Kezd már hozzá szokni, hogy eljárjon velem a világba.
Meglátogatjuk néha együtt a műtárlatot, a hangversenyeket, s rendesen
eljárunk a színházba, akármit adnak. Bérlettem két zártszéket, egyet az
ő számára, másikat magamnak; ott ülünk együtt az utolsó jelenésig.
Egyszer valami csavargó jegyszedő, nem a rendes, szinte zavarba hozott.
A mint átadtam neki mind a két jegyet, csak az egyiket akarta elvenni,
azt állítva, hogy hiszen csak magam lépek be. Pedig Emelka is ott volt a
karomon. Más ember, ha ittas, egyet lát kettőnek, ez meg kettő helyett
egyet. – Ritka tünemény a világon.
A farsang kezdetén egy meghivó jegyet kaptam valami tánczmulatságba, a
mit fiatal urak rendeztek. A meghivó jegyre csak az én nevem volt
egyedül írva. Nagyon felingerültem rajta, siettem rögtön a rendezőhöz:
«barátom, megbántás akar-e ez lenni, vagy mi? azt tudjátok, hogy nekem
feleségem is van, tudtok tán valami okot rá, hogy őt kihagyjátok, midőn
engemet meghívtok?» A rendező kimenté magát; tévedésből történt s utána
írta a jegyre nőm nevét is.
Elmentünk oda.
Újdonat új bálköntöst varrattam Emelka számára a legutóbbi divat
szerint, fehér csipkefodrok voltak rajta, zöld virágfüzérekkel. Olyan
volt benne, mint egy tündér.
Az egész bálban nem volt szebb nő, mint az enyim; büszke is voltam reá.
Nem tánczolt senkivel, csak mindig én velem sétált; valami gróf ** jött
oda egynehányszor hozzám, a ki úgy tett, mintha velem akarna beszélni;
pedig látszott, hogy nőm szépsége csalta oda: az igen kellemetlenül
hatott rám; nem is maradtunk ott soká, a nyugóra alatt elhagytuk a
táncztermet. Jobb minekünk otthon kettecskén.
Mikor az ember úgy szereti egymást, mint mi, s úgy nem tudja azt
eltitkolni, mint mi, akkor csak kellemetlenül érinti minden találkozás
avatatlan emberekkel.
Szeretnék valami puszta szigetben lenni egyedül ő vele, hogy senki se
tudna felőlünk semmit. – Sértenek engem az emberek szemei.