A szultán siketnémáit nevezik így.
Egyszerű a mesterség, a hogy a siketnémákat szerzik. Golgondában egy pár
száz ember foglalkozik vele. Szegény emberektől, kiknek sok gyermekük
van, összevásárolják tiz-húsz rúpiáért, minőség szerint, a gyermekeket
egy éves korukban, a mikor még nem tudnak beszélni.
Azután valami növényekből készített maró nedvet töltenek a füleikbe, a
mitől azok tökéletesen megsiketülnek.
Két harmada a gyönge porontyoknak el szokott veszni ebben a műtételben;
azért a megmaradt rész, mire eladható állapotra növeltetik, nagyon is
drága.
A nyomorult teremtés, miután hallását elveszté, beszélni nem tanulhat
meg, s minthogy siket és néma, annálfogva egészen idegen is a világban,
melyben jár és semmi tárgyat, mit maga körül lát, nem tud magában
megnevezni. Ember, a kinek nincsen lelke.
Ezek a lélek nélküli emberek tehát nagyon keresett czikkek a szerályban.
Ők vannak mindig a szultán körül, ők szolgálják legtitkosabb szobáit, ők
őrzik legrejtettebb iratait s keze alatt vannak, midőn vezérekkel
tanácskozik.
Hiszen ők nem hallják, a mit más beszél; nincs fogalmuk szavak
értelméről, nem értik, mit jelentenek azok a kanyargó betűk, miket
szemeik láttára irnak: nincs lelkükben a leirt szónak megfelelő
gondolat; és nem szólhatnak senkinek a felől, a mit szemeik láttak.
Ezek a nyomorult bizebánok.
Hanem azért biborba, selyembe öltöztetik őket, öveiken gyöngyfüzéreket
viselnek, s a szultán asztaláról visszakerült tálak maradékaiból
lakomáznak s átalán igen nagy kegyben részesülnek… Mint a majmok, mint a
papagályok, miket nagy urak játékul tartanak szobáikban.
Nem is tanítják e lélekfosztott alakokat semmire, mihez emberi lélek
szükséges. Őrt állani, helyéből meg nem mozdulni, kezébe adott tárgyat a
mutatott helyre vinni, a szultán körmeit vékony hegyes vésővel
lemetélni, turbánja tekercsét felkötni: ennyi az egész tudomány, a mire
őket szoktatják. A hogy egy kutyát szokás megtanítani arra, hogy
szolgáljon, s a neki vetett tárgyakat hordja ura után.
III. Mustafa szultánnak volt még trónörökös korában egy kedves
bizebánja, a többieknél szelidebb szánalomra méltóbb. Azokban a nagy
olajszínű szemeiben annyi eszmélet, annyi érzelem látszott meg; milyen
kár érte, hogy nem tud sem érezni, sem gondolkozni. Neve neki sem volt,
mint a többi bizebánnak! Mire volna egy siketnémának a név? úgy sem
hallja, ha megszólítják.
A bizebán rendesen eunuch is; a szerály belsejébe járhat. Mustafa
sokszor küldött testvérének, a szép Salihának, bizebánja által azon
dudaimokból, mik a szerály kertjében teremnek, s miknek az a szomorú
történetük van, hogy a szultán egy érett dudaim-ugorkát nem találva a
helyén, miután izoglánjai nem vallották meg, hogy ki ette azt meg, hét
izoglánnak felhasíttatta a gyomrát; szerencsére a hetedikében
megtalálták a dudaimot, különben hétszázét is felvágatta volna.
A szép Saliha olyan jószívű teremtés volt; látta, hogy testvére
bizebánja milyen szelid, nyájas fiu s nem restelt vele enyelegni, néma
játékkal kérdezgetve tőle mindenfélét, a mit a bizebán olyan hirtelen
felfogott. A szép Saliha úgy sajnálta ezt a szegény fiut: miért nincsen
ennek lelke?
Egyszer a szép Salihának az a gondolatja támadt a cziprusok berkében
sétálva, hogy nem lehetne-e egy ilyen elrablott lelket visszaadni
elevenholt gazdájának?
Ha megmutatná neki valaki a betűk sorozatát, s azután mutatna neki egy
ismeretes tárgyat s annak a nevét a betűkből összeállítaná előtte, nem
ismerné-e meg ez által lassankint az egész világot?
Saliha megkisérté ezt a játékot. Ez csak kellemes szórakozás lehetett rá
nézve, a szerály egyhangú magányában; hallottuk már hírét, hogy hosszú
fogságba zárt rabok pókokat hogy tanítottak meg énekszóra tánczolni; és
mivel volna a szerály fogsága kellemesebb a bástyákénál s miért ne volna
egy siketnéma olyan háladatos, mint egy pók?
Salihát az első kisérlet után meglepé a bizebán lángeszű felfogása.
Egyszeri mutatásra megérte mindent, az alphabet minden betűjét le tudta
rajzolni a földre eső áttekintés után s a mi tárgy nevét egyszer
elolvasá, többet el nem felejté.
Az első siker még többre buzdította Salihát. Hátha beszélni is lehetne a
bizebánnal? Hogyan? beszélni? Igen, és pedig úgy beszélni, hogy azt más
észre ne vehesse: – a kezek által.
Az emberi kéznek öt ujja van; ez öt ujj lefogása és kinyújtása annyi
változatot ad, a mennyi az alphabet minden betűjének megfelel. Így
egyetlen egy kéz mozgásával egész szavakat leirhatni, miket csak az ért,
ki e titkos jegyeket ismeri.
A játék bámulatosan sikerült. A bizebán rövid időn tulajdonává tette e
néma beszédet s Salihának sok mulatsága volt vele, midőn olyan dolgokat
kérdezhetett meg tőle, mikről testvére azt hitte, hogy azokat senki sem
tudhatja, s aztán kötődhetett Mustafával, azt állítva, hogy mind e
titkokat e bűbájos kabbalisticus táblákból tudta meg róla.
A bizebánra ki gyanakodott volna? hiszen ő siket és néma.
Azonban Mustafa herczeg Ozmán császár halálával trónra került s az ifjui
tréfák helyett az a gond nehezült vállaira, hogy a török birodalom
kormányát viselje.
A török birodalom nagyon roskadozott már akkor, míg ellenségei
köröskörül mind megnőttek.
Volt akkor egy nagy embere az országnak, Raghib basa, kinek erős keze
még egy ideig fentartá a roskatag trónt. Ő volt az, ki Egyptom lázadó
fejedelmeit letörte s a tartományt a padisah lábaihoz hajtá.
Raghib basa nem csak hős volt a harczban, hanem hirhedett költő is, s
nemzetének legnagyobb tudósa, kit a későbbkori irók, mint államférfit
«vezérek főnökének» (Szadrul vezir), mint irót «Rumélia költői
fejedelmének» (Szultani Suari Rum) neveznek, kinek roppant munkájában, a
«Zezinet olulum»-ban (tudományok hajója), mind azon kincs össze van
gyűjtve, a mit kelet költői a pusztában, az oázoknál, szétszórva
hagytak; ő emelte azt a pompás könyvtárt, mely nevét viseli és mellette
a gazdag medresszt, magasabb tudományok számára és az imaretet, szegény
tanulók táplahelyéül; ott állott ez örök emlékek közepett a csorgó
szökőkút mellett a turbech, mely a halhatatlan alapító sírját nyomja.
De mit beszélünk sírról és halhatatlanságról, hiszen Raghib basa még él
és halandó ember, hiszen Mustafa szultán idejéről van szó, arról az
időről, mikor még a szép Saliha arcza friss volt, mint a hajnal előtt
kinyílt lotusvirág szirma.
Mustafa szultán nem tudott nagyobb jutalmat adni Raghib basának, mint a
midőn őt testvére kezével megajándékozá.
Raghib basa jellemzésére nem mondhatnék többet, mint azt, hogy
ötvenkilencz esztendős volt, midőn Salihát nőül vette, és mégis úgy
szerette őt az asszony, hogy midőn férje meghalt, megtébolyodott utána.
De ime újra halálról beszélek, pedig Raghib basa még él és uralkodik,
nem csak a mozlimek felett, hanem a mozlimek uralkodója a padisah felett
is, kinek szivét teljesen meghódítá az által, hogy még gondolatjait is
kitalálja.
Ezt a szó teljes értelmében kell venni.
Mustafa szultánnak szokása volt este addig le nem feküdni, a míg egy
nagy smaragddal rakott táblájú könyvbe be nem irta az elmult nap
eseményeit s saját szive érzéseit, gondolatjait. Ennek a könyvnek egy
saját kis szobája volt, a melybe azt a szultán saját kezével szokta
bezárni és még azon fölül a bezárt szobában őrködött a könyv felett a
kedvencz bizebán, ki reggelig be volt oda zárva.
Ki jöhetett volna arra a gondolatra, hogy a siketnéma olvasni tud? és az
olvasott sorokat tovább tudja adni másnak?
Ama kis szobának volt egy kerek szelelő ablaka, mely a Khaszoda mecsetje
felé nyilt, azt pedig úgy eltakarta a kigyós folyosó, hogy épen csak a
szerály mecsetjéből lehete oda látni.
Minden este, midőn a szultán az utolsó imára megjelent a mecsetben a
szultánával, szokás volt, hogy a mint szobájából megindult, a murzim egy
kis csengetyűre, melynek nyelve nem volt, hétszer ráütött egy
kalapácscsal; arra a mecset előtt álló imám kiáltá: «Ahamdu lillahi
Rabbil alemün!» (Istentől jő a kegy, ő az úr minden felett.)
Erre mindenki leborult arczra és úgy maradt mind addig, míg a szultán a
mecset ajtajához nem ér, midőn az imám újra kiálta: «Allahú ekbér!»
(nagy az Isten) s erre fölkeltek a földről.
Ez általános földreborulás rövid időköze alatt ott a khaszoda kerek
ablakocskáján egy kéz szokta magát kidugni, mely mindaddig, míg az imám
másodszor nem kiáltott, a legcsodálatosabb billegtetéseket követett el
ujjaival s azután ismét sebesen visszahúzódott.
Senki sem vehette azt akkor észre. Hanem a mecset ajtajában térdepelve
vigyázott e titkos jegyekre Saliha, s azoknak betűiből megtudott
mindent, a mit azon este a szultán naplójába beirt s még azon éjjel
megmondta férjének.
Raghib basa pedig bölcs férfi volt, a ki a titkoknak hasznát tudta
venni. Ez úton kiismerte ellenségeit s el tudta őket távolítani útjából;
megtudta a szultán vágyait s megelőzte őket; a mi jót tett, azt mind a
szultán nevében tette; a fényt, dicsőséget, mit ő szerzett, mind neki
engedte, s még azt is elhitette Mustafával, hogy ő uralkodik, pedig a
gyönge lelkű fejedelem csak festett báb volt lángeszű fővezére kezében,
ki nevét engedte hangoztatni olyan tettek után, mikért kezét sem emelte
föl.
Raghib mindenért, mit saját maga tett, egekig magasztalá a szultánt;
költeményeiben dicsőíté őt azon nagy tetteiért, hogy a vezére által
teremtett hajóhadat, fegyvertárt kegyeskedett megtekinteni, s bölcsnek
nevezte őt, mivelhogy országának jövedelme hat millió piaszterral
szaporodott, a mi az ő érdeme volt.
És azt nem csak Törökországban tudták, hanem egész Európában, hogy nem
Mustafa uralkodik Stambulban, hanem Raghib vezér, csak Mustafa nem tudta
azt.
Egyszer megmondták azt neki Raghib ellenségei: Hamil basa, Bahir Mustafa
és Mohamed Emin, kik irigylék a nagy vezér hatalmát. Megmondták a
szultánnak, hogy őt csak gúnyra nevezi uralkodójának Raghib, mert nála
nélkül tesz mindent s úgy intézkedik az ország sorsa felett, mintha ő
maga volna a padisah.
Ime most is a gyaurok egyik fejedelmével szövetséget kötött a szultán
tudta nélkül. A szövetség hasznos volna ugyan, mert a többi hitetlen
ellenségek romlására történik, de azt ne merészelje ura tudta nélkül
tenni a szolga, a ki csak por az ő ura előtt.
Nagy Fridrik, a poroszok királya volt az, ki Raghib vezér lángeszéhez
bízva, őt szövetségre felszólítá s a szerződés már alá is volt irva.
Ha az létre jön, talán még egyszer felemelkedik Törökország holdja.
Olyan szerencse volt az, a mi csak egyszer szokott kinálkozni egy nemzet
életében.
De Mustafa szívét fellázítá a gondolat, hogy ily nagy tettért nem hozzá,
hanem vezéréhez fordulnak. A mint az árulkodók elhagyák, nem szólt
senkinek egy szót is, hanem előhozatá a bizebánnal naplókönyvét és
beleirta abba, a mit szívében elgondolt.
Azzal bezárta a könyvet és a siketnémát s ment az esteli imára.
Ebben az órában a khaszoda ablakában megjelenő kéz e szókat jelenté a
figyelmező Salihának.
«Raghib fuss! Szultán tudja leveledet porosz királyhoz; holnap megölnek.
Irásaidat elveszik!»
Mustafa szultán nyugodt szívvel tért vissza hálószobájába a mecsetből
ájtatos imádkozása után. Gondolá, hogy titkát egyedül ő maga tudja még.
Holnap reggel fogja csupán elküldeni a bosztandzsikat Raghibért, a kik a
nagyravágyó vezér fejével térendnek vissza.
És ime a bosztandzsik, a kik másnap a szultán parancsával siettek
Raghibhoz, hogy őt megöljék, holt embert találtak helyében, a kit meg
nem öl többé senki.
Asztalán előtte egy levél feküdt, mely a szultánnak volt czímezve,
bársony boritékba téve.
Azt elvitték a szultánhoz azzal a hírrel, hogy Raghibot halva találták.
A szultán ezt olvasá a levélből.
«Mustafa. Az Isten különös csodatételei által nekem ez éjjel tudtomra
adá, hogy te engemet meg akarsz ölni, mivel a poroszok királyával az
ország javára tudtodon kívül szövetkeztem. Én nem futottam el a halál
elől, hanem megelőztem azt; hatvanöt éves vagyok, eleget éltem, hogy
meghaljak és eleget, hogy el ne felejtsenek. Az iratokat, miket nálam
találni vélsz, mind elégetém. Te lássad, hogy mit cselekedtél
országoddal? A próféta színe előtt majd megvitassuk a többit. – Raghib.»
A szultán elzsibbadt a bámulat és ijedtség miatt. E titkot, mi egyedül
lelkében volt elzárva, hogyan tudhatta meg más?
Vádolta vele a dzsineket, az indu szemfényvesztés varázslatát, a magától
iró tollat, az álomlátásokat; – csak a mi hozzá legközelebb volt, arra
nem gondolt, hogy a néma is tud beszélni.
A gyaurok nagy fejedelme Frigyes, midőn Mustafa szultán maga akarta a
megkezdett szövetkezést újra összekötni vele, azt felelte neki, hogy:
«egy okos embere volt Törökországnak, az meghalt; bolondokkal pedig nem
közli tanácsát», s Mustafának meg kelle érni azt a megaláztatást, hogy
az a nagy fejedelem, ki az ő szolgáinak egyikét szövetségére méltatá,
vele, a minden hivők urával, a királyok királyával szóba sem
ereszkedett.
Mustafa sokszor megsiratta azután Raghibot s lassankint egész búskomorrá
vált attól a gondolattól, hogy legrejtettebb titkait hogyan tudhatják
meg mások?
A bizebán ez eset után megszünt Salihát értesíteni a szultán titkairól.
Nem volt kiért tegye azt többé.
Hanem rövid időn egymás után látta három nagyvezér levágott fejét a
szerály kapujában ezüst tálczára kitéve.
Először jött Hamidé, kinél csak hat hónapig volt az ország
pecsétnyomója, ezt megölték együgyűsége miatt, «ki alatt a krónikairó
szerint, sem jó, sem rossz nem történt az országban».
Utána jött Bahir Mustafa feje. Ezt levágták kegyetlenségei miatt.
Harmadik volt Mohamed Emin nagyvezér, kit megöletett a szultán, mivel
gyáva volt a harczban.
Mustafa sírt mind a három nagyvezér halálán; siratta – de nem őket,
hanem a felejthetlen Raghibot, a ki oly bölcs volt, oly derék és olyan
vitéz. Mindenik nagyvezérének levágott feje Raghibra emlékezteté őt.
A bizebán pedig nevetett magában. A süketnémák nevetni is tudnak, mikor
egyedül látják magukat.
Csak ő tudta, hogy mi történt?