Genre.
Alföldön utaztak vándor-komédiások, velük volt a jó öreg Megyeri is: –
még akkor fiatal Megyeri. Mikor ezt hallottam tőle, akkor volt már öreg,
én voltam fiatal. Most ismét én vagyok az öreg, ő az ifju.
Orgonás zivatar behajtotta őket egy rozzant csárdába, a minőt csak úgy
mellette elfuttában szokott máskor meglátni az utas ember, s
valahányszor felé tekint, gondolja magában: de jó, hogy olyan messze
esik az úttól!
Hanem hát most az egyszer nem volt mit válogatni benne: a fergeteg rossz
utitárs, még oda is behajtja az embert, a hol nem akart megszállni.
A hosszú gerendás vendégszobában sötét volt már, este felé járt az idő,
még sötétebbé tették azt a kárpitos felhők, annál rosszabbul esett a
szemnek és szívnek az a világosság, a mit egy-egy pillanatra a szűk
karikás ablakon át belövelt a villám, s utána úgy dörömbözött goromba
ökleivel ajtón, ablakon.
Hanem a hosszú ivó-asztal végén ott pislogott egy kis olaj-mécses; a
mellett ült két pásztorféle ember egymással szemközt a hosszú pad végén,
s beszélgettek halkan, csendesen valamiről; észre sem is igen vették,
hogy vendégek jöttek a csárdába, kaputos urak, a kik féltükben «jó
estét» kivánnak az ittbenn levőknek.
A zápor neki eredt istenigazába, a színészek leteregették ázott
köpönyegeiket, s leültek az asztal másik végére. Valami buglyos szolgáló
hozott eléjük valami keserves italt, letette durczásan s visszabujt a
söntésbe. A két pásztorember folytatta a csendes beszélgetést.
Régen itt beszélgethettek már, már fogyatékán volt mindkettő előtt a
boros palaczk, s a pusztai ember nem szeret sietve inni, hiszen ráér.
Az egyik férfi szép fiatal barna legény volt, kondor fényes haján félre
volt nyomva a pörge kalap, a mellett nagy bokréta hajladozott alá
árvaleányhajból, kék és piros csinált virágok is voltak közte; azt
nyilván gyöngéd kezek kötötték oda.
A legény igen halkan beszélt, nem is lehetett hallani, hogy mit mond?
homlokát tenyerébe fektette, s merően az asztalra nézett.
A másik férfi idősebb volt: kemény, napbarnította arcz, sűrű szemöldeit
érte magas karimátlan süvegének széle, hosszú, zsíros haja hátra volt
csapva vállára, bajusza erősen megsodorintva kétfelé.
Úgy beszélt dörmögő hangon a legénynyel, két könyökét az asztalra
fektetve.
Igen szép nyájasan beszélt hozzá:
– Látod Józsi szolgám, mondtam ugy-e? előre megmondtam. Nem jó lesz
belőle, ha te nálam nélkül jársz be a városba, ha te olyankor jársz a
házamhoz, mikor én nem vagyok otthon; mondtam ugy-e, hogy nem jó lesz
abból?
A legény nem felelt semmit, a záporeső egyhanguan verte az ablakot, s
valahol átszivárogva a rongyos tetőn, mint egy perczszámláló, csepegett
szemenkint a nyirkos szobaföldre.
– Mondtam ugy-e szolgám, hogy nem jó lesz abból, fiatal, hamisszemű
menyecske, te meg katonás legény vagy, megakad rajtad a szeme. Nem
megmondtam-e előre?
Ha felelt volna is a legény, nem lehetett volna azt hallani a
menydörgéstől, mit a lecsapkodó villám olyan közel hozott.
– Mondtam ugy-e Józsi fiam: nem vagy te arra való ember, hogy ha szép
asszonyt látsz a szemedbe nevetni, félrefordítsd a fejedet, jobban
ismertelek én már. Mondtam ugy-e, hogy ne menj oda?
Olyan szép nyájasan beszélt hozzá.
– Mondtam ugy-e, édes szolgám, hogy ez aztán nem marad titokban, mert én
nekem azt megsúgják; a rossz hír jó lovon jár, hamar megtudom én azt.
Mondtam ugy-e jó előre?
A szólongatott semmit sem felelt, egy szóval sem védte magát, pedig
olyan jámbor hangon beszélt hozzá a másik.
Azután sokáig hallgattak; a zápor, zivatar, menydörgés lassankint odább
takarodott, a vihar-okozta sötétség földerült, az alkonyodó nap egy
utolsó búcsúfényt vetett a bibor ég széléről a sötét csárdaszoba ablakán
át.
A vén pásztor kiitta bora utóját, megtörülte a bajuszát, azt hitték,
hogy vége van már beszédének.
Akkor nagy meggondolt szóval ezt mondá ifjabb társának:
– Mondtam ugy-e édes szolgám, hogy ha én aztán megtudom, hogy az én
fejemre ilyen szégyent hoztál: akkor én téged, ott, a hol előtalállak, –
menten agyonütlek. – A legény némán billentett a fejével.
Akkor az öreg fölvette az asztalról czifra ólmosbotját, s olyat sujtott
vele a legény fejére, hogy az rögtön halva rogyott le a padról.
Az öreg halkan utána mondá:
– Lám megmondtam.
Megyeri és a vándorcsapat riadtan futottak tovább a tanyáról, s a jó
öreg arcza mindannyiszor elhalaványult, valahányszor e sajátságos
jelenetet később elbeszélte.