Nagyon elszoktam már az emberi társaságtól. Nála nélkül nem tudok sehova
menni. Ha egy óráig kinn vagyok valahol, olyan nyugtalan leszek, futnom
kell haza, hogy meglássam: nem történt-e neki valami baja? ő pedig úgy
nem szeret emberek közzé menni; ha hozzám jönnek is mások, félre ül az
ablakhoz és nem elegyedik a társalgásba; alig veszik észre, kogy jelen
van. Legtöbbször szobájába távozik, ha valami profánus ember jön hozzám
s nem kérdezősködik tőlem, hogy ki volt itt?
Nem engedem őt a háztartás gondjaival vesződni; minden után magam látok;
én pörlekedem a cselédekkel is, épen ma kergettem el a szobaleányt; a
szemtelen! mikor Emelka ledült hálószobájában aludni, ez rányitogatott
ajtót, ablakot, elkezdett porolni, s még danoláshoz fogott. Milyen ez a
cselédség!
A fehérneműt is magamnak kell számbavennem. Olyan tisztán marad minden
ruha, a mit levet, a hogy fölvette és soha sem szakad semmi rajta.
Én nem is tudom, hogy ő miért nem tesz úgy, mint más nő, a kinek oly sok
pipere kell; soha eszébe sem jutna, ha én meg nem lepném néha egy-egy új
divatú mantilleal, új kalappal; azok is mind olyanok maradnak hónapok
múlva is, mint új korukban voltak.
Különben én nagyon szeretem, hogy így van; egészen elszoktatott a
kávéháztól, most este is odahaza ülök, s ha abbahagytam a munkát,
előveszszük a sakkot s eljátszunk késő éjfélig; különös, hogy ő csak a
feketével tud játszani, én meg csak a fehérrel; ő többször megver engem,
mint én őt, mert sokszor igen szórakozott vagyok.
A múltkor eszembe jutott, hogy arczképét még nem bírom; ő soha sem akart
senkinek ülni; kértem, hogy tegye meg nekem, valami keveset tudok
festeni, fiatalabb koromban sok arczképet rajzoltam mulatságból. Ez
különösen jól sikerült. Barátaim, a kiknek megmutattam, a bámulattól
alig bírtak magukhoz térni. Azt mondták, hogy ez csodálatos. No bizony,
nagy csoda kell ahhoz, valakit, a ki elénk ül, vonásról-vonásra
lerajzolni! – egy kis technikai ügyesség az egész.