Az év lefolyt. Hosszabb volt, mint a többi; hosszabb, mert küzdelemmel
teljes. Bolivár felszabadítá egész Columbiát, bekebelezte Quitót,
legyőzte a spanyolokat, egyezkedésre kényszeríté Morillót: megérdemelte
a Libertador nevet.
Csak az utolsó nap volt még hátra az évből, az a nap, melyen ismét le
kelle tenni a nemzetgyűlés kezébe dictatori hatalmát.
Ezen nap reggelén találkozék dona Laurenziával.
– Milyen különös meghasonlásban érzem magamat, szólt jegyeséhez, egy
perczben örülök, másikban rettegek e naptól. Ez a nap egyesít veled, ez
a nap távolít el a kormányról. Oh én nem a hatalmat sajnálom, csak
nyugalmat rabol az, boldogságot nem ad; de sajnálom hazámat. Előre látok
mindent; a mint én markomat szétnyitottam, szélylyel hull minden, a mit
összetarték. Az apró emberek összevesznek apró érdekeik fölött, minden
kerület külön országgá fogja magát szakítani, mely a többi ellen küzd;
az urrá lett népkegy hetenkint fogja változtatni uralkodóit, mint rosz
gazda a rosz cselédet, s a dicső harczok után következni fognak az aljas
marczangolások.
Laurenzia belátott Bolivár lelkébe, s aggodalmasan simult jegyese
keblére.
– Te megtetted hazafiúi kötelességedet; a te szíved nyugodt.
Megszabadítád hazádat ellenétől, most visszaadod őt önmagának. A nemzet
fiatal még, csak nehány éve, hogy született, még gyermek; majd megtanul
saját lábain járni. Te, mint egy új Cincinnatus, mint egy második
Washington, visszavonulsz bevégzett nagy munkád után, s e nagy
polgárerény példája buzdítás lesz a többieknek hasonlót cselekedni. A te
élteden nem szabad szennyfoltnak maradni. – Ugy-e, Bolivár, te leteszed
a kormánybotot?
– Megesküvém rá: úgy teszek.
– Mondd, hogy én is jutok eszedbe akkor.
– Inkább a te igéreted, mint saját esküm.
– Oh ne mondd ezt. Esküdet el tudná némítani más gondolat? Ne felelj rá;
te nem volnál Bolivár, ha erre igent tudnál mondani.
– Nem az én gondolatom hangja ez; de a koporsóra hulló hantok
dörömbölése, miket a nyomorúak eltemetett hazájuk holttestére hányni
sietnek. Azon az éjszakán, midőn te első álmodat karjaim közt alszod,
elszakad tőlünk Quito, külön tér Cundinamarca; tapsolni fog a spanyol és
sírni fognak a katonák.
– Hadd történjék mindaz; de a te neved szeplőtlenül fog maradni, s a
honfierény, mely arról szétsugárzik, ismét egyesíteni fogja a
testvéreket. Nem Bolivár hatalma az, mely minket nagygyá teend, de
Bolivár erénye. Hatalmad csak addig tartja össze e népet, míg magad
élsz; lemondásod halhatatlanná teszi ezt s megnemesíti a korcs
érzelmeket.
– Le fogok mondani.
– Oh én tudtam ezt. Hiszen egy év előtt megesküdtem helyetted, hogy azt
tenni fogod. Én ismertelek, senki más; és én jól ismertelek. Isten
veled, már harangoznak, a gyűlés kezdődik. Bolivár nem lát engem mint
dictator többé, hanem mint férj.
Bolivár sietett a tanácsházba; barátai, hadvezérei ott várták a lépcsők
előtt, köztük Paez és Bermudez s fölkisérték a terembe.
Midőn Bolivár belépett a tanácsterembe, ünnepélyes csend fogadta. A
hosszú padokon félkörben ültek a nép képviselői: Bolivár a félkör
közepén állt meg.
Ezúttal dictatori pompás mezébe volt öltözve, mellén a gyémántos
csillaggal, kezében az aranyalmás bottal. Távolabb tőle, a háta mögött
hadvezérei foglaltak helyet, kívül a lépcsőkön fényes, fegyveres
kisérete állott.
A követek nem fogadták őt semmi zajjal; mindenki várta, hogy mit fog
mondani.
– Hazafiak! szólt Bolivár, az év letelt, mely alatt a rám ruházott
hatalmat viseltem. Miként viseltem kormánybotomat, azt majd itélje meg
az utókor; egyedül annyit mondhatok el büszkén, hogy Columbia földjén
ellenség többé nem áll. – A mi még spanyol van, az mind határainkon
kívül van verve, s várait őrzi. – Ime én esküvésemhez híven megjelentem
előttetek, s a kormánybotot, mely egy nemzet hatalmát képviselé
kezemben, önkényt leteszem elétek. Adja az ég, hogy a mit egy év
fölépített, a másik le ne rontsa.
Azzal Bolivár meghajtá térdét a gyűlés előtt s letette a szószékre
aranyalmás botját.
Egy pár gyönge éljenkiáltás hangzott e tette után a karzatokról; jó
barátainak nem tetszett az, hogy ezt tevé, s ellenségei hallgattak
azért, mert nekik tetszett.
Midőn a gyémánt csillagot is leakasztá kebléről, s mint egyszerű polgár
állt a gyűlés előtt, felállt ülőhelyéről don Gideon s azt mondá neki:
– Bolivár Simon, polgár, állj szót a nemzetgyűlés előtt, mely előtt
vádolva vagy.
– Vádolva? Én? kiálta Bolivár meglepetve.
– Vádolva vagy, hogy megbizatásodon túl mentél, mint dictator, ki arra
voltál elválasztva, hogy elleneinkkel harczolj; megszegéd megbizásunkat,
midőn Morillóval alkudozál.
– Az alku javunkra ütött ki, szólt Bolivár mérsékelten.
– Ez alku árulás volt!
Bolivár elsápadt és elnémult e rettenetes szóra, de fölordított helyette
Paez, odaugorva a terem közepére, s kardot rántva dühödten Gideon ellen.
– Áruló vagy magad, távolról ugató kutya! ki anyád köténye mögül szitkot
szórsz a becsületes katonára.
– Csendesen, Paez; csitítá őt Bolivár, útját állva a dühödt óriásnak,
térj vissza, dugd hüvelyébe kardodat. Ezek az urak itt az én biráim; és
én felelni tartozom nekik kérdéseikre. – Nem, don Gideon! Én nem voltam
áruló, mert nem adtam el semmit. Az ellenséggel kicseréltem foglyainkat
s azt jól tevém; Morillo elment békével határunkon túl, és azt ő tevé
jól, és ennek neve nem árulás. Mivel vádolsz még ezen kívül? Tudom, hogy
ennyiért nem álltál fel helyedről.
– Jól gondolod. Bár az első vád még mellőzve nincs, kimondom a másikat,
mert az súlyosabb. Te azon alvezéreidet, kiket elleneidnek tartottál,
önkényt olyan helyzetekre állítád, a hol el kellett veszniök, kitetted
ok nélkül a végveszélynek.
– Talán veled történt ez, Don Gideon? kérdé Bolivár gúnynyal, miután
különös gondja volt mindig arra, hogy Gideont veszélyes helyre ne
küldje.
Don Gideon arcza elvörösödött e szónál.
– Nem velem történt, hanem ezzel itt.
Azzal háta mögé mutatott Gideon, s kit eddig észre nem vett Bolivár,
előlépett a követek közül Piar Manuel, a mulatt.
Bolivár megdöbbent a meglepetéstől.
– Mit keres ez az ember itt?
– Téged keres itt, hogy bevádoljon. Felelt rá Gideon.
– Azt kérdem, hogy mit keres ez ember itt e helyen? kiálta Bolivár
fölemelt hanggal, midőn parancsom szerint Caracas alatt kellene állania,
hogy a spanyolok végvárát ostromzárolja?
– Igen. Te odaküldted őt, hogy elveszszen; hanem ő észrevette
szándékodat, s midőn a spanyolok körülszoríták, hogy seregét megmentse,
szabad elvonulásra fegyvertelenül, feladta magát.
Bolivár mint a meglőtt leopárd ordított fel e szóra.
– Megadta magát hadseregestől; a várostromló sereg megadta magát a
várőrségnek! Emberemlékezetre hallatlan gyalázat! Állj elő te
hadseregmentő gazember!
– Bolivár! kiálta közbe Gideon, parancsolj szavaidnak, Piar Manuel a
nemzetgyűlés tagja.
– Akárki legyen ő, e pillanatban semmi más, mint a helyéről megszökött
katona, ki bűne miatt a hadi törvényszék bírája előtt áll. Piar Manuel,
én téged elfogatlak! A legelső őrnek a teremen kívül add át kardodat és
kövesd a börtönbe.
A nemzettanács minden tagja felzúdult e szóra Bolivár ellen: «egy
követet elfogatni!» – «a gyűlésteremben elfogni egy képviselőjét a
nemzetnek!» – «Bolivártávozzék!»
Bolivár sápadt volt, mint a halál. Ez válságos pillanat volt rá nézve.
– Vagy azt akarja a nemzetgyűlés, hogy fegyveres őrök lépjenek a
tanácsterembe, s itt fogják el e szent helyen a szökevényt, kinek
asylumot ad a képviselői pad?
E szavainál átkozódó lárma támadt a padokon. A követek kardot rántva
álltak fel helyükről, s dühödten ordíták Bolivárra: «Ki vele! ki innen a
katonai dictatorral! Le az árulóval!»
De mindannyinak zaját túldörgé Bolivár menydörgő szava:
– Magatok vagytok árulók, szolgának született apró zsarnok nép, kik,
mert fölül usztok, mint szemét az árban, a nemzet színének nevezitek
magatokat! gyalázat rátok, és gyalázat a fertőzetes teremre, hol aljas
szatócsérdekek vesztik el a hazát, hol nyomorult orgazdák védik a harczi
szökevényt. Egy lehelletem szétsöpör benneteket innen! Egy szavamra
lehulltok, mint a férges gyümölcs! Ti akartok egy ország trónjára ülni,
midőn Bolivár arról lelép? ti akartok bírái lenni Bolivárnak, midőn az
polgári köntösét fölveszi? Egy pillanat és üres lesz tőletek e ház és
senki sem fog rólatok kérdezősködni többé! nem ti vagytok én fölöttem,
én vagyok bíró fölöttetek! A gyáva szökevényt, ki hadseregét
lefegyverzé, én, Bolivár Simon, halálra itéltem, és ha mindenik pad e
teremben, melyen gonosz tanácsokat forralva ültök, egy-egy oltár volna,
még sem védné őt meg itéletem elől. Paez! Katonák! Előre! Bolivár
parancsolt, ti tegyétek kötelességteket.
Egy pillanat mulva berohantak Bolivár hívei a terembe; a rettenetes Paez
dühödt oroszlánként veté magát a képviselők soraira, mint a gyönge
nádszálat verve ki kezeikből a kardot. Don Gideon makacsul harczolt a
zavarban, míg palástjába keveredve kardjával, le nem fegyverezték. A
követek egy része ajtón, ablakon át sietett menekülni, más része
elfogatott. Csak a vak Esteban di San Sol maradt ülve helyén.
– Ne érints, szolga! kiálta a hozzá közeledő katonákra. Azok kikerülték.
Nehány percz alatt végezve volt a munka. Paez odalépett Bolivárhoz.
– Mit csináljunk az elfogottakkal?
– Piar Manuel tábornokot, mint szökevényt és gyáva árulót
haditörvényszék elé állítjátok, a törvény itéletét végrehajtjátok
rögtön. A többi hadd fusson, merre lát.
– Én azt hiszem, Bolivár, jobban tennéd, ha a többit is a
haditörvényszékre bíznád.
– Nem katonák, hadd fussanak.
– Pedig jobb szeretnék tőlük puskáink vége előtt búcsút venni.
– Azt nem teszed.
– Akkor vigyázz magadra, mert ők teszik meg veled.
– A hogy Istennek tetszik.
– Hát ez öreggel itt mit csináljunk? kérdé Paez, don Estebanra mutatva,
ki még mindig követi székén ült.
– Hadd maradjon ott ülve, szólt Bolivár és eltávozott a többiekkel.
Nehány percz mulva puskaroppanás hallatszott a téren; Piar itéletét
hajtották végre. Az öreg Esteban fölemelkedett helyéről, úgy
hallgatózott.
Hallott pedig még annál is borzasztóbb hangokat. Ezer meg ezer
kiáltásból támadt egyetlen megrendítő mondást:
«Éljen Bolivár király! Bolivár, a király, éljen!»
A vak hazafi csendesen suttogva magában, mondá:
– Neki meg kell halni. Úgy van; neki meg kell halni.
És azzal elindult, lassan tapogatózva, botorkázva, keresni a kijárást a
teremből.
Bolivár pedig sietett Laurenziához.
San Sol leánya még nem tudott semmit a történtekről; aggódva sietett
Bolivár elé, nem tudva, hogy életét vagy halálát hozza-e az vissza?
– Férjem-e nekem Bolivár? kérdezé remegve az érkezőtől.
– Igen, férjed. Felelt Bolivár büszkén. Megszüntem dictator lenni – s a
nép megválasztott – királyának.
Dona Laurenzia, mint a sarlótól leütött virágszál, aléltan rogyott össze
e szóra Bolivár lábai előtt.