Bécsben, ez előtt néhány évvel, a farsang alatt történt ez a furcsa
eset. Valóban furcsának kell neveznem, ez az illő mellékneve, mert
egyrészt nagyon tréfás, másrészt meg nagyon különös.
Előkelő urak bált adtak és tánczoltak. Ebben még semmi rendkívüli
sincsen. A tánczolók között volt egy szép halavány baronesse, fiatal
tizenhat esztendős leányka. Hogy honnan tudom ilyen bizonyosan hány
esztendős? azt majd néhány sorral alább megmondom. Óh én nekem igen
hiteles bizonyítványom van erre, «Schwarz auf Weisz», a hogy Bécsben
mondják. Ebben az esetben «Weisz auf Schwarz».
A baronesse neve nem tartozik a dologra, valamint a többi szereplőké
sem. Elég azt tudni, hogy mi történt?
Az egész finom világ azt tartotta, hogy a baronesse igen szépen tánczol.
Nagy bájjal a francziát, nagy hévvel a lengyelt, tündéri könnyűséggel a
walzert.
Azután azt is beszélték, hogy olyan karcsú termete nincs senkinek, mint
neki, araszszal át lehet érni a derekát. Mind ez nem volt titok, szabad
volt tudni akárkinek.
Egyebekre nézve pedig a baronesse igen szép és szeretetreméltó volt s
minthogy méltó volt rá, szerették is és épen jegyben járt egy derék,
fiatal huszárkapitánynyal, a ki nem volt ugyan magas származású és a
mellett szegény legény volt is, de azért, mint nemesszívű derék ember,
megnyerte szívét a fiatal gazdag hölgynek, kinek nem élt sem atyja, sem
anyja s kezével szabadon rendelkezett; aztán a baronesse elég gazdag is
volt. Akárkire nézve jó partie; a kis huszártól elegen is irigyelték.
Abban az említett bálban rózsaszín öltönye volt a baronessenek, fehér
gyöngyvirág diszítménynyel, hajában piros rózsák voltak, mellcsattja egy
rubinokból alkotott virág. Azért irom le olyan körülményesen egész
öltözetét, mert arcza is olyan szép piros volt, s aztán lesz még arról
valami kérdés.
Az első walzernél egy fiatal dandy felkérte őt egy tánczra. Kitünő ifju
volt a társaságban; ő volt az Adonis, a bálkirály; szebb barkót képzelni
sem lehet, mint az övé.
A baronesse elindult vele; csak úgy repültek, mint két tűndér, kiket
Strauss hegedűje megbűvölt.
A tánczterem jó hosszú; azt szép munka egyszer körültánczolni. Az Adonis
és tánczosnéja kétszer megtették ezt a körútat pihenés nélkül. Ez már
bravour; ez hősi tett és valóban bámulatra méltó. – Mikor másodszor
visszatértek a baldachinhoz, honnan a baronesse elindult, ő meg akarta
köszönni tánczosának a fáradságot, de az nem bocsátá.
– Oh nem, baronesse, súgá neki, három a táncz.
S azzal tovább rohant a tündérkaréj, egyik keringő pár a másikat
üldözve, lihegő kebellel, izzadt homlokkal, káprázó szemekkel; az Adonis
és a baronesse repültek a viharhajtotta sorban.
Mikor aztán harmadszor is visszatértek a baldachinhoz, a baronesse csak
összerogyott és aztán nem is kelt fel többet. Meg volt halva; de olyan
szépen meg volt halva, mintha egy esztendeig készült volna hozzá.
Rózsaszínű tánczruhában, piros rózsákkal a fejében, a legszebb
viaszsárga halott, a milyent csak valaha egy tánczteremben láttak.
Persze, hogy azért nem lett vége a bálnak. Harmadnap a baronesset
eltemették; a koporsó a bizonyságom, hogy csak tizenhat éves volt;
fekete bársonyra ezüst szegekkel úgy volt az kiverve.
Az Adonist ez az eset arra a farsangra minden versenytársa fölé emelte;
ő lett a lyon-királya a jó társaságoknak; mindenki iparkodott
ismeretsége után, a delnők törték magukat érte, hogy vele
tánczolhassanak, salonjaikba megnyerhessék, – liaisonokat kezdhessenek
vele, stb.
Hogy is ne! Egy férfi, a ki egy delnőt halottá tánczol! Lehet ennél
érdekesebbet képzelni? Meglehet, hogy a legutolsó fordulókat már egy
holt nővel tánczolta. És valóban ő maga is dicsekedett vele, hogy
egyszer csak kezdte észrevenni, hogy tánczosnéja egészen a karjára
nehezül, hogy fejét nagyon hátra hajtja, hogy szemei elvesztik fényüket
és ajkai mereven szétnyílnak. Látta, mikor meghalt és még sem jött
zavarba, elvégezte vele a tourt és visszavitte a helyére. – Lehet ennél
nagyobb lélekjelenlétet képzelni? Ez sokáig közbeszéd és általános
bámulat tárgya maradt.
Hát még az a jó élcze hozzá, hogy ez által a kis huszárkapitány
egyszerre özvegyen maradt. A menyasszonyát, úgy szólván, a szeme láttára
ragadták el az orra elől. Ez igazán különös tréfa. Szegény fiu! Azt
mondják, hogy szerette; no annál nagyobb baj neki, hogy meghalt. Ki
tehet róla? Pedig épen quietált is, mert menyasszonya úgy kivánta.
Némely embernek különös fátumai vannak.
Úgy hiszem, hogy a mennyien bámulták a divatlyont, épen annyian nevettek
a szegény pórul járt vőlegény fölött s legelébb is az ő baját
felejtették el. Nem is sokat kérdezősködtek felőle többet, eltünhetett,
a merre neki tetszett, nem tartozott a társasághoz. Most az egyszer lett
volna alkalma bejuthatni a parfumeös regiókba s most is elwalzerezték a
szerencséjét.
Az Adonis egy egész esztendeig divatkirály maradt még; akkor
leszorította a dicsőségből valami muszka herczeg. A divatvilágban
nincsenek nemzetiségek, ott cosmopoliták vagyunk.
Adonisunk vigasztalta magát a zöld asztalnál, – nem a szónoklatok
asztalánál, – hanem a hol a finom emberek elnyerik egymásnak a faluit,
birkáit és jövendőbeli árendáit.
Ott ő elkezdett különös kegyencze lenni a szerencsének. A milyen
félelmes vetélytárs volt eddig a salonokban a férfiakra nézve, épen
olyan félelmes játszótárs kezdett lenni ama csendesebb szobákban, a hol
nem beszélnek szerelemről.
Igen szépen nyert és volt esze; nem pazarolta el a pénzét, hanem vett
rajta egy csinos dominiumot valahol Morvaországban.
A finom körökben erre egy ügyes élcz kezdett el körútat tenni:
– Tudjátok, Asztolf barátunk hol vett magának jószágot?
– Hol?
– Makaóban…
Ez az élcz elég jól elterjedt az ismerős körökben, casinókban, a
sport-emberek gyűlhelyein: hallhatta, a ki beavatott volt, hanem azért
profanusabb körökbe nem szivároghatott az le, mert hiszen ki érintkeznék
azokkal?
Maga Asztolf is jól ismerte ezt a calembourght, s ha úgy jó kedvében
mondták neki, nem is haragudott érte. Jó barátoktól sokat fölvesz az
ember.
Hát egyszer egy bécsi újság hírtárczájában szóról-szóra nyomtatva lehete
olvasni ezt a tréfát: «derék sportmaneink egyike, * * Asztolf, egy on
dit szerint igen szép jószágot vásárolt magának – Makao félszigetén; úgy
beszélik, hogy ott szándékozik letelepedni».
Ah ez csúnya affront! Hol van az a szerkesztő? Adja elő, ki irta azt az
ujdonságot? A canaille! Hogy mer ő arra a vakmerőségre vetemedni, hogy a
mit a különb emberek egymással tréfálnak, odább adja! Fricskát a
nyomorultnak!
A dandy rögtön sietett a szerkesztő irodájába s igen röviden, szárazon
elmondá neki, hogy miután őt így insultálni merte, válaszszon a kettő
közül: vagy nevezze meg azon czikk iróját, vagy menjen verekedni maga. A
harmadik in petto marad: ha nem teszi, fricskát kap a semmirekellő.
A szerkesztő öreg ember volt és rövidlátó, azt mondta, hogy ő bizony
verekedni csak tollal szeret; nem is tanult más fegyverrel vívni, mint
késsel és villával; hanem azt megteheti, hogy a kérdéses czikk iróját
előadja, az egy igen derék alapos készültségű ifju, ki nem rég jött a
laphoz; itt dolgozik a mellékszobában, majd mindjárt ki fogja hívni.
– No hát csak ide azzal a tudós ifjuval! monda Asztolf, s szembe állt az
ajtóval, melyen annak ki kelle jönni: hogy fog az majd megrettenni tőle!
De hogy megrettent ő attól, midőn az kilépett. A póruljárt vőlegény volt
az.
– Én irtam a czikket, uram, a hol és a mikor önnek tetszik, felelek
érte, hogy miért tettem?
Ez átkozottul jól volt játszva. Rég kereste ő az alkalmat, hogy
Asztolfba valahogy beleköthessen; de az is vigyázott magára.
Annyi belátása volt, hogy ez az ember őt halálosan gyűlöli, hanem hiszen
könnyű volt minden találkozást vele kikerülni, csak nem kellett saját
rangkörét elhagynia, akkor két egészen különvált világban éltek.
És ime a kelepcze olyan jól volt ásva, hogy ő saját maga jön fölkeresni
azt, a kivel találkozni nem akar, ő maga hívja azt ki fegyveres
elégtételre, a kinek nem akart megragadható ürügyet adni arra, hogy az
kihívhassa őt.
Minden visszalépés még gondolatban is képtelenség volt.
Azt mindenki tudta jól, hogy a volt huszár remekül tud vágni és lőni.
Kardra bocsátani őket, annyi volna, mint ellenfelét mészárszékre vinni.
A segédek pisztolyt választottak.
Mindent elkövettek, hogy a párbaj kimenetelét sikeretlenné tegyék, a mit
csak a szabályok és a lovagi becsület megengednek.
Harmincz lépésre szabták a barrièret; két nagy közönséges új pisztolyt
vettek elő, a mikből még senki sem lőtt; azokba félakkora golyókat
tettek, mint a mekkora volt a cső calibere, s hozzá igen erősen leverték
a golyóra a fojtást; azután hideg januári reggelen ingre vetkőzteték le
mind a két vívót, hogy karjaik annál jobban reszkessenek, így azután
alig valószinű, hogy valamelyik közülök egy emberalaknyi nagyságú czélba
beletaláljon.
Mikor pisztolyaikat választani összejöttek, az özvegy vőlegény azt mondá
halkan a dandynek:
– Nem találja ön különösnek, hogy épen ma egy esztendeje annak, hogy
menyasszonyom meghalt?
A dandy még sápadtabb lett, mint eddig volt. Azzal csendesen helyeikre
léptettek.
A lyon sokáig czélozgatva lőtt, a vőlegény hirtelen felétartva. Egyik
sem talált. A pisztolyok félreküldték a golyókat, azt sem tudni, hová?
Gonoszul rugott mind a kettő.
Másodszor is megtöltötték azokat s ismét kezeikbe adták. Azok a golyók
is a levegőbe mentek, kikerülték az embert.
Most már a segédek közbevetették magukat. Elég van téve a lovagi
becsületnek, kétszer lőttek, bebizonyíták bátorságukat, többre nincs
szükség, a vívók lemondhatnak a harmadik lövés jogáról. – De az özvegy
vőlegény nem mozdult helyéről, a fegyvert követelte.
Uraim! Három a táncz!
S a harmadikra úgy lőtte főbe azzal a rossz pisztolylyal a gavallért,
hogy a leggyönyörűbb minié-csőből sem lehetett volna szebben.