Győztek már a spanyolok; a felkelők hadserege annyi vereség után
bomlásnak indult, egyik város a másik után esett el, a tartományok
meghódoltak s kiadták vezetőiket, az elfogott zászlókat ott égették meg
a bitófa alatt a zászlótartók szeme láttára, a kiknek jámboroknak
szemeik helyett a torkukat találták bekötni; csak Bogota tartotta még
magát végső kétségbeesett erővel, a honszeretők városa, hol egy férfi
sem volt, a ki nem harczos, egy nő sem, a ki nem rajongó, a hol nem
siratta meg az özvegy harczban elesett férjét, hanem vette elejtett
fegyverét és helyébe állt, s ha egy apának hat fia esett el, a hetediket
maga vezette a harczba.
Pedig a hetedik is elesett.
Hét szép fia volt don Esteban di San Solnak, mind elestek a bogotai
bástyák védelmében; pedig ők voltak lelkesítői, vezérei az őrseregnek,
az új haza földe látta szétomlani nemes vérüket, melybe nem vegyült soha
egy csepp sem idegenből, árulóból. Olyan tiszta jó nemes vér volt az, a
milyen csak valaha föltett kalappal buzgott Madrid királyi tróntermében,
s annál nemesebb lett, hogy önkényt kifolyt a szegény félmeztelen,
nyomorult népek oltalmazásában, a kik fegyvert ragadtak rossz uraik, a
hímzett, aranyos spanyol caballerok ellen.
No de kifolyt, s csak úgy beitta azt is a föld, mint a vegyített
creolét, a korcs mesztizét, a kivel egy sorban harczolt.
Don Esteban di San Solnak hét fia után nem maradt csak egy leánya.
Dona Laurenzia di San Sol legszebb hajadon volt a Cordillerákon innen és
túl; pedig ott a hölgyek mind oly szépek. Mikor a bogotai sétányon végig
ment, minden ifju beteg lett miatta, pedig ő meg nem gyógyított senkit.
A ki sötét szemeibe nézett, megesküdött volna rá, hogy szebb világa van
az éjszakának, mint a napnak, pedig dona Laurenzia nem szokott senkire
féloldalról nézni, mint a creol nők, kik a férfiakra kacsingatnak. Ifjak
ellenében büszke, öregek iránt alázatos, otthon gondos, munkás
gazdasszony, templomban áhitatos imádkozó; minden gondolatjában szűz,
tiszta és nemes.
Az öreg Esteban di San Sol egy fiatal lovagnak szánta őt nőül, don
Gideon Saperonak, mely ellen Laurenzia sem szólt semmit. Ah az ő szép
csengő hangja nem volt minduntalan hallható, mint a szőlőkben
felállított kereplő, de csak ritkán, mint a templomi csengetyűszó, mely
áhitozni enged maga után.
De nem is lehetett kifogása vőlegénye ellen: don Gideon derék, szép ifju
volt; a milyen szép, olyan bátor és nemes; mint mondák, őrjöngésig
szerette Laurenziát; de csak mondák: ő nem mutatta azt előtte, tudva,
hogy ez a szép hajadon szemérmes büszkeségét sértené. Csak úgy szokott
Laurenzia előtt jövendő házassága felől beszélni, mint valami komoly,
elmulhatlan ünnepélyről, melyből tréfát űzni nem szabad; s az ideig don
Gideon még azon szép fehér kézhez sem mert hozzá nyulni, melynek
legkisebb ujjára jegygyűrűjét felhuzá.
Mikor a hetedik fiu kardját is haza hozták a csatából, melyben annak
viselője elmaradt, az öreg don Estebanhoz, megcsókolá a meztelen kardot
a fiavesztett vén oroszlán, s maga elé hivatá dona Laurenziát.
– Ime bátyáid egymásután mind elestek; nincs, ki az elejtett kardot
viselje többé, mert az én szemeim nem látnak, bár karom még erős. Pedig
a San Solok kardjának nem szabad pihenni akkor, mikor ellenség zörgeti a
vár kapuit. Te leány vagy, de San Sol leány; karod gyöngébb, mint
testvéreidé volt, de szived olyan erős. Bátyáid már halva vannak, de
lelkük nem halhatott meg. Szálljon mind a hét szelleme a te szivedbe,
hogy légy erősebb, bátrabb buzdítója a népnek, mint ők voltak! Oszszon
ez a kard a te szűzi jobb kezedben fájdalmasabb csapásokat az ellennek,
mint hét fiam osztott vele; s ha halnod kell, ne mondhassa a rágalom,
hogy az utolsó cseppet a San Sol vérből másutt látta elhullani, mint a
csatamezőn.
Dona Laurenzia átvette testvére kardját, szivéhez szorítá azt és utolsó
könye volt az, a mit annak markolatjára hullatott.
Akkor don Gideonhoz fordult don Esteban, a ki ott állt zsellyeszéke
mellett.
– Ime itt van menyasszonyod, vezesd őt abba a menyegzőbe, a hol bor
helyett vért töltenek a pohárba. Légy mellette, a hogy vőlegényhez
illik; ha az van irva a jövendők könyvébe, hogy győzelmesen térjetek
vissza: előre elkészítve palotám, bevonva fehér függönyökkel a termek,
arany fogantyukban a fáklyák, koszorúkkal diszítve a nászkerevet; e
palota látandja boldogságtokat; ha pedig elesik leányom, vőlegénye ne
jőjjön vissza nála nélkül, és ha elesik vőm, menyasszonyát ne lássam
többé, egy koporsóban, egy sírboltban nyugodni fogtok együtt. – Kezet
reá.
Ekkor történt legelőször, hogy don Gideon megszoríthatá menyasszonya
gyöngéd kezét.
Oh ez a kéz nem volt gyöngéd többé! Mintha mindig fegyverforgatáshoz
lett volna tanulva, oly erő mutatkozott gyöngéd ujjaiban; az alázatos
szűzi termet délczeg amazoni állást vett föl, s midőn a bástyákon
megjelent don Gideon kíséretében és fölemelte csengő hangját a harczos
nép előtt, és lelkesítő szavaival bejárt minden szivet, kikeresve minden
alvó indulatot, melyet lángokra ébreszszen, akkor azt mondák a férfiak:
«ime a hét elesett San Sol lelke egy leányban egyesült!» és mindenki új
erőt talált annak sugárzó szemeiben; betegek meggyógyultak, gyávák
megerősültek tőle, a romlott kőfalak kijavultak az ő szavaira, mint a
mesebeli csodák napján, s a hol az ostromló ellen csüggeteg gyávákat
keresett, lelkesült hősöket talált, a kik győzelmesen verték vissza
falairól s visszakergeték sánczai közé; a kik ott is fölkeresték éjjel
nappal, s megöldösék legjobb vezéreit. A pánczélos szűz vezette őket
mindenütt, az járt legelől, s a hol csak megjelent, csodákat követett
el: bűbájos szavai nemcsak saját feleit tették vitézekké, hanem
megrontották ellenfeleit is. Egyszer az ütközet hevében, midőn a
spanyolok túlnyomó ereje már elnyomta a körülfogott bogotai harczosokat,
zivatar támadt az égen, mire dona Laurenzia felkiáltott: «Vitézeim!
nézzétek, maga az ég jön segítségünkre, hüvelybe a kardot, engedjétek
harczolni az Istent!» mely váratlan szóra úgy megrettentek a spanyolok,
hogy ott hagyták a bekerített csapatot, s engedték azt a várba
visszavonulni. Másszor, a mint összerontott két csapat, a hős leány
vakmerően neki lovagolt a spanyolok legjobb vitézének, Tristánnak, s
rákiáltott: «Tristán! ne védd magad, hanem imádkozz’ lelkedért!» és
valóban Tristán úgy megrettent, hogy pallosát két kézre kapva, elkezdett
imádkozni; dona Laurenzia ott bámuló seregei előtt szúrta le lováról.
Dona Laurenzia egy hónapig oltalmazta a bátrak városát a spanyol
hadsereg ellen, mindennap megújítva a lehetetlenség harczát, a melyben
már nem hőstettekre, hanem csodákra volt szükség.
Azonban az ostromlók mindig közelebb hozták már a víárkaikat, a várfalak
egyre düledeztek, az őrsereg száma fogyott; az éhség is az ellenséggel
szövetkezett; hetek óta minden megvetett tápszert felfogyasztottak már,
s az ellenség közeledéséből, a várfalak romlásából ki lehetett számítani
a napot, mint a hosszas beteg halálát, melyben a városnak mulhatatlanul
el kell esni az utolsó roham alatt.
A rés is meg volt már törve; a nehéz ostromlövegek egész nap működtek
rajta. Éjszaka pihentek a spanyolok; csalhatlan előjeléül annak, hogy
reggel általános támadás lesz.
Laurenzia kövekkel, zsákokkal eltorlaszoltatá a rést s ott maradt egész
éjjel don Gideon társaságában.
Éjfél után volt az idő; a várban sötét volt minden: az ellenség őrtüzeit
kioltogatta, mint a ki nem hiszi, hogy több szüksége legyen rájuk;
koronkint egy-egy bomba repült az ostromló-ütegekből a várba, mely
csattanva szakadt ottan szélyel; dona Laurenzia hallgatva ült egy földes
zsákon, könyökére támasztva fejét s merőn az ellen táborát bámulva.
Egyszer egy gránát épen oda esett eléje, tüzes fejét süvöltő fütyüléssel
furva bele a földhányásba.
Don Gideon ijedten kiálta Laurenziának, hogy fusson onnan! A hölgy
egykedvűen tekinte rá s még csak könyökét sem vette le a mellvédről,
midőn a granát a földben szétpattant, azután szólt csak, hideg nyugalom
hangján don Gideonnak:
– Nem mindegy-e, egy órával elébb, vagy utóbb?
Ez a hideg, elszánt hang kétségbe ejté az ifjut: odatérdelt dona
Laurenzia elé, fehér kezét könyeivel áztatva össze: «oh Laurenzia, te
neked nem szabad meghalnod!»
Maga sem tudta, mit beszél?
– Akarnád-e inkább Gideon, hogy Laurenzia di San Sol a diadalmas
ellenség kezére jusson? inkább sajnálnád-e elgázolt testemet az égő
omladványok alatt, mint az utált spanyol harczos kezei közt?
– Oh nem, nem.
– Széttépve, de meg nem gyalázva! így fog a végóra találni. Akarsz-e
együtt halni velem, Gideon?
– Az lesz legboldogabb órám.
– Úgy meghalni, hogy senki se mondhassa azok közül, a kik halni láttak,
hogy ők is jelen voltak ott, hogy senki se találjon ránk halálunk után,
hogy még hulláinkból se űzhessenek csufságot?
– Ott legyek mindenütt veled.
– Akkor figyelj arra, a mit mondok. A mint oda alant ostromot fuvatnak,
gyujtsd meg szivarodat és legyen gondod rá, hogy a harczban ki ne
aludjék. Ha látni fogod, hogy az ellenség elfoglalja sánczainkat s többé
a túlnyomó erőt nem verhetjük vissza, akkor emeld fel azt a vörös
csillaggal jelölt zsákot a sáncz mellett, az alatt lelsz egy kinyuló
kanóczot, melynek vége a többi zsákok alatt vész el. Azt gyujtsd meg égő
szivaroddal. Azután jőjj vissza, a hol engem harczolni látsz, ott még
egy ideig fog tartani a kétségbeesett harcz. Épen annyi ideig, a mennyi
elég arra, hogy a kanócz tulsó végéig terjedjen a tűz, ott lőporos kádak
vannak rejtve; a többit érted; az ellenség elmondja, hogy látta
Laurenzia di San Solt vesztett csata után felszállni a felhők közé, s
onnan is halált szórni alá hona elpusztítói fejére.
Don Gideon lelkesülten tekinte fel az égre. E pillanatban nem képzelt
nagyobb gyönyörűséget annál, mint együtt repülni dona Laurenziával ott a
magasban, égő üszkök, tépett ellenség közepett, mindig közelebb,
közelebb a felhők felé, ott elhagyni a nyomorult testet, s azután még
sebesebben repülni még magasabb tájak felé.
A láthatáron azonban már valami vörös vonal kezdett derengeni: a kelő
nap viszfénye az, mely a messze tengerről visszaverődik. A spanyol
táborban egy vérvörös tűzgolyót bocsátottak fel a magasba, mely az
ostrom készülő perczét jelenté, s azzal mindenünnen megszólaltak a
dobok; elébb halk, szakgatott ütésekkel, most a víárkokban gyülekeztek a
csapatok, azután egyszerre sebesebb pörgéssel, midőn minden oldalról
előtódultak az ostromlott bástyák ellen.
Don Gideon meggyújtá szivarát s a Laurenzia által kimutatott helyre
vonult, el nem fordítva szemeit a bűbájos hajadon alakjáról. Alig várta
már a perczet, melyben meghalhatnak együtt.
A rés mögé állított ágyúk bömbölve szólaltak meg egyszerre, végig
söpörve a támadó hadakon; azután az apró fegyverek ropogása indult meg,
szakadatlanul pattogva az egész bástyasorozaton. Emberhang még alig
repült a csatazajba; csak a vezénylők egyes kimért kiáltása, meg egy
haldokló üvöltése, a kit a csatasorból kilőttek.
A túlnyomó erő azonban, melyet a spanyolok a vár ellen hoztak,
lassankint elfoglalta a tért a sánczok és víárkok között, az
ostromhágcsókat már neki veték a falaknak; kezdődött a buzdító lárma,
midőn ember küzd ember ellen, kézben a kard, szájban az átok; a vezér
nem vezényel már, hanem lelkesít; a lövöldözés kimarad a zajból,
helyette szuronyzörgés, kardcsattogás növeli azt. A rés körül, mely
előtt Laurenzia védőcsapatja állt, legdühösebb lett a lárma, oda fordítá
legfőbb erejét az ellen. Az ostromlók egyre közelebb jöttek, egyes
kézbeli granátok hullottak sűrűen a sáncz belsejébe, itt-amott
elpattogva. Don Gideon kivette szájából a szivart s a csillaggal jelölt
zsákot fölemelte, dona Laurenziára nézve.
A hajadon inte neki, hogy várjon még.
A harczi lárma még közelebb jött, a spanyolok a mellvéden keresztül
verekedtek már a felkelőkkel; most egyszerre örömláng gyuladt ki
Laurenzia arczán, hevesen intett kezével Gideonnak; hangja a csatazajon
is keresztül hangzott hozzá:
– Ide, ide, don Gideon!
Az ifju sietett fel hozzá. A hősnő megragadta kezét s a hegyek felé
mutatva szólt:
– Látod ott ama porfelleget?
– Látom. Forgószél lesz az.
– Az nem forgószél. Az lovagok csapatja; nem látod, hogy villognak benne
néha a vértek? Valóban ki lehete jól venni a néha-néha felcsillámló
kardokat és vérteket.
– Ellenségeink számát szaporítani jőnek, szólt kedvetlenül Gideon.
– Oh nem ellenség az, szólt Laurenzia; miért sietnének olyan nagyon?
Lovasság nem ostromolhat várat; nézd, hogy nyargalnak. Fogadjunk, hogy
ez jó barát.
Don Gideon elmosolyodott e halálos pillanatban.
– Szép dona, mibe fogadjunk halálunk előtt egy perczczel?
– Egy életbe! kiálta fel az lelkesülten.
– Jó. Fogadjunk egy életbe.
És fogadtak egy életbe kölcsönösen; a granát úgy fütyölt fejeik körül,
mint éjjeli fény körül a cserebogár.
A következő pillanat megmondá, hogy ki nyerte meg a fogadást. A
porfelleg egyszerre eloszlott, a mint a lovasok a zöld mezőre értek, s
az ostromlók háta mögött ott állt egy csatakész dandár – a fölkelők
lobogóival.
A várfalakról felhangzó örömriadal visszadöbbenté egy perczre az
ostromlókat, a másik pillanatban megharsantak amott tulnan a trombiták,
s a lovagdandár elszántan rohant a spanyolok hadsoraira.
Ah! ez gyönyörű roham volt! Az első pillanatban keresztül voltak törve a
vonalok; a gyalogság, mielőtt ideje lett volna négyszögekbe alakulni,
szét volt szórva, eltaposva ugyanazon víárkok, miket a vár ellen húzott
voltak az ostromló fél veszedelmére; nem tudott összefüggő csatarendbe
állni a gyors lovas roham előtt s csapatonkint gázoltatott el.
A lovas dandár egyre közelebb jutott a várfalakhoz; elirtva, a mi élő
ember útjába akadt. Egy délczeg, daliás alak volt vezetőjük. Vezető a
szó minden értelmében, mert mindig elől járt. Ezer közül ki lehet
ismerni alakját. Csaknem aranyszínű vörös haja hosszan, mint az oroszlán
sörénye lobog vállai körül; hasonló szakálla nem hegyesen, spanyol divat
szerint, de köralakban fogja be arczát, mely oly fehér, mint egy európai
delnőé; csupán szemöldei barnák és szemei, mint a tűz, oly égetők,
messziről is látni, mint villognak oly iszonyatosan.
Dona Laurenzia el volt merülve ámulatában. E tünemény elfeledteté vele
önmagát, el Gideont és az egész bogotai sánczot.
– Nézd, szólt Gideonhoz, vagy tán csak a léghez beszélve. Egy túlvilági
szent, egy Szent György angyal alakja! a sárkány-ölő dárdával kezében!
Mint vágtat előre bátran! Senki sem képes őt feltartani. Csak játszik a
fegyverrel; ellenére sem néz. Mosolyogva integet felénk tollas
kalapjával. Nem látjátok-e, minő fény van feje körül? ő az égből szállt
le hozzánk. Ő a Libertador! Kiáltsátok, hogy éljen a Libertador.
A sánczokról harsogó üdvkiáltás hangzott a bátor hős felé. Csak Gideon
nem kiáltott semmit; ő szerette volna inkább meggyújtani a kanóczot s
repülni menyasszonyával együtt az ég felé.
A szabadító nem sokára egész a résig tört magának útat, ott nyájasan
üdvözlé a várvédőket. Mintha az ő arcza lett volna a nap, olyan fényt
vetett reájuk. Megismeré az ottan álló delnőt is, s nevén szólítva,
felkiálta hozzá:
– Üdv neked dona Laurenzia di San Sol!
A hajadont magán kivül ragadta az üdvözlet; arcza, alakja átváltozott e
hangra, öröm, végtelen kéj lepte el szívét; annyira telelett szíve
egyszerre örömmel, hogy még don Gideonra is kiterjedt jóemlékezete.
– Hát don Gideon, melyikünk nyerte el a másik életét?
Don Gideon szomorúan felelt:
– Én látom, hogy elvesztém a magamét. Ő értette, hogy mit mondott.
– Jó. Én megtartom azt, szólt vissza Laurenzia, és gondját fogom
viselni.
Most azonban az aranyhajú hős új veszélybe jutott. A spanyol had
tartalékcsapatjai sietve érkeztek a kuszált csatatérre s ágyútelepeiket
a lovas dandárnak szegezve, dühösen támadták azt meg.
– Veszve vannak! kiálta don Gideon, kinek szeme ragyogott a gondolatnál,
hogy a csodalovag csak úgy el fog veszni, mint ők.
– Ide, ide! kiálta Laurenzia a lovagnak, meneküljetek a várba; hányjátok
el útjokból a torlaszokat; nyissátok fel a kapukat; meneküljetek a
réseken!
De a fényes lovag visszamosolygott; sarkantyúba kapta paripáját, s a
mily sebesen idáig tört, oly gyorsan vágtatott vissza, homlokegyenest
neki a tartalék ágyúinak; nem tartva fel a gyilkoló kartácstűztől, sem
az árokvonaloktól; átvágtatott sánczkarókon, földhányásokon, leaprította
a tüzéreket, elfoglalta az ágyúkat, s a másik perczben ugyanazon
csatakígyókból kezdé el lövetni a spanyol tábort.
Egy óra múlva futott a szétvert spanyol sereg a világ minden szeglete
felé, minden úton és minden út nélkül, elhagyva szekereit, sátorait,
zászlóit és lövegeit. A hadi sors egy óra alatt ellenkezőre fordult;
akkor a szabadföldieknek nem volt hadseregük, most a spanyolok
mondhatták azt el magukról; a milyen messze csak látni lehete,
rendetlenül futó tömegek rajzottak hegyen és völgyön, üldöztetve
győzelmes lovagok által.
Bogota fel volt szabadítva.
Nem lelkesülés, nem örömláz, – merő őrjöngés volt, a mi a felszabadult
Venezuela lakóinak lelkét eltöltötte. Nem hangzott más kiáltás az
ajkakról, mint «éljen a szabadító!» ezzel köszönté a férj honn maradt
hitvesét, ezzel csókolá össze az anya repeső gyermekeit, ezzel ifjultak
meg a vének, ezzel gyógyíták a betegeket, ezzel ébreszték fel a
félholtakat.
Még nevét nem tudták a hősnek; de adtak neki olyan nevet, a mit viselhet
büszkébben, mintha ötven ős hagyta volna rá örökül; e név volt: el
Libertador.
A megmentett nép tódult a kapu elé, melyet siettek megnyitni a győzelmes
szabadítók előtt, egy percz alatt félrehordták a torlaszokat, letörték a
mellvédeket, hogy szabadon jöhessen be rajta a derék lovas had.
Ah ez gyönyörű találkozás volt! Az utczán végig lelkesült néptömeg, még
a harczi portól, lőporfüsttől fedve, a kiéhezett, nyomor csigázta
arczokon még elevenebb volt az öröm indulata; a romba dült házakon
zászlók és szőnyegek lobogtak; a lazarétum hosszú épületében a betegek
kiültek az ablakokba, hogy láthassák a szabadítót; akkor épen egy
iszonyú járvány pusztított a városban, mely a szemek látását vette el; a
kórház tele volt vakokkal. Azok is oda vitették magukat az ablakokba.
Hát ők mit akarnak látni? Remélik tán, hogy ily nagy örömre megnyilik
szemeik világa, hogy a kétségbeesés éjszakájában megjelenő szabadítót
még a vaknak is meg kell látni?
A kapu előtt ékes hölgysereg várta a szabadítót. Venezuela legszebb,
legderekabb szűzei, kiket Laurenzia vezetett.
Egy babérkoszorú volt a szép hölgy kezében; azt hozta a Libertador
számára.
Midőn a lovagok beléptek a város kapuján, harsogó üdvkiáltás zendült
eléjök mindenünnen, mire valamennyien levették fövegeiket. A szabadítók
tisztelettel léptek a megszabadítottak elé, mert ezek nem kisebb
tiszteletet érdemelnek, miként ők.
Elől lovagolt az aranyrőthajú lovag, egy délczeg nyájas arczú férfi, a
ki oly mosolyogva jön, mintha díszmenetet tartana tréfás lovagjáték
előtt. Mellette egy roppant termetű alak léptet, sötét vasszürke
paripán, fiatal, de marczona tekintetű arczczal, melyet nem volt elég a
természetnek vastag szemöldök, duzzadt ajkakkal elvadítani, a sebhelyek
keresztül-kasul még jobban feldulták azt.
A hölgyek elé érkezve, megállíták paripáikat a lovagok s a vezér
tiszteletteljesen szállt le nyergéből, midőn a hölgyekkel szemközt
állott.
Dona Laurenzia lelkesüléstől halvány arczczal járult a hős elé és
megszólítá őt:
– Állj meg e helyen hősök vezére. – E hely az, hol a kétségbeesés
éjszakája végződik s a boldogság új napja feljön. Fogadd a legédesebb
hangot e helyen: a megnyitott börtön lakóinak legelső örömkiáltását.
Venezuela lakói egy névvel és egy koszorúval tisztelnek meg téged; a
koszorú babérból van fonva, a név megfelel annak: el Libertador. Viseld
mindkettőt enyészhetlenül. – Ezerek könye, mi koszorúdra hullott,
megőrzi azt az elhervadástól. Nekem pedig engedd, hogy lábaid porát
csókoljam, óh Libertador.
A hölgy odaborult a lovag lábaihoz s hevesen átölelve, megcsókolá
azokat, az egész nép szeme láttára.
A hős nyájasan emelé őt fel onnan. – Annyira meg volt hatva, hogy nem
tudott neki felelni.
Dona Laurenzia arcza lángba volt borulva, midőn fölkelt, szemei ragyogva
tekintének szét a sokaságon. Érzé, hogy ő jogosítva van magát többnek
érezni, mint gyönge nőnek.
– Ne siess e helyről, Libertador; nézd, ama hosszú épület tetőjén százan
meg százan ülnek, kik nem láthatják arczodat. A haza szolgálatában
veszték el szemeik világát, a forró verőfényen s a nedves éjszakán híven
megállva helyüket. Azok nem oly boldogok, mint mi, hogy tekintetedtől
újra éledhessenek; tedd őket boldogokká szavaiddal. – Szólj hozzájuk egy
buzdító szót, hogy hangodról megismerjenek abban az örök éjszakában,
mely szemeikre borult.
A vezér inte kezével, hogy szólani fog: mire a népzaj elcsöndesült; a
venezuelai férfiak fölemelték őt vállaikra s egy puszta kőtalapzathoz
vivék, melyről a spanyol golyók lezúzták a szent szobrot. Ide állíták
fel a Libertadort.
A hős vidám tekintettel nézett szét a hullámzó sokaságon s szólt
hozzájuk azon a változatos hangon, mely a délamerikainak annyira
sajátja, lágy és csengő a fájdalom, az öröm kifejezésében, tompa az
elkesedésnél, recsegő, harsogó az indulat kitörésében.
– Venezuelánok! Az én nevem Bolivár Simeon…
A nép nem hagyta tovább mondani; közbe ordítá: «éljen Bolivár, a
szabadító! éljen a Libertador!»
– Köszönöm e nevet, melyet adtatok; s bár eddig nem szolgáltam azt meg,
de egész életem arra áldozandom, hogy azt megérdemeljem. A szabadítás
nagy műve még csak kezdve van, de hiszem az istent, hogy be is lesz
végezve. Még eddig az én érdemeim e munkában nagyon csekélyek.
Legnagyobb érdemük eddigelé felszabadulásunkban a spanyoloknak van.
A nép között a csodálkozás zugása hallatszott.
– Igen, a spanyoloknak, folytatá Bolivár, az ő hűtlenségük,
kegyetlenségük nélkül nem volna éle a mi fegyverünknek, az ő tetteik
emléke ád kettős erőt karjainkba, az nem enged bennünket másra gondolni,
mint a felszabadulásra. Ha ők megtartják a Myrandával kötött
capitulatiót, ha ők kegyelmesen bánnak azokkal, kik a fegyvert ijedten
lerakták, soha sem szabadul meg a járom alól Dél-Amerika. De szerencsére
ők nem bántak velünk irgalmasan; ti, kik be voltatok zárva kerített
várostokba s sok ideig hírt sem hallottatok honfitársaitokról, tán
irigylettétek azok sorsát véres küzdelmeitek napjaiban; pedig odakinn
lenni nagyobb borzalom volt, mint ide benn. Egy nagy börtön volt az
egész ország, melyben a nagy porkoláb Morillo és tömlöcztartói Pug,
Boves, Aymerich…
«Átok neveikre!» ordított közbe a nép.
– … Fogva tarták az egész nemzetet, kik a kihirdetetett amnestiára
visszatért hősöket százával gyilkolák le, kik előtt elég volt egész
családokat tömlöczre vettetni, ha azokról az volt a hír, hogy becsületes
emberek. Midőn Varinas erődét megtámadák csapataink, a hol tizenegyszáz
ártatlan lakos volt összefogva puszta gyanú miatt, a várkormányzó Pug
azt parancsolá katonáinak, hogy öljék le a foglyokat mind. Ötszázat
leöltek már közülök, midőn előcsapatunk nem tűrhetve a bástyákon szemei
előtt véghezment mészárlást, merészen ostromra rohant. A gyilkosok
jelenték a vezérnek, hogy nincs idő a munkát befejezni. Jó, felelt Pug,
majd visszatérünk rá! És azzal előcsapatunkkal megküzdve, ismét
visszatért munkájához és bevégzé azt. Mi csak ezerszáz hullát találtunk
már a bástyákon.
A borzalom és átok zugása szakítá félbe Bolivár beszédét, mely csak
nehezen tudott elcsendesülni, mint a felzaklatott tenger.
– Egy napon két gyönge gyermek jelent meg Morillo előtt; a hős Arismendi
unokatestvérének fia, egyik nyolcz, másik tizenkét éves. – Apjukat
elfogatta a fenevad, csupán azért, mivel Arismendi rokona. – A gyermek
ártatlan szava kegyelemért esdett a kegyetlen előtt. Megadom a
kegyelmet, szólt nekik Morillo, ha ráálltok, hogy füleiteket
levághassam. A gyermekek gondolkozás nélkül beleegyeztek. Az átkozott
inte a hóhérnak s mindkét gyermek elveszté egyik fülét, a nélkül, hogy
egy jajkiáltást tenne. Ti nem is sírtok? kiálta Morillo; bakó! folytasd.
A bakó keze reszketett. Halálfia vagy, ha reszketsz! ordíta rá a véreb.
– A gyermekek másik füle is lehullott és ők még csak egy vonással sem
mutatták arczaikon, hogy ez nekik fáj. A szörnyeteget e hősi erő
gyermekek szívében haragba és félelembe hozta; mi lehetne ily fajzatból,
ha megnőne? Előhozatta apjukat s ott mind a hármat agyonlövette.
Ah! még a vakok is a kórház ablakaiban ökleiket emelgeték az ég felé.
– Nem hinné el az utókor, hogy valaha keresztyének így viseltek harczot
testvéreik ellen, ha a spanyol tábornok irott parancsa nem volna
kezünkben, mely ime azt hirdeti, hogy a ki hadseregéből a független
sereghez pártol, annak ötödízigleni rokonaiból minden ötödik embert főbe
löveti s a hol elszökött, azon megye hatóságát megtizedelteti s fizettet
vele minden szökevényért tizezer spanyol piasztert.
A düh sajátságos nyilatkozmánya volt, hogy az emberek erre elkezdtek
kaczagni. – Elég ok is a nevetségre, hogy a spanyol hadvezér kényszeríté
minden egyes szökevény egész atyafiságát vele együtt az ellenfélhez
szökni.
– Midőn az egész ország a kétségbeesésbe volt űzve, akkor egy ördögi
gondolat támadt a spanyol vezérek lelkében a patrioták kiirtására. – Ez
a Boves, ez a hajdani dugárus és most tábornok, Pug, a varinasi
mészárló, egy Palomo nevű néger, kit a caracasi börtönből hoztak elő,
hol gyilkolás miatt ült s egy spanyol zsiványvezér, Rosita, fellázaszták
a négereket, szabadságot igérve neki, ha a patriotákat kiirtják. –
Kilenczszáz mérföldnyire dúlták fel az országot e felbőszült fenevadak,
míg az ifju Ricante elfoglalt várában magával együtt levegőbe röpíté
legdühösebb csordájukat, ádáz vezéreikkel együtt…
Itt Bolivár megállt; a nehéz emlékek felidézése kifárasztá, nyögni
látszott azoknak elmondása alatt. Az egész tömeg néma csendben várta,
hogy mit fog mondani tovább.
– S még itt nem volt vége az éjszakának; még mindig tudott feketébb
lenni a balsors; nem volt már rendezett hadseregünk, nem állt már több
várunk, mint Carthagena; Morilla hadserege szárazon és tengeren
egyszerre támadá meg a hősök városát s megtölté halottaival annak
sánczárkait. Négy hónapig védte magát a hős Juan de Dios Amador a
túlnyomó ellenség ellen, mi alatt a harcz, az éhség, a dögvész
elpusztítá a hős lakosság felét. Végre, midőn már nem volt mit enni a
városban többé, összegyűjté a népet mind a la Popa erőd előtt,
beszegezteté ágyúit, felgyújtatá a házakat s hajókra, dereglyékre
szállva, keresztül törte magát a spanyol hajóhadon, nem hagyva hátra a
győztesnek mást, mint egy laktalan romtömeget, holttestekkel tele.
Minden el volt már veszítve, csak Venezuela állt még. Hála neki, hogy el
nem hagyta magát döntetni a kétségbeeséstől, hogy bízni tudott, midőn
nem volt többé kiben; hogy védte magát, midőn hadseregeink minden romja
a Llanos pusztáiba menekült. A Llanos megszabadíta minket, ott a
végtelen síkságon, hol az óriási fűben lovastól rejtve van a harczos,
nem volt jó megjelenni a spanyol üldözőnek; ott ezer meg ezer férfi kel
fel egy jelszóra a hallgató berekből, kik ott alszanak paripáik mellett,
kik nem kérnek zsoldot, kik nem fáradnak el a harczban s soha sem adják
meg magukat. Csak vezér kellett a derék Llanéroknak, hogy egy napon
megjelenjenek a csatatéren, oly rettenetes ellent állítva a spanyolokkal
szembe, miről még nem is álmodtak. – E vezért megadta a sors…
Itt marczona társára mutatott Bolivár, ki most is a lovon ült, kemény,
durva arczán semmi változást sem mutatva.
– E hős neve Jose Antonio Paez. Miranda idejében egy csoport Llanero
hadnagya, most legnagyobb hősünk. Midőn Miranda capitulatiójával Morillo
kihirdette a közbocsánatot, az én barátom Paez is oly együgyű volt, hogy
hitt neki. Látjátok, ő oly ártatlan jó ember, hogy még Morillonak is
tudott hinni s megjelent Varinasban. Morillo pedig azonnal megfogatta s
egy szük börtönbe háromszáz más fogolylyal együtt összecsukatá, harmincz
fontos vaspereczet csukatva kezeire. Hahaha! Nézzétek ezt az alakot! Mi
ennek harminczfontos bilincs? Játékszer, képzelt láncz, minőt gyermekek
csinálnak füvek száraiból. Az első éjszaka megfogta Jose két marokkal a
harmincz fontos békót, egyet csavart rajta s az úgy szétpattant, mintha
forgácsból lett volna; akkor Paez azt a mulatságot szerzé magának, hogy
a többi foglyok lánczait is összetörte s mikor a porkoláb jött, hirtelen
megragadta, elvette tőle a kulcsokat, megrohanta a várőrséget s
elfoglalta puszta kézzel Varinas várát.[4] Ime ez a hős Jose Antonio
Paez. Az ő hivására előjöttek félelmes berkeikből a bátor Llanerok; ez
volt az első csapat, mely újra kezdte a szabadság harczát; a második,
mely soha sem adta azt fel, volt Venezuela népe. E kettő nélkül Bolivár
nem tehetett volna semmit; e kettőnek köszönheti Dél-Amerika, hogy még
élünk. Azért engedjétek nekem Venezuela derék lakói, hogy e
borostyánkoszorút, melyet kezembe adtatok, kétfelé szakítsam s felét
átadjam a derék Paeznek, másik felét pedig a hős szűznek, ki Venezuela
védelmében oly nevet szerze magának, mely a Cordillerákon innen és túl
viszhangzik minden szabadon érző szívben, a derék dona Laurenzia di San
Sol-nak.
Azzal kétfelé szakítá a babérfüzért Bolivár; felét Paeznek, felét
Laurenziának nyujtva. A nép mennydörgő üdvkiáltása nyelte el a rebegő
szavakat, miket Paez és Laurenzia tudtak feleletül hozni. A herculesi
ifju, kinek tréfás munka volt lánczokat tördelni össze, mint szégyenlős
gyermek bukott le lováról, vezére kezét csókolva össze, míg a
márványszilárdságú szűz reszketve állt a férfi előtt, kinek bűvészete
népeket hódított meg.
Bolivár keblére ölelé a hős Llanerót balkezével; jobbját kitárva tartá:
– nem volt-e következetes dolog, nem sugta-e valami varázsló ösztön a
hajadonnak, hogy oda, ez üresen hagyott helyre boruljon, hogy méltóbb
helyen oly szív, mint az övé, nem doboghat; – hogy semmi jutalom oly
nagy nem lehet a hősnek, mint az ő szíve? Pillanat mulva az egész nép
harsogó tapsvihara mellett ott pihent a szűzi lányka a honszabadító hős
keblén, önfeledt elragadtatással adva vissza annak forró ölelését.
Bolivár egy öleléssel egy törhetlen jó barátot s egy halálig híven
szerető nőt nyert magának egy pillanatban.
A nép zászlókkal beaggatott diadalszekeret huzott elé, arra ülteté fel
mind a hármat, úgy vonta őket a San Sol-palota kapujáig, esküdve, hogy
életét, halálát adja a Libertadorért, a kiről minden ajk beszélt minden
fülnek; és minden szív tudta azt már jól, a mit a másik beszélt neki,
hogy milyen nyájas, mily hódító és mily szerény; csak egy ember volt,
kinek hangját nem lehetett hallani a közriadalban: – don Gideon. A
kőszobor előtti jelenet után szomorúan lesütött fővel sietett az ifju
bajnok az öreg Esteban di San Sol-hoz, ki vak létére palotája küszöbén
leste a közelgő zaj neszét; ott elfojtott keservvel mondá neki:
– A haza ügye meg van mentve; – hanem az enyim elveszett…