Meg kell tébolyodnom, meg kell tébolyodnom! Nem találom idehaza nőmet!
Ma reggel még megcsókolt, midőn hivatalos dolgaimba mentem s midőn
visszatértem, nem volt oda haza.
Semmi, semmi nyoma, hogy hova távozott? Nyargalok, mint az őrült, egyik
szobából a másikba, nem találom sehol; kifutok az utczára, azon
reményben, hogy mire visszatérek, már akkor otthon lesz; – hasztalan, ő
nincs idehaza.
Nincs ide haza! Hát mehet ő valahova nálam nélkül? Hát teheti ő azt,
hogy ne legyen ott, a hol én őt keresem? Hogy történhetett az? Ki
magyarázza azt meg?
Valami rosz szellem jár szivemen keresztül; sejteni kezdek, és azt jobb
volna nem sejteni: ő hűtelen hozzám! Igen, igen, láttam, midőn lopva
tekintett vissza arra a grófra, a ki ama tánczvigalomban úgy kerülgeté;
óh én mindent jól észre tudok venni.
Vártam rá késő estig; akkor vettem kalapomat, rohantam gróf **-hoz.
– Uram, engemet nőm mai nap elhagyott, önnek tudnia kell, hogy hol van
ő? Feleljen erre rögtön és azután menjünk el valahova, a honnan
egyikünknek nem szabad visszatérni: mert én beteg vagyok, s engem nem
gyógyít meg más, mint a vér; – akár az öné, akár az enyim.
Óh ez az ember tudta nagyon jól, hogy én őt meg fogom ölni, azért is
beszélt velem olyan szelíden, olyan csillapítólag.
Kért, hogy ne háborogjak. Fogadta becsületszavára, hogy nem adott okot
ingerültségemre; többen is voltak nála, azok mind odajöttek hozzám,
kérleltek, csillapítottak; elmondták, hogy tán nincs is úgy, a hogy én
gondolom. Tán rokonaihoz ment nőm, s majd vissza fog térni, tán valami
véletlen baj érte.
Úgy bántott, hogy ezek az emberek mind úgy beszéltek velem, mint valami
beteg emberrel. Végre egy hideg képű férfi erős hangon rám rivallt.
– Ugyan nem szégyenli ön, okos ember létére, ilyen lármát csapni és
nejét hírbe hozni minden alap nélkül. Okos ember az ilyesminek elébb
végére jár, s azután verekszik, de épen nem üt zajt.
Ez csakugyan meggyőzött. Igaza volt. Nekem csakugyan hallgatnom kellett
volna, és nem kiabálnom ki, a mi velem történt. Meghunyászkodtam.
Hazamentem. Bezárkóztam szobámba, és elkezdtem sírni. Egész éjjel
sírtam. Óh én nem tudtam hozzászokni, hogy ily egyedül legyek ide haza.
Úgy dúlt bennem valami. Reszketett minden tagom. Azt gondoltam ki
magamban, hogy meg fogom őt ölni, ha újra megtalálom. Igen! Meg fogom őt
ölni. Látni akarom még egyszer úgy a koporsóban fekve, a hogy már
egyszer láttam s akarom, hogy annak én legyek az oka. Akarom. Nem lehet
annak a gyűlöleletnek a fenekét megmérni, a mi most az én szívemet
eltölti.
Úgy tetszik, mintha hálószobájában zörgést hallanék. Hazajött; a
mellékajtón jött be. Hallom a selyemsuhogást, a mint a köpenyét leveti.
Hah, hol van a kés, a mit megköszörültem.
Felszakítám az ajtót dühösen, kezemben az éles késsel, ott állt ő
előttem; olyan szelíden, csendesen, mint máskor, s én kiejtém kezemből a
vasat s odarogytam lábaihoz, elborítva azokat csókjaimmal, könyeimmel s
fuldokolva rebegém:
– Óh, Emelkám, hol voltál, hol voltál ilyen sokáig?
Ő elébb nem akart felelni, hanem utóbb megszánt, lehajolt hozzám és
súgott valamit, hogy hol volt? a mitől az én ereimben meghült a vér: a
forró gyűlöletet, az őrjöngő szenvedélyt egy percz alatt halálos
zsibbadás jege váltotta fel.
Azt súgá, csendesen, titkolózva, – hogy ott kinn volt – a temetőben, –
megnézni ottani szállásán – elférünk-e mind a ketten?
Engem ájulva vettek fel onnan.