Chinai novella.
Ha meg akarjátok hallgatni, meghalljátok, ha nem akarjátok hallgatni,
nem halljátok.
Xelenhoa volt a legszebb leány Nanking városában, a tizenkilenczedik
városnegyedben; a költők így irják le őt:
Arcza fehér volt, mint a fehér selyem, illetlen pirosság soha sem
látszott azon, szemei szép hosszukásak és feketék, szemöldökei vékonyak
és hajlottak; hajfürteinek mesterséges fonadékait reggeltől délig
készítette el három ahoz értő rabszolgáló, különbnél különbféle
tekervényeket alkotva azokból; füleiből gyémántos csengetyücskék lógtak,
a mik szép fehér nyakát verték; szája olyan kicsiny volt, mint egy
kétfelé metszett Bilboa bimbó; fogai oly fehérek, mint a porczelán,
melyről a császár ebédel.
Kezeit soha sem sütötte meg napvilág; el voltak azok mindig rejtve
hímzett kantusa ujjai alá, hogy fehérek maradjanak, mint a patyolat.
Balkezének körmei tizenkét esztendő óta nem voltak már levágva, hanem
szép arany tokba valának zárva, a hogy előkelő urak leányaié szoktak
lenni, azért, hogy ne tehessenek semmiféle munkát, a mi kezeiknek
erejére válnék.
Lábai Xelenhoának oly kicsinyek voltak, hogy ha szél fújt, meg nem
tudott rajtuk állni; három éves kora óta egyforma aczélczipőkbe valának
azok befűzve, hanem a czipő kívül gyöngyökkel és rubinokkal ragyogott;
ha menni kellett valahová, négy rabnő vette ölébe, mert az előkelő
hölgynek nem is illik, nem is szükség, hogy saját lábain járjon.
Termete Xelenhoának derékban két araszszal átfogható volt. Azért, hogy
ily karcsú maradjon, naponkint nem kapott egyebet enni, mint száz szem
megszámlált rizskását vízben főve, s czukros vizet naponkint háromszor;
mert az előkelő leánykák főerénye az, hogy gyöngék legyenek, s ezért
sokat kell szenvedni.
Hanem azért meg volt neki minden gyönyörűsége, a mi után előkelő hölgy
vágyódik; voltak selyem ruhái, aranynyal és gyöngyökkel hímezve, voltak
ezüst tükrei, a mikben egész nap nézhette magát, voltak drága virágai, a
miknek illatával eltelhetett, voltak énekes madarai, a miknek énekében
gyönyörködhetett; volt különösen egy ritka csodálatos madara, a mit csín
nyelven fum hoannak hínak: a barbarok úgy híják azt, hogy «napmadár» és
ez olyan ritka madár, hogy ilyent csak főfőmandarinok tarthatnak
maguknak, és azt árúba bocsátani nem is szabad; azt csak különös
kegyképen lehet ajándékul kapni a hatalmas császártól, ki a fum hoan
madarak örökös ura.
Ha akarjátok meghallgatni, milyen a fum hoan madár? meghalljátok, ha nem
akarjátok, nem halljátok.
A fum hoan hasonlít a sashoz és a pávához. A feje búbján van egy korona
barnapiros és sárga aranyfényű tollakból, nyakát égszinkék örv fogja
körül, mely olyan, mintha gallérja volna, bíbor-piros pettyekkel
tarkázva; a háta karmazsin-piros, a melle sáfránszín, a szárnyai
sötétzöldek, fehér foltokkal, hosszú szétterített farka tollai
tengerviz-szinűek, mindeniknek egy-egy szivárványos pávaszem a végén,
aranyozott rojttal.
Ilyen volt Xelenhoa fum hoan madara, melylyel magát egész nap mulatta; a
madár ott ült mellette és Xelenhoa czirógatta annak karcsú nyakát,
ragyogó tollait, és így mult el egyik nap a másik után, míg egyszer
betelt a tizenötödik év Xelenhoa születése óta, s ez a nap volt kitűzve
arra, a midőn Xelenhoának nőül kell menni Toipingvanghoz, a kivel
eljegyeztetett születése napján, ezelőtt tizenöt esztendővel.
Toipingvang pedig igen derék nagy férfiu.
Ha meg akarjátok hallgatni, milyen nagy férfiu Toipingvang?
meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.
Toipingvang igen derék férfiu; kétszáz és negyven fontot nyom ruhástul.
Azt tudjátok a mértéktudományból, a mit a mennyei birodalomban találtak
fel, s a barbarok innen tanulták el, s most azzal dicsekesznek, mintha
az ő találmányuk volna, – hogy a világon az a legtökéletesebb, a mi
gömbölyű. Toipingvang tehát tökéletes férfiu, mert neki gömbölyű az
arcza, a szemei, a körmei; és a mi legnagyobb ékessége a férfiúnak, a
hasa is gömbölyű.
Mikor Toipingvang az utczán végig viteti magát elefántcsont
zsellyeszékében, előtte két ember megy hosszú bámbuszbotokkal, a kik a
csőcseléket terelik félre az útból, mellette két szolga viszi magas
rudakra feltűzve azon ezüst táblákat, mikre veres betűkkel van felirva
Toipingvang rangja, azok után jön négy fogdmeg, a kik bilincseket hoznak
azok számára, a kik útközben netalán nem üdvözölnék elég tisztelettel
Toipingvangot.
Maga Toipingvang mozdulatlanul ül ilyenkor a zsellyeszékben, szemeit sem
jobbra, sem balra nem fordítja, ölében tartván azon arany ládácskát,
melybe a császári pecséttel ellátott mandarindiploma van zárva, a mit
magától elhagynia soha sem is illik; egy rabszolga tarka napernyőt tart
feje fölé, másik festett zászlóval legyezi és mindezek csak hatalmas és
nagy férfiakat illető kitüntetések.
Ilyen hatalmas és nagy férfiú volt Toipingvang.
Ilyen hatalmas és nagy férfiu választá Xelenhoát szerelme tárgyául.
Milyen nagyon szerette Toipingvang Xelenhoát? – ha meg akarjátok
hallani, meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.
Toipingvang az egész utat, mely menyasszonya házától az övéig vezetett,
behuzatta tarka virágos gyapottal, s a házakat kétfelől narancsfákkal
rakatta ki.
Száz teve, száz ló vitte a sok selymet és ezüstöt, a mit menyasszonyi
ajándékul adott neki, száz rabszolgaleány a drága edényeket,
kösöntyűket, gyémántos pártákat és öveket.
Aranynyal áttört elefántcsont gyaloghintón vitték Xelenhoát vőlegénye
lakába, s tartania kellett őt két rableánynak, hogy a nehéz
gyöngyfüzérek le ne rántsák a földre.
Tizenkét napig tartott a nászünnep, mindennap új meg új ünnepély volt
rendezve: egyik nap bohóczok játéka, másikon kakasviadal, harmadikon
bűvészek szemfényvesztése, negyediken trombitákkal és sípokkal csinált
hangverseny, ötödiken tűzijáték, hatodikon kötélenugrálók és
lovontánczolók; és mindennap reggeltől estig lakoma, drága ételek,
italok boldognak, boldogtalannak, és Xelenhoának mindennap három új
öltözet, egyik ragyogóbb mint a másik, hogy annál szebbet nem láttak
Nankingban soha.
Ilyen nagyon szerette Toipingvang Xelenhoát.
Xelenhoa valóban a legboldogabb nő volt a világon.
Milyen nagy volt Xelenhoa boldogsága? ha meg akarjátok hallgatni,
meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.
Volt neki két kastélya, egyik a városban, másik a városon kívül; volt
két kertje, egyik nyáron hozott gyümölcsöt, másik télen; volt száz
rabszolgálója, a kik szépen tudtak énekelni, tánczolni, festeni és hímet
varrni, tudtak zenézni és mesét mondani s szép hajat szépen befonni.
Kell-e ennél nagyobb boldogság egy asszonynak?
Szobáiban pézsma- és ambra-illat volt, butorai violafából, mely ha
megmelegszik, gyönge violaszagot ad; szőnyegei bársonyból és
angoragyapjuból; termeiben szökőkutak mindenféle illatos vizekből;
gyöngye, gyémántja, ékszere annyi, hogy számát sem tudta; lehetne-e
valaki boldogabb, mint ő volt?
– Ime ez mind a tied Xelenhoa, monda neki Toipingvang, a mit szemed,
szíved kiván, a mit füled hallani óhajt, ajkad izlelni szeret, azt
kívánd, azt szeresd, most már válogathatsz benne.
Mert a ki már egyszer nő lett, annak boldogság a dolga, az mehet,
élvezhet, örülhet; az jóllakhatik pávanyelvvel, drága tengeri
fecskefészekkel, ízlelhet póklábakat, ananászon hízlalt tyúkot, s a mi
csak jó és kellemes, mert a férjes nő akkor szép, hogyha kövér.
– Mit kívánsz még Xelenhoa, hogy legboldogabb légy a nap alatt?
Ha meg akarjátok hallgatni, hogy mit kívánt még Xelenhoa? meghalljátok,
ha nem akarjátok, nem halljátok.
Xelenhoa azt kívánta, hogy boldogsága végett hozzák el neki azt a fum
hoan madarat, melylyel apja házánál oly sokáig együtt töltötte
ifjuságát.
Különösek az asszonyok kívánságai.
Toipingvang elhozatta a fum hoan madarat, pedig azért nagy váltságot
kellett fizetni Xelenhoa apjánál, a ki azt a császártól kapta.
Most aztán azt hitte Toipingvang, hogy Xelenhoa egészen boldog.
Ennél nagyobb áldozatot férj nem hozhatott nejének, mert ha a császár
megtudja, hogy Xelenhoa apja eladta vejének a fum hoan madarat, mind a
két férfiunak elcseréli a fejeiket.
Xelenhoa azonban most sem örült sem virágnyílásnak, sem
gyémántragyogásnak, nem gyönyörködött sem énekben, sem bayadér-tánczban,
még a drága válogatott ételekhez sem nyúlt, mikkel mindennap háromszor
megrakták asztalát, hanem most is a megszámlált száz rizsszemet hozatta
fel magának, az volt mindennapi eledele.
Mikor a fum hoan madarat elhozták hozzá: azon a napon Xelenhoa csak
kilenczvenkilencz szemet evett meg a rizsből, a századikat a napmadárnak
adta.
Második napon két szemet adott a napmadárnak, magának tartott
kilenczvennyolczat.
És így mindennap egygyel több rizsszemet kapott a napmadár, egygyel
kevesebbet Xelenhoa; – a századik napon mind a száz szemet a napmadár
ette meg, Xelenhoa egyet sem többé.
Már ekkor olyan fehér volt az arcza, mint a mutangvirágé lehullás előtt.
A százegyedik napon meghalt Xelenhoa, mint a hogy a mutangvirág szokott
meghalni, mely hajnalszínű, mikor kinyílik, s hófehér lesz, mikor elhal.
Csodálatos a virágok és az asszonyok meghalása.
Nagy volt pedig a szomorúság és a gyász Toipingvang házában Xelenhoa
halálára.
Ha akarjátok meghallgatni, hogyan gyászolta Toipingvang Xelenhoát,
meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.
Az első napon könyveket nyomatott sárga bámbuszpapirosra zöld betűkkel,
a miket a rokonoknak, ismerősöknek és előkelőknek elküldött, azokban
voltak megirva a további napok gyászünnepélyei tisztességes rendben;
lerajzolva a ruhák, a czipők és süvegek alakjai, a minőkben a
látogatóknak meg kell jelenniök a szertartásnál, kinek-kinek a maga
helye kimutatva rangja szerint, hogy azt el nem lehet téveszteni
senkinek.
Másodnapon készíttetett Toipingvang üvegkoporsót Xelenhoa számára, abba
fektették Xelenhoát legdrágább köntöseivel és gyöngyeivel félékesítve;
úgy feküdt benne, mint egy alvó.
Akkor beforrasztották az üvegkoporsó fedelét, hogy levegő nem férhetett
a halotthoz.
Harmadnap azután felállíták az aranyos árboczokat Toipingvang háza elé,
mikről földig érő selyem-zászlók függtek alá, azokra volt megirva ékes
versekben Xelenhoa szépsége, halála, s a szomorú férj hívogatása, hogy
jőjjenek őt megnézni.
Azután minden kapuját kinyitották a háznak, hogy mehessen a meghívott
sokaság a gyászt megnézni.
Fehér szőnyegekkel volt az egész palota bevonva, ez a gyász szine a
menyei birodalomban, fehérre volt öltözve az egész cselédség és a
látogatók mind fehér köntöst viseltek, tarka ruhában halotthoz
közelíteni tiszteletlenség.
Minden szögletben illatos viaszgyertyák égtek, s a nagy arany edényekben
drága illatszer füstölgött, mely jószagú kék felhőket képezett a ravatal
körül.
A ravatal előtt guggolt ötven bálványpap, egyik énekelt, másik
imádkozott, ki trombitát fújt, ki a dobot verte.
A ravatal mellett jajgattak keservesen Xelenhoa rabnői, fehér fátyollal
földig leterítve.
Az aranyos ravatalon pedig ott feküdt az üvegkoporsó, benne egy fehér
halott, a ki még szebb volt most, mint mikor élt.
Mellette balfelől állt a fum hoan madár, szép tollait felborzolva, tarka
koronáját hátrafelé gunnyasztva, néha piros orrával az átlátszó üveghez
csapkodott, mintha fel akarná ébreszteni urasszonyát, azután hátradugta
fejét szárnyai alá kedvetlenül gubbadva; egyszer-egyszer felkiáltott
fájdalmasan, kiterjesztett szárnyaival rebbenve, a mi keresztül hangzott
a trombiták üvöltésén is.
Jobb felől a koporsó mellett pedig maga ült Toipingvang; nem széken, nem
zsámolyon, még vánkoson sem, hanem a puszta földön, s kétrőfös olvasóról
imádkozott folyvást. Szemeit fel nem vevé kezéről soha.
És ez így tartott nyolcz napig; – nyolcz napig járt a népség megnézni a
fehér halottat az üvegkoporsóban: nyolczad napon kivitték az udvarra
Xelenhoa drága köntöseit mind, s ott a népség előtt máglyát raktak
belőlük, meggyujtották, megégették. Nincs urnő, a ki azokat viselje
többé.
Azzal bezárták a kapukat és Toipingvang egyedül maradt a halottal.
Három évig nem hagyta őt eltemetni, három évig ott ebédelt a halottal;
annak felhozatta a száz rizsszemet naponkint, magának csak tizféle
ételt; éjszaka ott feküdt a koporsó mellett szalmagyékényen,
parafa-vánkoson, három évig nem viselt mást, mint fehér ruhát, sem
gyaloghintóján nem volt más függöny mint fehér, és három évig nem vett
más feleséget, hanem beérte száz és egynehány rableánynyal.
Ennyire tudta gyászolni Toipingvang Xelenhoát!
Ha meghallgattátok, tudjátok, ha nem hallgattátok, nem tudjátok.