Venezuela felszabadultával új élet kezdődött a hazafiakra nézve. A
spanyolok leggonoszabb hírű vezére Boves is elesett a csatában, egy
gazdag kereskedő M’ Brion egész vagyonát feláldozá a közügyeknek,
kereskedelmi gályáiból hadihajókat alkotott, azokkal Bolivár szétverte a
spanyol flotillát, elfoglalta Margaritát s elűzte róla a spanyolokat,
Paez La Torre spanyol tábornokot verte tönkre, s Mac Gregor a derék skót
partisan elfoglalta egy ökölcsapással Barcelonát.
Ekkor a had további folytatása fölötti tanácskozmányra összegyűltek a
hazafiak vezetői Venezuelába.
Jelen volt Bolivár, a szabadító, hű barátja Paez, a mindenkitől csodált
óriás, ki úgy szerette Bolivárt, mint egy gyermek, Piar Manuel, a
nagyravágyó, hővérű mulatt, Valdez Manuel, a guayacquili hadak küldötte;
maga az ősz Arismendi, a margarita-szigeti lakók vezére; – ide hozatta
magát zsellyeszékében a vak San Sol Esteban is, kisérve leányától és don
Gideontól s több venezuelai tekintélytől.
Az öreg don Esteban nem volt jó kedvében. Az első diadal utáni mámort
kipárologtaták fejéből későbbi józan gondolatok, midőn don Bernard
Bermudez kihivó hangon kérdezé tőle a tanácsülés előtt:
– Nos öreg bajtárs, mit szólsz a mi Bolivárunkhoz?
Az öreg összeránczolá homlokát fénytelen szemei fölött s kelletlenül
dörmögé:
– Nem tudom, hogy értetted? Bolivár-e a mienk, vagy mink vagyunk
Boliváré? Láttam őt…
– Te láttad? kérdezé Bermudez, kiben egy pillanatra az a gondolat
támadt, hogy az öreg Esteban csak tetteti magát, hogy vak.
– Igen. Láttam szavaiból.
– No, és milyennek láttad őt szavaiból?
– Nagyravágyó, büszke férfi; selyemruhában jött a harczból, nem visel
pánczélt, hogy bámulják bátorságát s sérthetlennek higyjék, kinek
küldetése van az égtől, mely őt oltalmazza. – Uralkodni vágyó, ki azzal
vesztegeti meg a legjobb emberek szíveit, hogy saját érdemeit rájuk
erőteti. Mindig másokat magasztal, hogy mások magasztalják őt. Soha sem
mondja azt, a mit gondol, valamit mindig magában tartogat belőle; ezért
nem fordítja arczát a felé, a kivel beszél, hogy szemeiből ki ne
olvashassa az, a mit érez. – Valaha több bajotok lesz vele, mint volt a
spanyollal.
– Ej, szólt az öreg Bermudez, Esteban barátom, ha már vakon is ennyit
látsz, milyen bölcs ember lenne belőled, ha meg is siketülnél.
A jámbor Bermudez ott is hagyta öreg bajtársát s átment a másik oldalon
álló csoportozatokhoz, a hol Bolivárt magasztalták. – A jó öreg a rendes
katonaságnál őszült meg; nem volt fogalma felőle, hogy a vezér iránt
mást is lehet érezni, mint hódolatot.
Ezek a polgárkatonák, ezek a sennorokból lett harczosok mindig
birálgatják vezérük magaviseletét s az nem jól van.
Pedig ezúttal is nagyobb számmal vannak jelen, mint a rendes guerillák,
ezeknek egyszerű sárga kék egyenruhája, a lovasoknál fekete bivalybőr
pánczéllal fedve, alig tünik fel a tarka caballerok phantastikus
öltözetei mellett, kik lengő tollakkal kalapjaik mellett, tarka széles
övekkel, átvetett palásttal s mindenféle excentricus leleményeivel az
öltözetkülönczségnek iparkodnak magukat feltünővé tenni. Még don Esteban
is skarlát köpenyét kivánta feladatni; pedig rá nézve mindegy az, akár
zöld, akár piros, de az öreg ujjai tapintatával megérzi a
színkülönbséget az öltözeten s haragszik, ha megcsalják; don Gideon
pedig épen föltette magában, hogy ma igen szép fog lenni, kék selyem
dolmányt öltött magára, fehér pötyögökkel, négy sor apró aranygomb ment
le a válla közepétől egész a csipejéig s rózsaszín kerek köpenye
tenyérnyire ki volt hímezve skofiummal. El kelle ismerni mindenkinek,
hogy ő valamennyi ittlevő caballero között a legszebb, legdélczegebb.
Igen, mert még nincs itt Bolivár. Majd azt nézzétek meg, ha jön. Az el
fogja halaványítani valamennyit megjelenése pompájával. Oh Bolivár nagy
színjátszó, mint don Esteban mondta róla.
Bolivár jön! hangzik kívülről. A bejárást elálló néptömeg élteti a
Libertadort. A caracasi hős belép a gyülekezetbe, minden szem feléje
fordul s minden ajkról a bámulat felkiáltása röppen el. Bolivár egyszerű
közkatona ruhában lépett be, minőt a venezuelai harczosok viselnek,
minden vezéri jel, minden feldiszítés nélkül. Még csak az a kerek
medaillon sem volt mellén, melyet a caracasi diadal emlékére verettek,
Libertadores felirattal s melyet minden guerilla, caballero és Llanero
visel szíve fölött.
A csodálat miatt senki sem tudott szóhoz jutni; bámulva engedték őt a
gyülekezet közepére jutni, hol Bolivár katonás üdvözlet után megállt.
Mindenki várta, hogy beszéljen.
– Hazafiak, szólt a hős, nem alakoskodásból vettem magamra ezt az
öltönyt, mely benneteket megdöbbenteni látszik, erős összefüggésben van
ez azzal, a mit ez órában nektek mondani fogok; s a vezéri jel és pompa
rosszul illenék szavaimhoz. – Négy nagy csatát nyertünk meg azóta, hogy
Venezuela felszabadult, mindenütt, hol ellenségre találtunk, megvertük
azt; erőnk megnövekedett; a hol egy spanyol áll, két libertador áll vele
szemközt. És én mégis azt mondom, hogy egész hadjáratunk haszontalan!
győzelmeink nem érik meg azt a lőport, melybe kerültek; hagyján a vért,
mely értük kiontatott; csak verekedtünk, de nem foglaltunk s
ellenségeink most is olyan erősek, miként ezelőtt voltak; azért én
letettem a vezéri aranyalmás botot, mert valóban nem vagyok egyéb a haza
egyszerű harczosánál és letettem a libertador szóval kérkedő rendérmet,
mert én nem szabadítottam meg semmit.
A gyülekezet aggodalmas figyelemmel hallgatott Bolivár szavaira.
– Le fogunk győzetni legnagyobb diadalmaink után, el fogunk esni, midőn
legjobban fölemelkedtünk s akkor veszünk el, midőn azt hiszszük, hogy
megéltünk; és ellenségeink túl fognak bennünket élni, mert náluk van
egység, minálunk pedig nincs; ők ismerik végczéljukat, mi nem.
Hadviselésünk egy véres chaosz, a hol nem hallgat senki vezényszóra,
hanem megy a merre eszébe jut. Minden csapatvezérünk egy külön
hadjáratot visel, egy közös czél utáni küzdés nélkül s a mit ma nyert,
megfizeti rettenetes veszteséggel holnap. Hová lett Rivas tábornok az
uricai diadal után, melyben Bovest megölte? túlnyomó erő közé rohant s
az elfogta őt és kivégezteté. Miért nincsen itt Sanjago Narino, a
popayai győztes? mert diadala után két nap múlva Aymerich kelepczéibe
rohant s mindenestől elfogatta magát. Aury tengernagy, mikor
Venezuelában kellett volna kikötnie, mely tele volt spanyolokkal,
átvitorlázott Mexicóba, melyben akkor egy spanyol zászló sem lobogott.
Elveszésnek, halálnak rohanunk, mert nem tudunk parancsolni, nem tudunk
engedelmeskedni.
Az öreg Bermudez élénken csörtetett kardja végével e szavakra, mint a ki
már előre tudja, hogy mi lesz ennek a vége s türelmetlen azt elvárni.
– Hazafiak, szólt végül Bolivár. Háborúban csak egy embernek szabad
felül lenni, a többi hivatása engedelmeskedés. De annak vaskézzel kell
megfogni a kormánybotot és nem kimélni sem kicsinyt, sem nagyot. Egy évi
rabszolgaságot kérek tőletek. Válaszszatok magatoknak saját kebeletekből
egy zsarnokot, a ki elég bátor és elég kegyetlen tudjon lenni és a ki
forrón tudja szeretni hazáját. – Legyen e zsarnoknak szabad kényére
bízva életünk, vagyonunk, önakaratunk; ha ez azt mondja: előre
rohanjatok! ne kérdje senki, mi vár ott ránk? hanem rohamra menjen; ha
ez azt mondja: álljatok meg! ne nézzen senki se hátra, se előre, hanem
álljon meg, ha mindjárt a halál arczával néz is szembe, s ha ez azt
mondja: fussatok innen! ne hallja senki az ellen gyalázó kiáltását,
hanem fusson, a hogy ő parancsolja. Ha ezt teszitek, megszabadítjátok a
hazát, s egy évi önkénytes rabszolgaságért vásároltok örök szabadságot
magatoknak.
Még alig végzé szavait Bolivár, már ott állt a gyűlésterem közepén don
Gideon s mutatta, hogy felelni fog neki.
– Ellenmondok neked Libertador, vagy ha e nevet elveted magadtól,
Bolivár Simeon. Ellene mondok mindegyik szavadnak, a melyet kimondtál.
Tagadom, hogy a hideg katonai fenyíték jobb vitézekké tenné elleneinket,
mint mi vagyunk. A spanyol parancsszóra harczol, mi küzdünk
lelkesülésből s rendetlen csapatjaink mindenütt megbonták a gépies
hadsorokat, a hol összecsaptak velük. – Mi szíveinkben viszszük a
vezényszót, s az a gondolat, mely minket a csatatérre vezet, nem engedi
elnémítni magát a csata hevében. – A mi harczosaink nem zsoldért, hanem
szabadságért küzdenek; azért azt akarják, hogy úgy bánjanak velük, mint
szabad emberekkel. Mikor Venezuela köröskörül volt véve ellenséggel,
csak egy jelszó volt az ostromlott sánczokon: «hazafiak, ez az utolsó
pont!» és ez a jelszó jobban ébren tartá az őröket, mintha hátuk mögött
a vérbiróság pallosa villogott volna; mikor az ayacuchoi ütközetet
vívtuk, csak egy szót mondék harczosaimnak: «emlékezzetek a varinasi
gyilkosokra!» és ez a vezényszó elég volt az egész ütközetre, az
ellenség leverésére; nem észszel, nem hideg megfontolással, hanem
csodatevő elszántsággal vívta ki hadseregünk ez egyenlőtlen harczban
győzelmeit; olyan győzelmeket, mik kigúnyolnak minden hadtudományt,
miket semmi strategia kiszámítani nem tudott volna. Mi úgy is odaadjuk
vérünket az utolsó cseppig; mi úgy is odaadjuk vagyonunkat az utolsó
falat kenyérig a közszabadságért: de szeretjük tudni, hogy azt önkényt
adtuk és nem kényszerítve; mi összebeszélés nélkül is egyetértünk, épen
azért, mert nem kényszerítjük egymásra gondolatainkat. – Én, mint férfi,
gyűlölök minden erőszakot; mint nemes, küzdök ellene; mint hadvezér,
visszautasítom. És nem ismerem eddigelé azt a férfit, kit korlátlan urrá
engednék lenni fölöttem, bárha atyám volna is az, s kezébe le merném
tenni azt a féltett kincset, a mit korlátlan hatalma mellett elejthet,
ha karja gyönge, elveszíthet, ha esze rövid és eladhat, ha szíve rosz. E
szó «dictator» előttem annyit jelent, mint zsarnok, s ki felel róla,
hogy az még hozzá nem lehet gyáva, esztelen, vagy áruló?
Don Esteban fölkelt székéről, s azon vakon sietett oda botorkázva
Gideonhoz és megszorítá annak kezét és törülgette homályos szeme
könyeit:
– Jól van fiam, nagyon jól van! mondá.
A Gideonhoz tartozó párt élénkebben kezdett mozogni, míg Bolivár hívei
elsötétült arczokkal néztek rájuk vissza; csak Bolivár arcza nem
változott.
– Ifju bajnoktárs, szólt don Gideonhoz, úgy feleltél nekem, mintha
csupán hozzád lettek volna intézve szavaim. Én is sokba számítom a
katonai lelkesülést, egyes ütközet eldöntésére sokat tesz az; de
országos hadviselésre nem elég, sőt néha káros. Igaz, hogy csodákat
lehet vele elkövetni; de a legnagyobb csodánál többet ér a legkisebb
siker. Igaz, hogy Ayacuchonál kisded csapatoddal keresztül törtél az
ellenségen, s bámulatos körútat tettél a Cundinamarcán keresztül és ezt
csodának bizton nevezheted; de ha maradtál volna szépen álló helyedben,
a hogy utasítva voltál Paez által, s bevárod, mig ez Narinoval együtt az
ellenség háta mögötti szorosokat elállja, akkor a spanyol hadsereg
mindenestől együtt fogságra jut s lerakja a fegyvert. – Ez nem lett
volna csoda, nem lett volna hőstett, de hasznos eredmény. Az ayacuchoi
hőstettért, ha költő vagyok, megénekellek, ha dictator vagyok, főbe
lövetlek. Hanem ezt most ne számítsuk a bűnök közé, midőn sokkal
gonoszabb bajról is beszélhetek, mint elhamarkodott hőstettekről. Ime
ott mindjárt melletted áll Piar Manuel, kinek épen kezét szorítod; ennek
az volt mondva, hogy csapatjával álljon meg Cumanában, és ne hajtson
semmire, akármi oldalról jön is az ellenség, mert az ő állása
haditervünk csomója; e helyett ő, egész hadával együtt sietve elvonult a
veszély helyéről s most azzal menti magát, hogy népét meg akarta
menteni. Ez jó mentség lehet ott, a hol a szabadakarat érvényét
vitatják, de ha én dictator vagyok, Piart főbelövetem azonnal.
Don Gideon kivonta kezét Piaréból.
– Midőn Margaritát kitisztítánk a spanyoloktól, elleneink, nem győzhetve
nyilt harczmezőn, azon átkozott cselhez folyamodtak, hogy a fekete
rabszolgákat lázíták fel egész Dél-Amerikában. Én Ocumanában felhivást
intéztem a hazafiakhoz, hogy lelkesüljenek fel egy nagy áldozatra, mely
hazájukat nagy veszélytől fogja megmenteni: szabadítsák fel
rabszolgáikat. Ha dictator vagyok, ezt parancsszóval teszem; így mert
könyörögtem, a gazdag hacendadok letépték kiáltványomat, kiadták az útat
küldötteimnek, magamra hagytak élelem nélkül Guayra alatt, kénytelen
voltam odahagyni egész Margaritát, s veszve lett az egész tartomány
miatta. Száz ilyen esetet lehetne elmondanom, ha gyönyörködném mások
arczpirulásában; nem don Gideon, nem a te vitézi heved a főbűn, a miért
dictator kell e népnek, hanem az önzők, a gyávák serege, az apró
zsarnokocskák önkénye az, mely kemény parancsolót kiván maga fölé.
E szóra haragos zugás kezdett támadni don Esteban pártja közül, Piar
hátrament a csoportok közé, s ott izgatott hevesen Bolivár ellen, míg
ennek híve, Paez, ijesztő arczával előlépett, kihivóan tekintve a
felindulókra. Ekkor hirtelen előlépett a San Sol leány, a szép
Laurenzia, engesztelő, csillapító tekintetével szeliden békítve az
összezördült feleket, s édes szava mindjárt összeforrasztá azt, a mit a
férfiak kemény, erőszakos hangja már ketté törött.
A venezuelai leány szólt:
– Barátim, rokonaim. Mi, kik egyetértünk a gondolatban, a szavak
kifejezéseiben fogunk-e egymással meghasonlani? Kik szíveink által mind
rokonok vagyunk, nyelveink miatt legyünk-e ellenségek? Te, Bolivár, azt
mondod, hogy a hadviselés hatalmának egy kézben kell központosítva
lenni, hogy elleneinket legyőzzük, és neked igazad van. Te, Gideon, azt
mondod, hogy szabadságod becsesebb, mint hogy azt egy ember kezére
bízzad, s félsz, hogy a kit hívtál, gonoszabb ellenség lesz, mint a kit
elűztél. – Te neked is igazad van. – De hát egymással összeférhetlen két
gondolat-e az, a mit egymás ellenében vitattok? Nincs-e nekünk azon
boldog helyzetünk adva Istentől, hogy erősek lehetünk és szabadok? nem
mutatott-e ujjával a sors azon férfiura, ki választva van, hogy
bennünket a szabadság aranyküszöbéig elvezessen, s ott hátralépjen a
közpolgárok közé, nem keresve magának fényesebb koronát, mint
honfitársai becsülését; ki tudjon úr lenni egy pillanatban, egész
hazájának parancsoló, a másikban engedelmes jobbágy, ki hazájának
parancsa előtt meghajol. E nagy szellemet adá nekünk ajándékba a sors,
hogy megfejtve legyen a talány, mit a válságos pillanat számunkra
készített: «kit tegyünk korlátlan urunkká, hogy ne legyen korlátlan
urunk?»… E férfi Bolivár.
Paez és társai a meglepetés örömhangján zúdulának fel; míg Gideon nem
birt szólani a keserűség miatt; csak az öreg Esteban állt fel székéről s
vakon beleszólt leánya beszédébe.
– S ki mondá neked azt, gyermek, hogy e férfi Bolivár? Nő vagy,
megveszteget a szív, a mit szemeid szépnek mutatnak, szíved is annak
hiszi. Ki áll nekünk jót a felől, hogy Bolivár valóban azon csodalény
fog lenni, a ki ma még az egész országnak határtalanul parancsol, kinek
szavára minden hadsereg megindul, vagy megáll, s ki e hatalmat holnap a
tanácsszolga egyszerű jelentésére le fogja tenni és engedelmesen szót
fogad? Ki biztosít bennünket e felől?
– Én! kiálta felcsattanó hangon a leány.
– Te? hebegé don Esteban, s megvakult szemei előre meredtek, mintha
erővel látni akarná, bámulni azt, a ki beszél.
– Igenis, én, szólt a leány, kinek vére arczába gyűlt e szóra. Nem
illenék ugyan hasonló dolgokról e helyen szólanom; leánynak, férfiak
előtt; de a percz hatalma kényszerít többször láttátok véremet harczban
tépett öltönyeimen, most lássátok véremet elpirult arczomon, s vegyétek
azt is áldozatnak. Az első óra óta, melyben Bolivárt megláttam,
szerettem őt; az első találkozás óta, melyben hozzá szóltam, szeretett ő
engem. Nem mondtuk egymásnak, de a gondolatok feltalálják egymást. Ez
órában én eljegyzem előttetek férjemül Bolivárt, azon föltétel mellett,
hogy egy évig, a míg ő dictator leend, neje nem fogok lenni; azon
pillanatban, melyben a nemzet által dictatori hivatala alól föl lesz
mentve, oltárhoz lépek vele. Ha Bolivárnak is úgy tetszik, én ime kezes
maradok a haza előtt, az ő igaz szíve felől.
A patrioták lelkesült rivallása hangzá túl a hajadon szavait, kinek
lábainál hódolva térdelt e perczben a hadsereg legbüszkébb hőse,
Bolivár, gyönyörteljes arczczal fogadva el a jegygyűrűt a leányka
kezéből. A jelenlevők mind elragadtatva kiáltának éljent Laurenziának és
Bolivárnak, a dictatornak.
– És most esküszöm az egy élő Isten színe előtt, szólt a venezuelai
leány, hogy San Sol Laurenzia férje zsarnok nem leend soha és Laurenzia
egy zsarnok ölelését soha el nem fogadja!
Bolivár remegve zárta a büszke delnőt dobogó szívére, s elfogult hangon
monda neki:
– Óhajtanám, hogy két szívem legyen e pillanatban, egyik hazámtól nyert
tisztességemen, másik a te szerelmeden örülni. Az nyugtat meg, hogy
mindkettővel te neked tartozom.
E jelenet elvevé a honfiak haragját; e délamerikai faj oly könnyen megy
át haragból örömre; még az öreg Estebant is meglágyítá leányának szava;
ő is odament Bolivárhoz, kezet szorítani vele, s el volt fogódva, midőn
nehány szót rebegett hozzá:
– Tehát légy dictator; – tehát légy fiam. Ha ő azt mondta: – legyen úgy.
De emlékezzél rá, hogy akármilyen hatalmas úr leendsz, egy ősz apád
lesz, a ki náladnál nagyobb úr, a ki te neked parancsol… Nem én,… hanem
hazád…
Don Gideon is kezet fogott Bolivárral, Laurenzia volt vőlegénye az
újjal.
– Most már parancsolj velem: teheted. Ha egyszer lesz olyan helyed, a
hol valakinek szívesen föl kell áldozni életét, – arra a helyre én épen
jó leszek.
Bolivárt ott megválasztá a nemzetgyűlés dictatornak egy évre.
Miután letette az esküt, hogy honához hű marad, kezébe adták az
aranyalmás botot, a minden hazafi fölött uralkodás jelvényét. A többi
vezérek térdeiket meghajtva előtte, nyilváníták hódolatukat a korlátlan
úr iránt. Első volt Paez, ki azt tevé; a roppant óriás összecsókolá
Bolivár kezét és sírt, mint egy gyermek, örömében.
Legvégül jött Laurenzia. Bolivár szerelmesen tekintett a leányka szemébe
és azt sugá neki gyöngéd érzelemmel:
– Oh bár lefolyna tőlem gyorsan a hatalom éve!