt és rám nézett és én nem birtam kiállani tekintetét. Elkezdtem
sírni, azt mondtam, hogy bocsássanak haza, mert én félek attól az
embertől.
– Melyik az, a kitől félek? kérdezék tőlem.
Én iszonyodva mutattam rá: «az ott!» minden tagom reszketett a
félelemtől.
Mondák, hogy nézzem meg jól és úgy feleljek.
Ránéztem. Arcza nyugodt volt, legkisebb változást sem mutatott. Mostani
eszemmel igen természetesnek találom, hogy azt felelte: miszerint
szavaimra nem lehet semmi súlyt fektetni, mert még gyermek vagyok, azon
az időn alól, a mikor beszámítás alá jöhető tanúskodást lehet tenni;
annál kevésbbé, minthogy magam is bevallom, hogy álomból ébredtem fel;
így félálomban bizonyosan összezavartam az arczokat, láthattam őt is és
a valódi gyilkost; de gyönge agyamat megzavarta a rémületes látvány s
most fölcserélem egyiket a másikkal.
Ez a tagadás, ellenkezés, annak a mit világosan láttam, ilyen vakmerő
meghazudtolása, csupán azért, mert gyermek vagyok, azt az ideges
erőködést fokozta fel bennem, a mit gyermekek szoktak érezni, mikor a
felnőttek boszantják őket, csak azért, mert ők erősebbek, okosabbak
náluk, s tudják, hogy nem félhetnek tőlük.
Most már nem félelem, hanem keserű gyűlölet volt, a mit éreztem ellene,
mely fokról-fokra nőtt, a mint az ember beszélt; s midőn szavai végén
egész bizton azt kérdezé: «de ugyan mi okom is lett volna az őrnagyot
orozva leölni?» akkor a nagy idegfeszületben egyszerre eszembe jutott az
a szó, mit az őrnagynak mondott.
– Azt mondta neki: «nesze a portepéért». (Nem is tudtam, hogy mit jelent
ez a szó.)
Az ezredes, ki elnökölt, bámulva tekinte rám, míg a vádlott egyszerre
elsápadt, elfehérült ajkai olyasmit rebegtek, mintha azt mondaná:
«elvesztem!»
A férfiak ott az asztal körül felálltak, lassú suttogás támadt közöttük;
az ezredes megsimogatta a fejemet, azt mondta, hogy hazavezethetnek;
megköszönte, hogy ide jöttem s azzal elbocsátott haza.
Otthon megtudtam az egész történetet.
A megölt őrnagyot gróf Montellinek hítták, az a kis főhadnagy, ki vele
vívott, volt Garani Vilmos; a ki megölte, annak a neve volt Terszky
Rudolf.
Montelli tréfás ember volt, a ki főleg a fiatal tisztekkel örömest
kötődött s azok fel szokták tőle venni a tréfát. Egyszer többen együtt
voltak egy vidám delnőnél mulatságon; ott Montelli azzal tréfálta meg
Terszkyt, hogy leakasztott kardjáról lebontotta a kardbojtot, s helyette
a delnő hosszú himzetminta-szalagját kötötte a markolatra. Ő azzal a
vidám gondolattal tette azt, hogy majd ha Terszky észreveszi a csinyt,
milyen jót fognak rajta nevetni. Ez azonban a nagy sietségben, vagy tán
az udvarlástól is elfoglalva, nem vette azt észre, hanem azon módon
felkötötte kardját, végig ment vele az utczán s csak a piacz közepén
vette észre, hogy micsoda tarka szalaggal van kardrojtja fölcserélve.
A katona felbőszült e látványra, rohant az ezredeshez, ott magánkívül
elmondta neki, a mi vele történt, és végül azt mondá, hogy ha az, a ki e
csúfot tette vele, ki nem nyilatkoztatja magát, ő kihívja mindazokat, a
kik ama társaságban voltak fejenkint, vagy leteszi a kardot és nem
szolgál tovább.
Még javában beszélt az ezredes előtt, midőn nyomban érkezett Montelli.
Montelli még a társaságban vette észre, hogy Terszky elsietett a tréfás
kötődés megtudása nélkül, s megbánva a dolgot, elsietett utána; azonban
már csak az ezredes lakásán érte őt utól.
Nem is tétovázott ott rögtön fölfedni magát a tréfa koholójául, s
őszinte sajnálattal nyilatkoztatá ki a fölötti bánatát, hogy e tréfa
túlment a határán, s ajánlá, hogy szívéből kész megkövetni ezért
Terszkyt és tőle az ezredes előtt bocsánatot kér.
Az őrnagy derék, bátor férfi volt, ki száz alkalommal bebizonyítá már,
hogy szíve helyén van; egy ilyen férfitól a bocsánatkérés szava minden
bizonynyal a legnagyobb elégtétel.
Terszkynek annyival nagyobb oka volt azzal megelégedni, mert a tréfát
még eddig rajtuk kívül senki sem tudta, míg ha fegyveres elégtételre
kerül a dolog, akkor bizonyosan az egész város megtudta volna azt. Ott
kezet nyújtottak egymásnak, s valóban az egész tréfáról senki sem
beszélt a városban; mert az ügy három ember között volt elintézve, a kik
közül mindegyik híven megőrzötte a titkot.
Azonban Terszky soha sem bocsátotta meg szivében ezt a tréfát
Montellinek s alattomban mindig boszút forralt ellene. Mint mondják,
kérlelhetlen haragú volt s évekig el tudta tartogatni boszúját a
legcsekélyebb megbántásért s leste az alkalmat.
A mint ama társasvígalom estéjén a röviden végződött párbaj után a
segédek bementek a tánczterembe s elmondák egynek-másnak, hogy a vita
milyen szépen és minden baj nélkül végződött, Terszky hirtelen
odasietett a játszószobába s a mint látta, hogy Garani hadnagy eltávozik
s Montelli ott marad és kívüle senki sincs a szobában, feltámadt
rettentő szenvedélye s leszúrta azt, a kit gyűlölni meg nem szünt soha.
Az előrohanó vendégek már végvonaglásaiban találták Montellit. Egy
szóval sem tudta megmondani: ki ölte meg? Mindenki igen természetesen
Garanit állítá a gyilkosnak. Hiszen ő vívott egy percz előtt az
őrnagygyal; az lefegyverezte őt, látta, hogy nem bir vele; tán mámoros
is volt; senki sem gyanakodhatott másra.
Garanit elfogták rögtön, s daczára kétségbeesett tagadásának, miután
minden körülmény ellene szólt, szinte elitélték ez orgyilkolás miatt.
Az az ismeretlen portepée szó, a mi akkor véletlenül eszembe jutott,
megmenté őt és elejté Terszkyt. Mert a kardbojt történetét nem tudhatta
senki e három férfin kívül, kik közt az egyik maga az elnök; legkevésbbé
egy hét éves gyermek, ki azt sem tudja, mit jelent e szó?
A további nyomozás, mit rögtön megindítának Terszky ellen, több
bűntanújelt is hozott világ elé, kénytelen volt tettét bevallani, s azok
folytán elitélték őt húsz évi sánczfogságra.
Ha meggondoltam, hogy ez én miattam történt, hogy valakinek húsz évet
elvettek az életéből, hogy húsz évig öröm nélkül, élvezet, jó barátok,
szabadság, előrehaladás nélkül kell neki élni elzárva, meglánczolva: a
zsibbadás állta el testemet; – de azután megvigasztaltam magamat azzal,
hogy ha nem szólok, akkor azt a másik ártatlant itélik a bünhödésre.
Egyszer iskolából hazafelé térve, szemközt találkoztam egy sánczrabbal,
ki a fegyenczek szokott darócz köntösében, fehér sipkájában, két lábán a
nagy karikájú lánczot csörgetve jött felém: egy katonaőr kisérte,
szuronyos fegyverrel.
A sánczrab rám kiáltott:
– Te kölyök; te miattad járok húsz esztendeig vasban. De megállj, ha
kiszabadulok, majd rád találok!
Az őr nem engedte tovább beszélni. Én reszketve futottam haza, s azon
percztől fogva valahányszor messziről hallottam közelítni azt a szomorú
lánczcsörömpölést, tagjaimba állt a reszketés, s nem mertem az utczára
kimenni.
Ez a szó boszorkánynyomás volt rajtam:
«Húsz év mulva.»
Ha ez az ember húsz év mulva kiszabadul, engemet meg fog ölni. Meg fog
ölni olyan kegyetlenül, mint leszúrta azt a derék őrnagyot, hogy két
oldalt fecskendett szét a vére. Húsz esztendeig meg nem tudtam
szabadulni ettől a gondolattól!
Azzal kínlódtam mindig, hogy én védni fogom magamat. Nem engedem magamat
gyáván leöletni. Összeszereztem mindenféle ártó eszközt, a mit
fegyvernek gondoltam használhatni; nagy szegeket fúrtam üres botokon
keresztül, hegyes czirkalomszárakat dugtam el ágyamba; a kik megtalálták
fegyvereimet, el nem tudták gondolni, mit akarok velök? voltak ősi
fegyvereink, nehéz kardok, csatákat vívott fringiák, azokat mikor senki
sem látta, kihúztam, próbáltam forgatni. Természetesen gyönge volt kezem
a kardhoz. Akkor föltettem magamban, hogy erős akarok lenni. Hogyan
lehessek az? olvastam valamit egy könyvbeli hősről, a ki gyakorlat által
erősíté meg izmait. Én is elkezdtem köveket emelgetni. Felnőtt kamasz
voltam már és még mindig háborított az a gondolat, hogy nekem erős
embernek kell lennem, és legnagyobb ambitióm volt, hogy karomat senki
sem birta behajtani. Mihelyt valami rozzant kardra tehettem szert,
elkezdtem vívni tanulni, összevissza apríttattam a bőrömet tréfából,
csakhogy akkorra jól tudjak vívni, mikorra elmúlik a húsz év, s bátran
várhassak rá, a ki meg akar ölni.
Mikorra azonban ez a húsz év elmúlt, akkorra kisebb gondom is nagyobb
volt annál, hogy melyik világ sarka felől jön rám olyan ember, a ki meg
akar ölni? olyan időket éltem keresztül, a mik az embert elszoktaták a
halál félelmétől; s többé egy cseppet sem voltam arra büszke, hogy
vívni, verekedni tudok; bolondság az egész.
Nem rég azonban, egy délutáni órán benyit hozzám egy összezsugorodott
vén ember, fejének nagy része kopasz, a többi haja is ősz, háta is
egészen előre görnyedve; bocsánatot kér tőlem, hogy ide jött; hallotta,
hogy ismeretségben vagyok olyan emberekkel, kiknek leiróra, kihordóra,
vagy egyébre van szükségük, kért, hogy ajánljam valahova. Ő igen
kevéssel beéri s nagyon engedelmes ember fog lenni, mert egy ifjukori
bűneért húsz évig volt nehéz fogságban, s a fogság kemény iskola.
Nevét kérdezém.
– Az én nevem Terszky Rudolf.
Olyan szelid volt, oly csendes.